ELSŐ FEJEZET ~ 1. nap/1. rész

Sziasztok! Meghoztam az 1. fejzetet, ami a tábor első napjának legeslegelső részét jelenti. Hú, de sok az első. :D Lényeg, hogy nagyon szerettem írni ezt a részt, kellemes olvasást kívánok hozzá! :)

 

 

 

~Cassie T. Mendez ♥

 

 

Miután nagy nehezen sikerült lehajtanom a fejemet a párnámra, természetesen nem jött álom a szememre. Nagyon sokat forgolódtam az éjjel, így stílusosan nyúzott képpel fogok nekikezdeni az amúgy is biztos álmatlan tábornak. Mondjuk ki tudja, esetemben akár az is előfordulhat, hogy jobb híján inkább elmegyek aludni tízkor minden nap.

Oké, talán változtatnom kellene a hozzáállásomon. Végülis én csak az osztálytársaimból indultam ki, akik igazi férgek. Tipikus “bort iszik, vizet prédikál” kategória, tudjátok, akik okosnak hiszik magukat (mert valójában azok is lehetnének), de közben elviszi őket a menőség, a gyengébbek lenézése és a rossz irányba terelődött értékrend. Volt egy rossz korszakom, amikor kikészültem tőlük, meg úgy általában a mai tizenévesektől. Akárkivel is találkoztam, aki velem egykorú, nem tudtam velük mit kezdeni, nem tudtam igazán jófej lenni velük, pedig talán jobb lett volna nyitottabbnak lennem. Persze ma is van mit javítanom magamon, de most már képes vagyok kibontakozni mások számára, ami, azt hiszem, egy hatalmas fejlődés tőlem.

Végül az ébresztőórám keltett, mégpedig hat harminckor. Ez pedig azt jelentette, hogy egy óra múlva kellett indulnunk. Nem kellett sok ész, hogy kiszámoljam, összesen másfél óra választ el a rettegett tábortól. Mintha valami koncentrációs táborról beszélnék, és nem a nyári kikapcsolódást, szórakozást szolgáló egyhetes buliról… Szóval, tényleg meg kellene változtatnom a hozzáállásomat. Egyik pillanatban görcsösen összerándul a gyomrom, és magamra akarom zárni a szobám ajtaját, hogy biztonságban lehessek, a másik pillanatban pedig ott lebegnek előttem a lehetőségek az élmények szerzésére, új barátok megismerésére. A gondolataim az őrületbe kergettek, és bár szörnyen élvezetes volt ötvenedjére is megvívnom magamban a kételyeim csatáját, sajnos fel kellett kelnem, mert idő volt. Nekem pedig készülődnöm kellett, mert magamat ismerve a reggeli rutin egy meglehetősen hosszú folyamat. Határozottan felültem az ágyamon, majd ki is keltem onnan, ellenállva a kísértésnek, hogy még öt perc fetrengés simán belefér. Nem fért volna bele, úgyhogy minden erőmet összeszedve kibotorkáltam a szobámból, hogy megkezdjem a készülődést. Amikor kiértem a konyhába, meglepetten vettem szemügyre, hogy már az egész családom az étkezőasztal körül ült, és reggelizett. Nem én megyek nyolcra táborozni, vagy mi?

-          Ti meg mit csináltok? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, és komolyan azon kezdtem el gondolkozni, hogy álmodok-e. Főleg, hogy Erik mellett ott ült az egyik haverja is, én meg… igen, pizsama, kócos haj, smink nélküli arc. Reggeli csúcsforma.

De most a bátyám retardált barátja helyett inkább az érdekelt, hogy mi is az oka a hajnali összejövetelnek.

-          Jó reggelt, Nóri – szólt kissé szemrehányóan apa, miután a döbbenettől köszönni is elfelejtettem.

-          Nórikám, elkísérünk téged a táborba – jelentette be anya lelkesen.

-          Most akkor miattam kelt fel mindenki hajnalban? – vontam le a következtetést. – Mert nem kellett volna – tettem hozzá.

-          Most már mindegy – dünnyögte Márk, az öcsém.

-          Úgy gondoltam, hogy mivel problémáid vannak, ott leszünk veled, és támogatunk – magyarázta anya. – Persze csak amíg megérkezünk, utána természetesen elmegyünk.

