PROLÓGUS

Sziasztok! Meghoztam a blog első bejegyzését és a történet első részét is egyben, vagyis a prológust. Jó olvasást hozzá! :)

 

~Cassie T. Mendez ♥

 

Amikor az ember tizenöt éves, és épp a kilencedik osztály utáni első nyári szüneti napot tölti, akkor az a nap biztosan punnyadással telik. Legalábbis nálam ez így történt. Nyilván valakinek ennél jóval érdekesebb az élete, de én csak egy egész tanéves tanulással, hajtással, néha szenvedéssel, de sok-sok élményekkel teli pesti lány vagyok, két fiútesóval (éljenek az egyedüli lánygyermekek) és két, viszonylag normálisnak mondható szülővel. Elvagyok én velük, a tizenkét éves öcsém, Márk nem sok vizet zavar, egész nap LoL-ozik, meg tudomisén mivel játszik még, de amúgy szerethető, jó tesó, de komolyan. Erik pedig, a tizenhét éves bátyám meg a másik véglet, aki szinte soha nincs itthon, de ha mégis, akkor vagy a barátnőjét, Szandit hozza magával, vagy valamelyik haverját. És akkor itt fontosnak tartom megemlíteni, hogy bár szerencsés is lehetnék amiatt, hogy Erik haverjai sokszor nálunk csöveznek, nem vagyok az, mert azok a srácok valami elképesztően nagy állatok. Emlékszem, még hetedikben jöttek át először hozzánk, akkor áthívtam én is az azóta is legjobb barátnőmet, Flórát, mert az, hogy idősebb srácok voltak a házunkban az olyan „hűűűű”, meg „aztaaaa”, de sajnos hamar ki kellett ábrándulnunk. Szandit viszont bírom. Kedves lány, szerintem igazán illik a bátyámhoz, vagy legalábbis az ő hatására Erik kevésbé viselkedik retardáltan, szóval Szandi nálunk emiatt abszolút jelesre vizsgázott. Még anyáéknál is, pedig ugye a rettegett szülőknek nehéz megfelelni. Mondjuk az, hogy Szandi szinte nálunk lakik (mert igen, kábé mindig itt van), nem túl kellemes, tényleg jól kijövök vele, az igaz, de azért nem rá vagyok kíváncsi nullahuszonnégyben. Mindegy, jobb, mintha a srácok vandálkodnának itt egész nap.

Szóval, ez lett volna pár gondolat az életemről.

Hol is tartottam? Ja, igen. Punnyadtam a vakáció első napján. Igazán jó volt, tekintettel arra, hogy a végigtanult, néha csak végigtéblábolt kilencedik osztály után nekem ez bizony járt. Másnap amúgy is rögtön egy nyári táborban kezdünk Flórával, ahol kerek, egész hét napot fogunk eltölteni. Őszintén szólva, még csak sejtésem sem volt, hogy mi vár ránk ott, annyit tudtam, hogy Flóra anyukája találta ezt nekünk, aki már sok jót hallott róla. Ám legyen.

My shadow's the only one that walks beside me, my shallow heart's the only thing that's beating… Egyre hangosabban kezdett üvölteni a Green Day a telefonomból, mire végre sikerült fogadnom a hívást. A kijelzőn Flóra neve szerepelt.

-          Hali – köszöntem vidáman.

-          Szia, Nóri… - szólt bele a barátnőm meglehetősen meggyötört hangon.

Meglepetten húztam össze a szemöldököm. Rosszat sejtettem, mégpedig valami nagyon szörnyűt. Nem tehetek róla, előbújt az önző énem, aki hiába hallotta, hogy a barátnője valamiért nincs rendben, mégis magát féltette.

-          Valami baj van? – kérdeztem, bár a válasz egyértelmű volt.

-          Csak… - keresgélte a szavakat Flóra. – Na jó, lázas vagyok.

-          Basszus – túrtam bele a hajamba feldúltan. Amúgy Flórát is sajnáltam, de magamat még inkább.

-          Tudom – felelte szomorúan. – Nem tudok menni a táborba. Sajnálom.

Csak, hogy tisztázzunk valamit. A holnaptól kezdődő egyhetes tábor Flórával: buli, élmények, kikapcsolódás a legjobb barátnőmmel. A holnaptól kezdődő egyhetes tábor Flóra nélkül: kész katasztrófa. Oké, szóval egyedül menjek el a táborba? Ez nálam felér minden szörnyűséggel. Ki is vertem a hisztit.

-          Ne máááááár, meg fogok halni – sipákoltam kétségbeesetten.

