AMIKOR MEGÖLNEK A GONDOLATAID... - Novella #1

Sziasztok! Ma nem egy fejezettel érkeztem, hanem egy novellával, aminek kicsit talán depresszív a hangulata, de annyira nem, mint ahogy a címe sugallja. Fontos azt megemlíteni, hogy a novella nem rólam szól, hiszen könnyen lehetne ezt hinni, de nem így van. Jó olvasást hozzá! :)

 

 

 

~Cassie T. Mendez ♥

 

 

Péntek, reggel (vagy inkább hajnal) hat óra. Nem megyek iskolába, mégis korán kinyílik a szemem, mert a családom többi tagjának motoszkálása miatt én sem tudok tovább aludni. Tulajdonképpen nincs konkrét bajom, legalábbis én nem tudok róla, mégis úgy döntöttem még tegnap este, hogy ma nem megyek. Mert nem megyek, és kész. Jó, azért anyának ezt nem mondhattam így, meg amúgy is nagyon magam alatt voltam, szóval tegnap még úgy volt, hogy beteg vagyok. Ma már tudom, hogy nem vagyok. Elmúlt a szomorúság is, ma már csak értetlenség marad. Felülök az ágyamban. Átlagos reggel, ez annyira szörnyű. Egyrészről lehangolnak az átlagos dolgok, másrészről menekülök is előlük. Ha lehet, mindig itthon vagyok, nem szeretek eljárni sehová, pedig néha annyit álmodozom arról, hogy milyen lenne népszerűnek lenni, bulizni járni, meg ilyenek. Mégis mindig az itthon biztonságát választom, azt hiszem, talán ez így a biztos. Megkordul a gyomrom. Kimegyek, megmosom az arcom, majd a konyha felé veszem az irányt. Ekkorra már senki nincs itthon, végre magam lehetek, és nem kell hozzászólnom senkihez. Valami édeset akarok enni, mindig valami édeset akarok enni. Van málna, meg van csoki. Előveszem a málnát, csak hogy nagyon jól hangozzon, és elkezdem enni, miután leülök az asztalhoz. Élvezem a magányt, élvezem, hogy a magam ura vagyok, bár igazából nem vagyok egy nagy úr. Gyorsan csipegetem a gyümölcsöt, mert nagyon finom íze van. Imádom a málnát, soha sem elég belőle. Közben előjönnek a gondolataim. Egy hadseregnyi gondolat áll velem szemben, és várja a harcot, a csatát, amit minden nap megvívunk, és minden nap elveszítem. De hát nem lehetek ilyen gyenge, ilyen elhagyatott, ilyen szerencsétlen, ilyen elképesztően béna, hogy még a saját gondolataim is legyőzzenek… Mondhatná ezt bárki. Mondhatnám ezt akár én is, de az évek során megtanultam, hogy a gondolataim sokkal erősebbek, sokkal többek annál, mint amennyire én eddig becsültem őket. A gondolataim én vagyok. És én, ó, én veszélyes vagyok. Persze nem másokra, mert mások talán azt mondanák, hogy a légynek sem ártanék, sokkal inkább magamra vagyok veszélyes, magamra nagyon. Különösen a gondolataim. Közben folyamatosan a málnámat eszem, és azon gondolkozom, hogy… igen, tényleg gondolkozok, mégpedig azon, hogy egyedül vagyok. És az ártalmas. Nagyon ártalmas. Amikor egyedül vagyok, pontosabban ketten vagyunk, én és a gondolataim, akkor nem számíthatok semmi jóra. Szóval egyedül vagyok. Az jut eszembe, hogy csinálnom kell ma valami hasznosat, hogy majd úgy fekhessek le aludni, hogy egy igazi tevékeny otthonülős lány vagyok. Hogy azt mondhassam majd húsz év múlva, hogy megérte megalapozni a jövőmet tizenöt évesen. Hm, irónia, régi jó barátom, üdv újra. És azon kapom magam, hogy a gondolatok ellepik az agyamat, egyszerűen nem szabadulok tőlük. Az ilyen itthonülős napjaim fő momentuma a semmittevés szokott lenni, pedig én komolyan próbálok valami hasznosat cselekedni. Mindig azon gondolkozom, hogy na, ma meg kéne váltani a világot. Végülis, itthon vagyok, nincs semmi dolgom, lúzer vagyok, akinek elege van a suliból, miért ne válthatnám meg a világot? Ismerős, ugye? Aztán este azon kapom magam, hogy nem, nem születtem szuperhősnek, csak egy nyomi, kétségbeesett embernek, aki keresi, kutatja