Igazából nincs szükségem a támogatásukra, mert ha ott meglátják, hogy a szüleim kísérgetnek, mint valami óvodást, az azonnali megbélyegzést fog jelenteni számomra. De ha már mind felkeltek ilyen korán, nem zavarhatom el őket.

-          És mi lesz… vele? – mutattam pár másodpercnyi gondolkodás után az Erik mellett ülő srácra, akinek nem ugrott be a neve. De ciki.

-          Karesz hazamegy – mondta Erik.

-          Ó, értem. Hát, bocsi a korai ébresztőért, nem én kértem őket erre – mentegetőztem Karesznak, aki csak szórakozottan bólogatott.

-          Nem para – legyintett.

Oké, akkor nem para. Miután mindezeket tisztáztam velük, elmentem nézni valami reggelit. Épp nagyban kutakodtam a hűtőben, amikor a bátyám megszólalt:

-          Siess, vöröske, mert nem leszel kész – vetette oda Erik, mire két dolog is eszembe jutott. Az egyik, hogy már kismilliószor elmagyaráztam neki, hogy a hajam nem vörös, max vörösesbarna, de az is csak bizonyos szemszögből, a másik meg, hogy tényleg nem leszek kész.

Gyorsan kikaptam a hűtőből a tejet, kitöltöttem egy pohárba, majd elmasíroztam a konyhából. Közben kissé rácsaptam Erik hátára, hogy érezze, mennyire nincsen humoránál így korán reggel. Az asztalnál megállva le sem ültem, csak állva lehúztam a tejet, majd rohantam is fel a szobámba készülődni. Felkaptam magamra az előző este kikészített lenge, nyári pólót és rövidgatyát, majd szemügyre vettem magam a tükrömben.

Semmi különös. Amikor belenéztem a tükörbe, az jutott eszembe, hogy nincs rajtam semmi különös. De mielőtt még kiakadhattam volna ezen, rájöttem, hogy miért is ne lehetnék én “semmi különös”. Hiszen a legtöbb ember nem a kinézete miatt lesz különleges, hanem a személyisége miatt. Én pedig, azt hiszem, tudok elég szerethető lenni ahhoz, hogy az emberek kedveljenek, és ne azt mondják rám, amilyen lennék a belső énem nélkül. Vagyis semmi különös. A tesóim amúgy is szeretnek. Ők egy őszinte, kemény csajnak ismernek, aki már kellőképpen megedződött a két fiútesója mellett. A helyzet az, hogy mindig is őszinte voltam, de nem az a pesszimista fajta, aki csak a rosszat látja mindenben. Mégis az őszinteségem mögött ott bujkál a bizonytalanság is, hogy vajon mit látnak belőlem mások. Néha úgy érzem, semmi különöset. És ez bánt a leginkább. A világ ugyanis tele van egyéniségekkel, különleges emberekkel, különleges képességekkel, és hihetetlen teljesítményekkel. Én meg csak élem az életemet, szeretnék jelenteni valamit az embereknek, valami megmagyarázhatatlant.

Hirtelen valaki benyitott a szobámba. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy összerezzentem, de csak Erik volt az.

-          Mitől ijedtél meg ennyire? – kérdezte szórakozottan.

Felnevettem.

-          Ismerd be, rohadt ijesztő tudsz lenni – feleltem, de persze nem ez volt az igazi ok. Valójában még én sem tudtam, mi is az igazi ok.

-          Nóri, nem ismerek rád – csóválta a fejét Erik.

-          Hogy érted? – kérdeztem értetlenül, és a bátyám most tényleg rám ijesztett.

-          Te is tudod – mondta Erik.

Nem szeretem, ha így válaszolnak nekem, hiszen ha visszakérdezek, akkor nyilván fogalmam sincs, miről van szó.

-          Honnan tudnám és mégis mit? – értetlenkedtem. – Jaj, Erik, kérlek mondd már, nincs időm kitalálni a gondolataidat.

-          Feszült vagy és ideges, Nóri – mondta ki Erik, nekem meg elállt a lélegzetem.

-          Hogy?

-          Táborozni mész, nem kivégzésre.

-          De hát mégis… új társaság, meg amúgy is stresszes vagyok, hogy mindent elpakoltam-e – magyaráztam, de teljesen feleslegesen.

-          Ez nem normális, ugye tudod?

-          Én ilyen vagyok, nem tudok mit csinálni.

