Heey! ♥ Új design, új fejezet, kétség nem fér hozzá, jó nap ez a mai a blog számára. Azt hiszem, ez a fejezet most hosszabb is lett egy kicsivel, mint az előző, és itt már végre betekintést nyerhetünk a táborba. :) Jó olvasást!
~Cassie T. Mendez ♥
Egy félelemmel teli, háttérben meghúzódó lánynak nehéz kitörnie. Amikor valaki gátlásokkal küzd, önbizalomhiányban szenved, akkor gyakorlatilag egy ördögi kör részesévé válik. Ez abból áll, hogy az illető nem mer semmit sem kipróbálni, nem mer belevágni új dolgokba, ettől pedig barátai sem lesznek, amitől pedig még inkább a padlón érzi magát. Ez az állapot nem elfogadható, ebből az állapotból igenis van kiút, van menedék, csak el kell kezdeni, és kizárni a külvilágot. Ha pedig ez sikerül, akkor csak én leszek egyedül, a pozitív, életvidám lány, akire rátalál a boldogság, ettől pedig befogadja az embereket is. Én mindig tisztában voltam a bajommal, és azzal is, hogy hogyan kellene orvosolni. Vagyis, ha pontosítani akarok, nem volt kész tervem, egy bevált elméletem, csak levegőben lógó tanácsok, elkapott kulcsszavak, amiket segítségül kaptam. De azért tudtam, hogy mit kéne tennem. Mégse tettem, mert nem voltam biztos a sikerben. Mi a garancia arra, hogyha most elkezdem építeni a személyiségem, akkor a befektetett energia megtérül? Nem tudtam, hogy erre mi a garancia, de tulajdonképpen azt sem tudtam, mit jelent az a befektetett energia, ami ehhez az egészhez kellhet. Így éltem. Ki akartam törni, azt akartam, hogy elfogadjanak, hogy tiszteljenek, és nem értettem, mit csinálok rosszul. Mindig másoktól vártam a megváltást, hogy majd egyszer észreveszik, hogy értékes vagyok, de ez soha nem következett be. És most ott álltam, Agárd kellős közepén (jó, valószínűleg nem a kellős közepén), és a gondolataim csak azt skandálták, hogy gyerünk, Nóri, itt a lehetőség. Félre kellett tennem minden negatívumot, minden olyasféle tapasztalatot, miszerint nekem soha az életben nem lehet fiú barátom, hiszen ezek voltak a gátlásaim. Le kellett vetkőznöm ezeket a gátlásokat, és lépnem kellett, mert ott állt egy srác, egy csodálatos ember, aki egyenrangú embernek tekintett engem magával és másokkal is. Egyenrangú másokkal… Számomra ez különös volt, mégis ilyennek éreztem magam, mert ő ezt sugallta nekem. Jó előérzetem támadt, és már kismilliószor láttam és hallottam, hogy hallgatni kell a megérzéseimre. Bár eddig ezt betudtam egy óriási nagy közhelynek, és nem is értettem, mi fán terem a megérzés, de most ott volt. Egy megérzés. Nem volt égi jel, nem súgta a kisangyal a fülembe, hogy lépnem kell, egyszerűen csak éreztem, hogy talán véget vethetek az önbizalomhiányomnak. Pillanatnyi energialöketemnek hála, pozitív voltam, azt azonban nem realizáltam, hogy természetesen semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
Ott állt előttünk a főépület, a tábor helyszíne, benne jókedvű fiatalokkal. Be kellett mennünk. Anyáék felém fordultak.
- Ideje mennünk – sóhajtott anya szomorúan. – Vigyázz magadra! – lépett oda hozzám, és szorosan megölelt.
- Érezd jól magad, Nóri – simította meg a vállam apa.
- Hiányozni fogsz – szólalt meg Márk is, mire elmosolyodtam. Az öcsém igenis tud szeretetreméltó lenni, az ilyen helyzetek előhozzák belőle az érzékeny lelkét.