a boldogságot, de leginkább önmagát. Na, de még csak reggel van, és a doboznyi málnámmal egy jó alapot tudok adni a napomnak. Healthy lifestyle: on! De csak mert épp megosztom a világgal a gondolataimat, amúgy tuti nem ilyen egészséges cuccot ennék. Igen, minden bizonnyal fánkot ennék. Vagy muffint. Vagy mindkettőt, szép sorjában. Írnom kéne. Vagy szépülnöm. Ma igazi spa hangulatot varázsolhatnék a lakásból, megmosnám a hajam, kilakkoznám a körmöm, felraknék valami menő arcmaszkot, beülnék a habfürdőbe, gyertyát gyújtanék, és áhítattal böngészném az Instagramot. Hiszen előttem áll az egész nap, csak ki kell használnom minden percét. Annyi mindent csinálhatnék, de én csak gondolkodok és gondolkodok, és azon kapom magam, hogy nem érzem jól magam. Nekem… nekem az iskolában lenne a helyem, hiszen egy tök jó napnak néznék elébe. Rövidített órák, semmi dolgozat, ballagás, díszítés a ballagásra, osztálytársak, vidámság, meg minden. Adott minden, hogy egy tartalmas pénteki napot tudjak megélni, én mégis azt választottam, hogy itthon maradok. A gondolataimmal. Amik cikáznak a fejemben, és nem hagynak nyugodni. Öngyilkos az, aki hasonlóra vetemedik, mint én. Nem jó otthon egyedül, sajnos ez így van. Én közösségi ember vagyok, annyira jó lenne, ha egy jó közösség oszlopos tagja lehetnék, de mégsem vagyok az, és ez szörnyen bánt. Öröm lehetne minden nap bemenni az osztályba, öröm lehetne azt látni, hogy az emberek szeretettel fordulnak a másik felé, elfogadjuk egymást, és támogatunk mindenkit. Istenem, kérlek… Add, hogy egyszer részese lehessek valami hasonlónak. Szomorúság önt el. Megettem a málnámat, összenyomom a dobozt, és kidobom. Újra előjönnek a gondolataim, és most az jut eszembe, hogy nem jó ez így. Nem élem a saját életem, nem döntök a saját sorsom felől, és mellesleg nem érzem magam jól a saját bőrömben. Pedig igazán nincsen bajom a kinézetemmel, amúgy is megtanultam, hogy bárki lehet gyönyörű, ha olyan a kisugárzása, szóval azóta a külsőségek hidegen hagynak… De a belsőmön mindig is volt mit javítani, kezdve az önbizalmammal, a szociális képességeimen keresztül a lazaságomig, ami gyakorlatilag nincs is, folyamatosan küzdök valamivel, és ezek ráadásul bosszantó dolgok. Úgy érzem, egyedül vagyok. Amúgy vannak barátnőim, szeretem őket, de fiú barátom az még sosem volt, és bevallom, nem bánnám, ha lenne. Na, mindegy. Már nyolc óra is elmúlik, de én még mindig ott tartok, hogy valami gáz van az életemmel, amit a mai napon (is) meg akarok oldani, de tulajdonképpen ez minden nap így megy. Egy hatalmas sóhaj kíséretében előveszem a telefonomat, feloldom a képrenyőzárat, és rámegyek az Instagramra. Újabb öngyilkossági kísérlet, ha már nagyon a padlón vagyok, végülis őrült jó öltet nézegetni mások jól szerkesztett életét. Irónia, plíz. Most elgondolkozom, hogy minden iróniával tarkított mondat után oda fogom biggyeszteni azt, hogy most ironikus akartam lenni, mintha fogyatékosoknak szólna? Néha lenyűgöz, milyen ostoba tudok lenni. Hol is tartottam? Igen, az Instagram. Már többször le akartam törölni ezt az alkalmazást, mert nem is tudom, irritál. Eleve az, hogy mostanában mindenki csak a Snapchaten lóg, és retardált fejeket vágva küld idióta helyzetjelentéseket a másiknak, számomra taszító. Na, azt az appot le se töltöttem. Nincs az a pénz, ami rákényszerítene. Nehéz eset vagyok, mi? Tudom, tudom. Azt gondolhatná bárki, hogy egy megkeseredett vénasszony van bennem elrejtve, pedig a barátnőim egészen másképp vélekednek rólam. Mindig nevetek. De komolyan. Sok vicces dologgal találkozok nap mint nap, így evidens, hogy sokat nevetek. Meg aztán, miért ne röhöghetnék? És