-          Pontosan mire gondolsz? Milyen vagy?

-          Introvertált. Igen, azt hiszem.

-          Nóri, ez nem te vagy. Mi történt veled az utóbbi pár évben? – nézett rám Erik aggodalmasan.

Oké, ha már a 17 éves “minden és mindenki fontosabb a családomnál” bátyám is aggódik értem, akkor tényleg valami gáz van. Mondjuk én mindig is tudtam, hogy valami bajom van, de igazán sosem tettem érte, hogy ne így legyen.

-          Fogalmam sincs – ráztam a fejem folyamatosan.

-          És… akarsz menni a táborba? – tette fel azt a kérdést Erik, amit nagyon nem akartam hallani.

-          Nem, te jó ég, dehogy akarok. Vagyis akarnék, de csak Flórával.

Az őszinteségi rohamom szörnyen jól esett. Erik most számomra olyan volt, mint valami menedék a világ elől. Csakhogy tizenöt évesen az embernek már van némi kötelezettsége, és nem bújhat el minden gondja-baja elől.

-          El fogsz menni. Nem tudod, mit hagynál ki, és amúgy is, nem futamodhatsz meg egy ilyen butaság miatt – felelte a bátyám.

Na, erről beszéltem. Oviban még tuti bejött volna ez a “félek, úgyhogy hadd ne menjek” duma, de azt hiszem, én már több vagyok egy dadogó kisgyereknél. És ezt nagyon jól tudtam.

-          Szerinted ez butaság? – kéreztem Eriktől komolyan. Mert őszintén érdekelt, mit gondol a problémámról.

-          Totálisan. A félelmek nem azért vannak, hogy gátolják az életünket. A félelmek azért vannak, hogy legyőzzük azokat, és erősebbekké tegyenek minket.

Ha ezt nem a bátyám mondta volna, akkor oké, ez valóban egy okos, megindító gondolat. Na, de Erik nem lehet ilyen bölcs. Erik egy állat. Nem tehettem róla, kitört belőlem a nevetés. Nem az állati nagy közhely miatt (ami ennek ellenére baromira igaz), hanem amiatt az abszurdum miatt, miszerint a bátyám valami okosat mondott. Eriknek, a jókedvem láttán igen magasra szökött a szemöldöke, majd kínosan beletúrt a hajába, végül ő is nevetésben tört ki. Hiába, azt ő is belátta, hogy ez most nagyon vicces volt.

Percekig nevettünk. Igen, feszült voltam és ideges, ettől pedig Erik is az lett. De a sok problémázás vége az lett, hogy nem bírtuk abbahagyni a röhögést.

Így indultunk el a táborba, én, anya, apa, és Márk. Erik nem jött velünk, ő lelépett a barátnőjéhez. Nagyot sóhajtva, lassan lépkedve húztam végig a bazinagy bőröndömet a kertünkön, filmbe illő jelenetemet azonban Márk zavarta meg, aki elkezdett lökdösni, hogy menjek már, mert nem bírja ezt a tötyörgést. Én pedig elkezdtem sietni, mert amúgy természetesen késésben voltunk. Bedobtam a poggyászomat a csomagtartóba, és már indulhattunk is Agárdra, a Velencei-tó partján fekvő kis településre, ami otthont ad idén a nyári tábornak. Amint mindenki bekászálódott a kocsiba, neki is vághattunk az útnak.

-          Készen állsz, Nóri? – fordult felém Márk, miközben épp azon gondolkoztam, hogy melyik lejátszási listámat hallgassam út közben.

A kérdés hallatán azonban megállt bennem az ütő. Most jött el az a pont, hogy tényleg csak egy kis idő választott el… mindentől. Közben már az utcánkból is kikanyarodtunk, így már vészesen közeledtünk Agárdhoz. Jó, azért még nem egészen, mindenesetre úton voltunk.

-          Muszáj mindig erre emlékeztetned? – jöttem dühbe egy pillanat alatt.

-          Mindig? Soha nem emlékeztettelek erre, Nóri – jegyezte meg az öcsém unottan.

-          Igazad van, bocs – karoltam át Márkot engesztelésképpen.

-          Egyszer oda fogunk érni – mondta Márk, nekem meg összeugrott a gyomrom. Igen, egyszer oda fogunk érni, mégpedig hamarosan. A tábor nem lehet tabu, ha már kevesebb, mint egy óra választ el tőle.