-          Most nagyon haragszol rám? – kérdezte Flóra, bár természetesen nem haragudhattam rá.

-          Inkább a betegségedre vagyok mérges – válaszoltam. – Amúgy… Mennyire magas a lázad? – érdeklődtem, miután eszembe jutott, hogy kettőnk közül nemcsak én voltam gáz helyzetben.

-          38,5. Nem vészes, de a torkom is baromira fáj, meg amúgy is. Lázzal nem mehetek.

Legszívesebben sikítottam volna. Oké, talán túlzás azt mondani, hogy a helyzetem kilátástalan volt azon a délután, amikor nagyon úgy tűnt, egyedül kell mennem a táborba, de hahó, rólam van szó, Szentesi Nóráról, aki egy igazi reménytelen eset. Mások csak legyintenének, és úgy fognák fel, mint új barátok szerzése, új lehetőségek kibontakozása, de én… Én más vagyok. Miért is lennék olyan, mint bármelyik átlagos kamasz? Egy átlagos kamasz jófej, nyitott az új emberek felé, egy olyan kamasz viszont, amilyen én is vagyok, NEM TUD MEGSZÓLALNI. Jól értitek. Már látom is magam előtt, ahogyan holnap reggel belibbenek a táborba, ahol jófej kamaszok jópofa dolgokról csevegnek, én meg lecövekelt lábakkal bámulok rájuk, és némán elküldök mindenkit a francba. Gondolatban meg persze beleverem a fejemet a falba, hogy már megint elszúrtam.

Én sosem akartam nyomi lenni. Igazából szerintem nem is vagyok az, csak akadnak gátlásaim. Akadnak. Hát bizony, akadnak. Egyedül Flóra társaságában érzem azt, hogy igazán önmagamat adhatom anélkül, hogy bármit is szégyellnem kellene.

-          Jobbulást – sóhajtottam egy nagyot. Ebben a sóhajban benne volt minden, amit jelen pillanatban éreztem.

-          Köszi. Neked meg kitartást – mondta Flóra, majd lerakta.

Idegesen markolásztam a telefonomat, az agyam pedig folyamatosan kattogott. Mi lesz velem? Igazából nem voltam teljesen negatív, azt be kellett vallanom. Mert végülis, benne van a pakliban az is, hogy jól érzem magam. Nem tudhatom. Rajtam múlik az egész. Ja, és nem szabad görcsölnöm rajta. Anya biztosan azt mondaná, hogy felesleges dolgokon problémázom, mert könyörgöm, azon idegeskedem, hogy hogyan jöjjek ki egy csapat ártalmatlan velem egykorúval. Ez így kimondva valóban nevetséges. Csak pozitívan, Nóri, csak pozitívan. Lásd reálisan a dolgokat. Nem vagyok egy csodabogár, akinek félnivalója lehet holmi egyszerű tizenévesek között. Már nem féltem annyira.

-          Anyaaa! – ordítottam ki a szobámból.

-          Igen? – lépkedett be az ajtón pár másodperc múlva anya.

-          Flóra nem tud holnap jönni – közöltem mindenfajta érzelem kimutatása nélkül. Közönyösnek akartam tűnni.

-          Tudom, már beszéltem az anyukájával – bólintott.

-          Nem lehetne, hogy én se menjek? – kérdeztem, megpróbálkozva a könnyebbik úttal, vagyis hogy egyszerűen csak itthon maradok.

-          Ne butáskodj, miért ne mennél? – ráncolta a szemöldökét anya. Sejtettem.

-          Mert Flóra nélkül mit csinálok én ott?

-          Barátkozz a többiekkel! Olyan aranyos gyerekek lesznek ott.

-          Na, ezt meg honnan veszed?

-          Flóra anyukája ismeri néhányukat.

-          A szülők szerint mindenki aranyos.

-          Ők tényleg azok. Jaj, Nóri, ne gyerekeskedj! Tudom, hogy az osztálytársaidat nem kedveled, mert ők tényleg rosszindulatúak. De a kamaszok általában nem ilyenek. Jól fogod magad érezni, hidd el. Különben is, kedves lány vagy, miért ne szeretnének meg?

Szóval megyek a táborba. Egyedül. Hát, kíváncsi leszek, milyenek is ezek az “aranyos” gyerekek. Komolyan, a szülők nem tudnak valami kevésbé gáz jelzőt találni, ha már el akarnak hitetni valamit? Mindegy, mennem kéne bepakolni.

 

Remélem tetszett! Ha van kedved, oszd meg a véleményedet kommentben! :)