szerintem valahol jó dolog az, hogy nem vagyok tömeggyártmány. Mert nem vagyok. De tényleg. Hülye gondolatok megint. Most komolyan azt a végső következtetést vonom le, hogy igenis különleges vagyok, hadd nyugodjon meg a kis lelkem, és hadd higgyem azt, hogy haragban lenni a világgal menő dolog. Olyan jól esik meg nem értettnek lenni, ugye? Pedig valójában ez nem csak egy elvetemült trend, hanem a kíméletlen valóság, ami körülvesz bennünket, és azon kapjuk magunkat, hogy a menőség távolodik tőlünk, az igazi meg nem értettség pedig belemászik a lényünk egészébe. Szar dolog ez. Most azon elmélkedek, hogy unalmas életem van, de ez engem jelenleg egy cseppet sem zavar, mert nem ér semmi impulzus, hiszen itthon vagyok, benne a kis komfortzónámban, nem zavar semmi az ég világon. Elnevetem magam, hogy már megint túlgondolom a dolgokat, és szörnyű tragédiaként élem meg pusztán azt, hogy nem mentem iskolába. Mások tizenöt évesen magasról tesznek a kötelességeikre, és azt teszik, ami épp jól esik nekik, én meg kész összeesküvés elméleteket gyártok, és megállapítom, hogy az életem romokban hever. Nem túl korai ez? Tényleg, csak… Csak el kell fogadnom, hogy sebezhető vagyok, és ha épp nem akarok iskolába menni, akkor ezt el kell fogadnom, és vagy el kell mennem a suliba, vagy hivatkoznom kell valamire. Bármelyiket is választom, nem szabad magyarázkodnom. Ami épp jól esik, az épp jól esik, és nem tudok és nem is akarok ellene semmit se tenni. A gondolataim most nyugtatni kezdenek, mintha minden rendben lenne, mintha… mintha elfogadható lenne feladni a dolgokat. Hiszen ott a másik része a dolognak, hogy fizikailag jól vagyok, mehettem volna iskolába, de én mégsem mentem, mert ehhez volt kedvem. Ilyet komolyan meg lehet tenni? Bármi is legyen a válasz, én itthon vagyok, nem a suliban, nem a barátaimmal, nem egy másik országban, hanem itthon egyedül. És az jut eszembe, hogy nem hiányzom senkinek, nem keres senki. Na, de örülnék én egyáltalán, ha tényleg keresnének? Ha minden hétvégén moziba járkálnék, meg mindenféle programon részt vehetnék, én ennek tényleg örülnék? Nem, azt hiszem. Mégis, amikor elégedetten hátradőlök itthon az ágyamban, azt érzem, hogy valami üres. Valami ott bent nagyon üres, és mégsem olyan jó a magány. Imádom, ha szabad vagyok, és itthon lehetek, de amikor erre sor kerül, akkor egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Alkotni szeretnék, de mit alkossak? Nem is az, hogy alkotni szeretnék, én inkább csak nagyot alkotni szeretnék, és ez számomra hatalmas nyomás. Mintha rajtam nehezedne a felelősség, hogy igenis le kell tennem valamit az asztalra, pedig ez valójában nincs így. Tizenöt évesen, legalábbis. Meg aztán később sem kell megváltanom a világot, és tulajdonképpen az én életfilozófiám ellent is mond a belső késztetéseimmel. Úgy döntök, hogy bemegyek a szobámba, de előtte megfésülködök, és valami tűrhető otthoni kinézetet varázsolok a hajmnak, hogy azért hű maradjak igényes női mivoltomhoz. Elengedhetetlen otthonülős napi rutin ez. Bekapcsolom a gépem, lehuppanok az ágyamra, és megnyitom a Facebookot és a blogot is. Meg kell, hogy állapítsam, semmi nem történt a legutóbbi feljelentkezésem óta. Nagyot sóhajtok. Igazából unatkozok, és valami értelmessel akarnám kitölteni az időmet, de nem jut eszembe semmi. Pont most, amikor szükségem lenne a gondolataimra, nem ugranak be, pedig mindig annyira tettrekészek. Hopp, máris előjön egy kósza gondolat. Írni kéne, hát persze. Mondjuk folytatni a történetet, vagy elkezdeni egy novellát, vagy megírni az irodalom beadandót. Bármit, csak írjak, mert abban legalább jó vagyok. Többé kevésbé. Bár igazából nem