-          Tudod, drágám – szólalt meg anya. – Hét napot fogsz ott eltölteni, az nagyon sok. Hogy tudjunk nyugodt szívvel elengedni téged, ha ennyire félsz? Hiába vagyunk vele tisztában, milyen jó is lesz, ha így állsz hozzá.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Gyors átprogramozásra volt szükségem, hiszen láthatólag anyáék is meg voltak rémülve. Igazuk van, hát persze, hogy igazuk van, egy szem lányuk láthatólag a kivégzésre készül, nekik meg ezt végig kell nézniük szülőkként. Együtt éreztem velük, csakhogy azt se játszhattam meg, hogy minden rendben van. Mert nem volt.

-          Boldogulni fogok, jól fogom magam érezni, hiszen nem vagyok a magam ellensége – nyugtattam anyát.

-          Pontosan mi is a problémád? – szólt közbe értetlenül apa, akit látszólag messziről elkerült az érzelmi hullámvasutam.

-          Semmi, apa, tényleg semmi – legyintettem mosolyogva.

A csevej végére érve bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és benyomtam az egyik lejátszási listámat, tele Green Day-jel természetesen. I beg to dream and differ from the hollow lies
this is the dawning of the rest of our lives on holiday… Lehunytam a szemem, és akár el is aludhattam volna, de egyrészt a fülemben üvöltő zene ezt nagyban gátolta, másrészt azért eléggé fel voltam csigázva. Végülis egy táborba mentem. Ki tudja, mi lesz. Talán lesz majd egy srác, aki jófej, és össze lehet vele barátkozni. Talán lesz majd egy lány, aki pótolja Flórát, mint a legjobb barátnőmet, és akármiről el lehet vele hülyéskedni. Talán lesz majd egy fiú, aki mindenkivel jóban van, és minden lány odavan érte. És talán lesz majd egy lány, akire mindenki irigykedik, mert szép, jófej és menő. Talán. Mindig csak talán. Talán jól fogom magam érezni, talán nem. Próbáltam arra fókuszálni, hogy ez csakis rajtam múlik, vagyis ha jól akarok szórakozni, akkor jól is fogok. És én ezt szerettem volna, és végre azt éreztem, hogy készen állok tenni is a sorsomért. Lehet, hogy a zene spannolt fel ennyire, de lehet, hogy a cél közeledtével gyűjtöttem össze minden erőmet és motivációmat, de éreztem az energiát magamban.

Rákanyarodtunk az autópályára. Szerettem, ha autópályán megyünk, mert ilyenkor elhagytuk a városi nyüzsgést, és a gyorsaság ellenére is minden olyan nyugodt volt. Ekkorra már kikapcsoltam a zenét, mert meglehetősen az agyamra ment a nagy hangerő. Csak bámultam kifelé az ablakon, és nem gondoltam semmire. Se a táborra, se semmire, amire abban a pillanatban gondolhattam volna, de jobb volt így, hogy kizártam mindent.

Hátradöntöttem a fejemet, és hirtelen elkapott az álmosság. Lehunytam a szemem, és egy ideig hallgattam a rádiónkból szóló halk zenét, majd egyszer csak…

Elaludtam. Amint újból kinyitottam a szememet, már egy országúton jártunk, sejtésem szerint már egészen közel Agárdhoz. Apa váratlanul fékezni kezdett, majd elkezdett közeledni az út széléhez.

-          Ott vagyunk, vagy mi? – kérdeztem álmosan.

Aztán megláttam valamit. Illetve valakit. Az út szélén állt, vállán egy hatalmas sporttáskával, kezét feltartott hüvelykujjal nyújtotta az út felé. Egy stoppos. A srác nem nézett ki sokkal idősebbnek, mint amennyi én voltam. Nem értettem, miért állunk meg felvenni egy stoppost, amikor úgyis annyira siettünk. Értetlenül figyeltem, ahogy a kocsi megáll közvetlenül a srác mellett, aki kíváncsian bekukucskált az ablakon.

-          Szervusz – húzta le az ablakot anya. – Merre mész?

-          Jó napot – intett a srác behajolva az ablakunkon. – Agárdra mennék egy nyári táborba.