Mindenkitől elbúcsúztam, és kivételesen nem éreztem magam kínosan, hogy tizenöt éves létemre ilyen gyerekes módon ölelgetem a családomat. Amúgy hiányzott Erik, de tőle már elbúcsúztam otthon, és a maga módján rengeteget segített. Anya és apa bizalmasan odalépett Marcihoz, és valamit magyaráztak neki, amire Marci csak folyamatosan mosolygott, és bólogatott. Bár furdallt a kíváncsiság, hogy mit diskurálhattak, mégsem kérdezősködtem. Végül mind elmentek, és ott maradtunk ketten. Marcival. És akkor jöttem rá, hogy a kezdeti lelkesedésem, és a pozitivitásom nemcsak Marcinak volt köszönhető, hanem a biztonságot jelentő családomnak is. Amint ott maradtunk ketten, máris előjött a szorongó énem, és rájöttem, hogy nem lesz ez olyan könnyű. Csak az járt a fejemben, hogy meg kell tartanom ezt a srácot valahogy.
- Bemegyünk? – kérdeztem.
- Hát – vonta meg a vállát Marci. – Felőlem akár mászkálhatunk még a környéken.
- De nyolcra kellett érkezni, most van a gyülekező. Nem kéne lázadoznunk – aggodalmaskodtam, és hiába akartam jobban megismerni Marcit, a tábor az tábor. Nem akartam különcködni.
- Oké, akkor menjünk – egyezett bele Marci. Ezt azért bírtam benne. Az erős meggyőződései ellenére is tudott engedni nekem, és nem próbált olyanra kényszeríteni, ami talán nem lenne teljesen jó ötlet.
Elindultunk a bejárat felé, mindezt pedig szótlanul tettük. Erősen gondolkoztam rajta, hogy miről kéne dumálnunk, vagy kellene-e egyáltalán, de végül nem erőltettem a dolgot. Végülis még csak most találkoztunk először, nem vagyunk még barátok sem, úgyhogy a hallgatás esetünkben még nem kínos. Vagy mégis? Na jó, fogalmam sincs, de első lecke: ne gondold túl a dolgokat! Ez a szabály felettébb hasznos lehet számomra, hiszen az, hogy mindent gondosan átgondolok, az egy bizonyos szint felett már túlgondolásnak számít. Igazából már az is túlgondolás, hogy megállapítottam, hogy mindent túlgondolok. Kérlek, fejezd be az agyalást, Nóri, mert csak fokozod az ostobaságodat! Eltorzult arccal megráztam a fejem, és talán kissé meg is szédültem a mozdulat közben. Mindez azért történt, mert saját magam előtt éreztem kellemetlennek az agyamban lejátszódó dolgokat. Felemelő érzés volt, mondhatom.
- Na, mi van? – ráncolta a szemöldökét Marci, akinek láthatólag feltűnt a kínlódásom.
Elkezdhettem volna sírni, vagy elszaladni, esetleg a lelkére kötni, hogy velem inkább szóba se álljon, mert kegyetlenül gáz csaj vagyok, de mégsem tettem. Tudtam, hogy ő nem fog kiutálni, vagy ignorálni az életéből, hanem inkább meghallgatja a problémámat.
- Oké, most már meg kell kérdeznem – mondtam, miközben megálltunk az épület ajtajában. Nem mozdult egyikünk sem, Marci csak azt várta, hogy tudjon valamiben segíteni.
- Csak nyugodtan – mosolygott rám kedvesen. Nem szánakozva nézett rám, nem is lenézően, csak simán kedvesen. És azt hiszem, ez volt az, ami miatt végül tényleg elmondtam neki mindent.
- Marci, nem érzel engem gáznak? Nem érzed azt, hogy nem vagyok hozzád elég jófej, hogy lehetnék lazább, meg úgy általánosan kevésbé szerencsétlenebb? – szegeztem neki a kérdést, ami egy normál embert lehet, hogy végleg elijesztett volna.
Marci is furcsán nézett rám, láthatólag meglepte a hirtelen kérdések záporozása, és nem tudta hová tenni, de óriási gratuláció neki, amiért nem hagyott ott a fenébe.
- Nem tudom, te hogy vagy vele – nézett a szemembe egy apró mosoly kíséretében -, de én nem szoktam gáznak tartani embereket azért, mert nem tökéletesek. Ha így lenne, akkor az egész emberiség gáz lenne, hogy a te szavaddal éljek, mert senki sem tökéletes. És hogy lehetnél-e kevésbé szerencsétlenebb és lazább? Nem tudom, miről beszélsz, miért lennél szerencsétlen? Az vagy, aki akarsz lenni, Nóra. És ezért még tenned sem kell. Ha azt mondod, menő vagy és a legjobb csaj a világon, akkor az vagy.