tudom, hogy tényleg jól írok-e, én csak próbálom átadni a világnak a belső világomat, aztán ez vagy sikerül, vagy kudarcba fullad. Igen, akár kudarcba is fulladhat. És ekkor elönti a szívemet a félelem és a szorongás. A kudarc a legnagyobb ellenségem. Nem is a kudarc, hanem inkább az attól való félelem. Tulajdonképpen azért nem merek semmibe se teljes erőbedobással belevágni, mert félek a kudarctól. De ha alkotok, és adok valamit a világnak magamból, akkor az már nem lehet kudarcra ítélve, nem? A kudarc az, ha nem élsz igazán, ha nem mersz tevékenykedni, mert egy belső hang azt suttogja, hogy hé, állj meg, úgyse lehetsz te a legjobb, akkor meg minek is csinálnád? Keservesen beletemetem az arcomat a kezeimbe, és máris elegem lesz magamból. Pontosabban a hülye gondolataimból, de hát az is én lennék, nem igaz? Eszembe jut, hogy nem, a gondolataim nem feltétlenül takarnak engem. Én vagyok valaki, a gondolataim meg csak röpködnek a semmiből a semmibe, és várják a reakciómat, hogy mit szólok hozzájuk, mit teszek a hatásukra. A gondolataim nem egészen én vagyok, a gondolataim gyakorlatilag az agyam szüleményei, az agyam pedig egy végeláthatatlan, sűrű, bonyolult szerkezet, amit néha nem tudok irányítani. Bennem van az agyam is, a gondolatok is bennem vannak, mégsem fednek le engem teljesen. Egyszer azt mondták nekem, hogy nem az vagyok, akinek hagyom magam lenni, hanem az, aki akarok lenni. Nem hagyhatom, hogy a belső zúgolódások meghatározzanak engem, mert én ennél több vagyok, legalábbis több lehetek, ha igazán változtatni szeretnék. A kedvenc íróm egyszer megosztotta az olvasóival, hogy ő gyakorlatilag nulla huszonnégyben ír, ami a napnak legalább hét-nyolc óráját kiteszi, ha reálisak akarunk lenni. És ő egy sikeres író, aki ezek szerint tett és tesz is a mai napig a sikerért. Tegyük fel, hogy sikeres író akarok lenni. És tegyük fel, hogy már huszonéves vagyok, és nemcsak egy kis tizenöt éves kamaszlány, aki erősen küszköd a pubertással. Szóval, tegyük fel. Ha sikeres író szeretnék lenni, ahhoz tehetség kell. Vagy legalábbis hajlam a tehetségre, meg szeretet az írás iránt. Ha ez megvan, akkor jöhet a kitartó munka része, amit ha megugrok, akkor egy hatalmas mérföldkövet léptem át a sikeres íróvá válás útján. Sokan egyébként itt buknak el. Ha a sikeres íróvá váláshoz az kell, hogy nullahuszonnégyben írjak, akkor én írni fogok, mert van egy álmom, amit meg szeretnék valósítani. Nem elég, hogy várom a csodát, nem elég, hogy siránkozok, mert nekem igenis több figyelem jár, hanem ki kell vívnom magamnak azt a több figyelmet. Igen, a siker nem szerencse, hanem kitartó, kemény munka, és ha tizenöt évesen vetemedek arra, hogy sikeres akarok lenni, akkor most kell keményen dolgoznom érte. Rájövök, hogy kicsit elkalandoztam. Lassítok, és elmosolyodok. Milyen furcsa. Az elején még melankolikus belső vívódások jellemezték a gondolataimat, most meg azon kapom magam, hogy a sikerről elmélkedem. Ez is erősíti bennem a felismerést, hogy normális dolog a bizonytalanság, normális dolog, ha néha nem tudunk mit kezdeni magunkkal, és inkább elmenekülünk minden elől, mintsem szembenézzünk a nehézségekkel. Normális dolog, de nem szabad megszokottnak lennie. Felszívom magam, és végre pozitív tudok lenni. Készen állok megküzdeni a mai nappal is, készen állok a temérdek tanulásra, esetleg az írásra, és esetleg az esti tévénézésre. Készen állok rá. Milyen érdekes, hogy akkor jössz rá, mennyire erős is vagy, amikor épp megölnek a gondolataid.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Köszönöm, ha elolvastad. Várom a véleményedet akár komment formájában is!

 

Cassie T. Mendez ♥