Oké, szóval apáék valószínűleg sejtették, hogy egy ilyen felszerelkezésű, és korú srác minden bizonnyal szintén épp a táborba igyekszik.

-          Ó, remek – csillant fel anya szeme. – A mi lányunkat is oda visszük. Szállj csak be!

-          Köszönöm – mosolygott a srác.

Behúzódtam középre, mire a fiú lehuppant mellém. Helyes srác volt, mély barna szemekkel, össze-vissza álló, barna hajjal, olyan száznyolvan centis magassággal. Amikor elhelyezkedett, indulhattunk is tovább.

-          Mondd csak, hogy hívnak? – érdeklődött anya.

-          Marci – válaszolt, majd felém fordult. – Téged?

Elöször is. Hozzám szólt. Erre aztán egyáltalán nem számítottam. Másodszor is. Egy helyes, és látszólag jófej srác a kocsinkban ült, és nagyon úgy nézett ki, hogy jó eséllyel akár össze is barátkozhatnék vele, ha. Ha nem szúrom el. Összeszedtem minden erőmet, és ránéztem.

-          Nóri.

-          Nóra? – kérdezett vissza.

-          Nóri – mondtam újra, mert azt hittem, rosszul hallotta, vagy valami.

-          De Nóra az igazi neved, nem?

-          Igen. De a Nórit szeretem – feleltem már kissé türelmetlenül. Nem értettem, mi nem egyértelmű ezen.

-          Szóval Nóra – húzta óvatos mosolyra a száját Marci.

Most szórakozik velem, vagy ennyire nehéz a felfogása? Legszívesebben ezt így meg is kérdeztem volna tőle, de nem akartam rögtön bunkónak tűnni. Pedig amúgy okos srácnak tűnt, és igazából az is volt, csak a fura dolgait nem értettem.

-          Azt szeretem, ha Nórinak hívnak – ismételtem meg tagoltan, hogy megértse végre.

-          Világos – bólogatott Marci hevesen. – Már mondtad.

-          Akkor miért nem tudsz te is úgy hívni? – kérdeztem értetlenül.

-          Mert az igazi neved Nóra.

Feladtam. Röhögve fordultam előre, és észrevettem, hogy anya és apa mosolyogva összenéznek. Baromira örültem, hogy ennyire jól szórakoznak rajtam, végülis tök vicces a szerencsétlenségem. Mert ez is csak az én formám lehetett, hogy kifogtam valami érthetetlen csodabogarat.

-          Jól esne, ha én is Marcellnak hívnálak? – fordultam a srác felé újra.

-          Nem tudnám, mire vélni, mivel Mártonnak hívnak – válaszolta szórakozottan.

-          Oké, akkor jól esne, ha Mártonnak hívnálak? – kérdeztem, és kezdett felidegesíteni ez a szemtelen srác.

-          Miért hívnál úgy? – értetlenkedett. Egy pillanatig pislogás nélkül meredtem rá.

-          Mert ez a neved? – érveltem úgy, mint ő.

-          Marci vagyok – villantott rám egy ártatlan mosolyt.

Fejcsóválva sóhajtottam egy hatalmasat. Őrület ez a Marci. Nem tudtam pontosan, hogy ennyire hülyének néz, vagy ő ezt halál komolyan így gondolja.

-          Feladom – nevettem el magam kínosan.

-          Micsodát?

-          Azt, hogy megértselek téged.

-          Amíg nem ismersz, addig nem is tudnál megérteni.

-          Az se biztos, hogy egyáltalán meg akarlak ismerni.

-          Ne legyél előítéletes.

-          Idegesítő vagy.

-          Ne már, Nóra, nem akartam neked rosszat.

-          Pedig valahogy összejött.

-          Te ilyen őszinte típus vagy, ugye? – mosolygott Marci.

Nem is tudom, hogy jött ez neki. Az idegesítő megnyilvánulása után szerintem senkitől nem várhatná el, hogy ne köpje a szemébe az igazságot. Ez nem őszinteség kérdése.

-          A furcsaságoddal bárkit fel tudnál idegesíteni – közöltem.

És igen, ez az eszmecsere mind anyáék előtt történt. Meg Márk előtt is, de azt hiszem, ez őt annyira nem érdekelte. Az út utolsó pár percében csendben ültünk a kocsiban, csak Márk füleséből hallatszott ki valami DJ szám, de amúgy végre nyugalom volt. Nem mondom, hogy nem záporoztak kérdések a fejemben Marcival kapcsolatban, de jól tartottam magam, és egy újabb idegtépő vita elkerülése végett inkább befogtam a szám. Egyébként nagyrészt azon gondolkoztam, hogy milyennek tarthat Marci. Vajon szimpatikus vagyok neki, vagy butának tart? Egy ilyen különös srác biztosan nem barátkozna egy hozzám hasonló értetlen csajjal. Vagy várjunk csak. Még mindig ő az, aki értelmetlen, és nem én. Végül úgy döntöttem, hogy befejezem a magam ostorozását, hiszen azzal senkinek sem lesz jobb, pláne nem nekem.

Aztán odaértünk. Először csak az útszéli “Agárd” feliratot fedeztem fel, majd viszont megláttam azt a táblát is, amire ütött-kopott betűkkel ez volt írva: Ifjúsági Üdülőpark. Apa rögtön le is parkolt egy helyre, majd mindannyian kipattantunk a kocsiból. Körülbelül reggel nyolc óra lehetett, de már érezhetően meleg volt, olyan huszonöt fok körüli, nyárias hőmérséklet. Az Ifjúsági Üdülőpark gyakorlatilag egy kerítéssel elhatárolt, hatalmas területet magában foglaló park volt. Ahogy benéztünk a kerítésen, fákat, réteket, és egy nagy focipályát vettünk észre.

Kipakoltunk a csomagtartóból, és elindultunk a bejárat felé. Marci határozottan átvette a vezetést, és odasietett valami porta féleséghez.

-          Jó napot – hajolt be a kis ablakon Marci, miután mi is odaértünk hozzá.

-          Üdv – nézett végig rajtunk az álmos portás bácsi. – Mi járatban?

-          A táborba hoztunk két gyereket – tört utat magának apa, és odahajolt Marci mellé a kis ablakhoz. Ha már mégiscsak ő a felnőtt.

Marci igazán vicces látványt nyújtott, ahogy apa és a portás mellett fontoskodott, mintha baromira fontos lenne az ő jelenléte is a táborba való bejelentkezéshez.

-          Nevek? – kérdezte a portás.

-          Szentesi Nóra és… - nézett rá apa Marcira.

-          Schneider Márton – vágta rá Marci.

A portás böngészni kezdett egy névsort, majd miután megtalálta benne a két nevet, adott egy útbaigazítást, hogy melyik épületbe kell mennünk ezután, és hogy hol találjuk meg a táborozókat.

A parkon belül egyébként végig egy keskeny betonúton kellett mennünk egészen a főépületig, ahol már elvileg ott gyülekeztek a többiek. Így, hogy Marcival ketten voltunk, elöntött a nyugalom, és a kezdeti összezörrenéseink ellenére is jó volt tudni, hogy van valaki, akivel már sikerült szóba elegyednem. És azt hiszem, azért valamilyen szinten szimpatikus nekem Marci, és vele már biztosan tudok majd dumálni, hiába tudom, hogy a tábor során minden bizonnyal úgyis külön válnak útjaink, hiszen két, abszolút különböző személyiség vagyunk.

-          Marci? – léptem oda hozzá, miközben épp a bőröndöket húzva közeledtünk a főépülethez.

-          Mondd – nézett rám érdeklődve.

-          Te ismersz innen valakit?

-          Nem, senkit – rázta meg a fejét Marci.

-          Akkor miért jöttél? – húztam össze a szemöldököm. – Mert én eredetileg a barátnőmmel jöttem volna, csak ő lebetegedett.

-          És eljöttél egyedül? – kérdezte hitetlenkedve. Oké, ez már csak azért is volt fura, mert ez csak az én esetemben lehet kérdés, ő meg nem ismerhet ennyire.

-          Miért ne jöttem volna? – kérdeztem vissza, és úgy tettem, mintha ez tényleg természetes lenne, és semmi fejtörést nem okozott volna. Pedig ó, ha tudná!

-          Biztos, hogy nem akartál eljönni egyedül, Nóra – nevetett szórakozottan Marci.

Fenébe, hogy ilyen jól kiismert ennyi idő után.

-          Jó, tényleg nem akartam – ismertem be, hiszen már olyan mindegy volt. – De honnan tudtad?

-          Süt rólad – közölte mosolyogva. Na, ez fájt.

Teljesen összezavarodtam. Eddig azt hittem, hogy még ha belül bizonytalan is vagyok, azért mások számára nem tűnök annak, hiszen ezt nem mutattam igazán soha senkinek. De mivel Marci már ez alatt a félórás ismeretség alatt már sokadszorra nyilvánult meg számomra érthetetlen módon, inkább nem reagáltam erre semmit.

-          Amúgy nem válaszoltál az eredeti kérdésemre – jutott hirtelen eszembe.

-          Miért jöttem a táborba? – gondolkozott el Marci. – Hm. Igazából még sosem voltam hasonlóban. Ki akartam próbálni.

-          Wow – döbbentem le, sajnos hallhatóan.

-          Ugye, milyen durva, hogy ilyenekre vetemedek? – nevetett Marci.

-          Ja, eléggé. Nekem legalábbis – röhögtem. – Meg se próbálok szépíteni, úgyis tudod, hogy ez az igazság.

-          Ez így van, Nóra – bólintott. – Előttem ne is próbálkozz.

Alig láthatóan megcsóváltam a fejem (bár, ki tudja, simán láthatta, ahogy ismerem…). Volt ebben a srácban valami, ami szörnyen elbűvölt. Félreértés ne essék, nem csavarta el a fejem, vagy ilyesmi, egyszerűen csak egy iszonyú nagy jelenségnek tartottam, aki mellett tudtam, hogy nem fogok unatkozni, már ha a táborban tényleg vele tölteném az időmet. Azon gondolkoztam, hogy egy idő után nem lenne-e már fárasztó Marci sejtelmessége és kiismerhetetlensége, de arra jutottam, hogy egy esély mindenkinek jár. És én szerettem volna több időt tölteni Marcival.

-          Min gondolkodsz, Nóra? – szólalt meg hirtelen Marci.

-          Nincs ötleted, te mentalista? – kérdeztem röhögve.

-          Jó, van egy tippem. Talán… - tettetett erős gondolkodást. – Talán próbálsz kiigazodni rajtam.

-          Mit mondjak? – tártam szét a karom megadva magam. – Természetesen kitaláltad.

-          Pedig nem olyan nehéz rajtam kiigazodni – mondta Marci. Jó vicc. Még hogy rajta kiigazodni nem olyan nehéz! Épp készültem volna a további vitatkozásra, amikor hirtelen megállt. Ő is, meg anyáék is, így én is megtorpantam. Felnéztem az előttünk fekvő házra.

És akkor megérkeztünk. Ott magasodott előttünk a főépület, nem is lehetett volna más. És abban a pillanatban elképzeltem, ahogy anya és apa oldalán állok ugyanott, ugyanakkor, csak épp Marci nélkül. Összeszorított fogakkal nyugtáztam, hogy egyedül biztosan elvéreznék, mint mindig. Most viszont ott állt mellettem valaki, aki mellett biztonságban éreztem magam, és azt mondhattam, hogy az ellentétek ellenére valahol mégis egy hullámhosszon voltunk Marcival. Most először éreztem egyfajta jó előérzetet a táborral kapcsolatban. Pozitív voltam, és alig vártam, hogy elkezdődjön ez az egész.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



Készültem pár kérdéssel is a történettel kapcsolatban, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre a történetet illetően. A válaszokat komment formájában várom, és akkor jöjjenek is a kérdések:
1. Mit gondoltok Marciról? Nektek szimpatikus, vagy inkább idegesítő a stílusa?
2. Na, és mi a véleményetek Nóriról és Marciról együtt? Szerintetek hogy fog alakulni ezután a kapcsolatuk?
3. Ti vettetek már fel stoppost? Esetleg stoppoltatok már? Jó módszernek tartjátok?
4. Mit gondoltok Nóri gátlásosságáról? Ti is küzdötök ilyesmivel? Ha igen, mennyire befolyásolja az életeteket?
5. Szerintetek mi fog várni Nórira a táborban?

Remélem tetszett, és ó, majdnem elfelejtettem megköszönni a feliratkozóknak és a kommentelőknek a kedvességüket, hihetetlenül jól esik!! :) Ha eddig elnyerte a tetszéseteket a történet, lájkoljatok (vagyis pipáljatok, ott lejjebb), és kommenteljetek!

Cassie T. Mendez ♥