- Ez ilyen egyszerű? – csodálkoztam nevetve, mert ez elég képtelenségnek tűnt.
- Ja. Egyébként meg. Tudod, kik a legmenőbbek? Akik leszarják, hogy mit gondolnak róluk. Egy menő ember nem tökéletes, csak eléri, hogy annak nézzék őt a határozottsága miatt.
És teljesen igaza volt Marcinak.
- Micsoda bölcsességek – bólintottam elismerően.
- Igyekszem – nevetett Marci.
- Amúgy meg igazad van. Mindenben – vallottam be.
Marci csak röhögött, és úgy tűnt, nem szeretné túlzottan ünnepeltetni magát a kicsit sem mindennapi életfilozófiája miatt, úgyhogy előreengedve engem, beléptünk az épület bejáratán. Az ajtó előtti eszmecserénk alatt volt alkalmam kicsit feloldódni, és beláttam, hogy nem fáraszthatom tovább Marcit az agymenésemmel, egyszer szembe kell nézni a kötelességekkel is, ami jelen esetben a táborba való hivatalos megérkezést jelentette. Bent egyébként semmi extra nem fogadott minket, konkrétan úgy nézett ki a hely, mintha egy szálloda recepciója lenne. A helysiég maga tele volt fotelokkal és kis asztalkákkal. Az egyik ilyen kis körbeülős asztalnál egy csapat tizenévesre lettünk figyelmesek, akik eléggé hangosnak bizonyultak. Nekem a látványtól automatikusan összeugrott a gyomrom, és azt hittem, menten elájulok. És mostanra már sokadjára képzeltem el azt, hogy egyedül állok ugyanitt, csak Marci nélkül. Megállapítottam, hogy még mindig mázlista vagyok. Ahogy közelítettünk a táborozók felé, egyre csak az kattogott az agyamban, hogy ez az egésznek a legnehezebb része, és csak túl kell lennem rajta, utána már jó lesz. Vagy várjunk csak, ha úgy állok hozzá, hogy túl akarok esni a gyors megismerkedésen, akkor nem fognak kedvelni, mert nem keltek jó benyomást. Elhessegettem a hülye gondolataimat, és elhatároztam, hogy laza leszek, és nem gondolom át, mit is fogok mondani. Önmagamat adom, bárki is ez az önmagam. Marci vezetésével tehát odaléptünk a csapathoz, aminek élén két fiatal, huszonéves lány és srác állt, akik rögtön észrevettek minket.
- Hát itt vagytok! – lépett oda hozzánk egy széles mosollyal a száján a srác. – Sziasztok, drágáim.
Mindketten mondtunk egy gyors “helló”-t, és először kicsit megrémültünk az ilyesfajta közvetlenségtől. Én azért, mert a közvetlenség mindig is nehezemre esett, Marci pedig azért, mert egy huszonéves fiú “ledrágámozta”. Legalábbis én így véltem, de hamar kiderült, hogy tényleg így volt. Közben már minden szem ránk szegeződött, és csönd telepedett a kis társaságra.
- Akkor – csapta össze a tenyerét a srác. – Mivel már csak Szentesi Nóra és Schneider Márton hiányzik, minden bizonnyal azok ti vagytok, jól gondolom?
- Aha – bólogattunk hevesen.
- És ti akkor jóban vagytok, jól sejtem?
- Igazából max háromnegyed órája ismerjük egymást, de mondhatjuk, hogy jóban vagyunk – felelte Marci, a srác pedig nem firtatta a dolgot, úgyhogy jöhetett az ismerkedős rész.
- Üljetek csak le – szólt a másik táborvezető, aki már lány volt, és sokkal kevésbé pattogósabb, mint a srác.
Lepakoltuk a cuccainkat, és befészkeltük magunkat a maradék helyre, mire végre jobban körbenézhettem. Kíváncsi szempárok néztek ránk mindenfelől, és bár újra mindenki elkezdett beszélgetni, azért természetesen a legtöbben továbbra is fürkésztek minket, ez elkerülhetetlen, ha valaki új valahol.
- Rendben – fontoskodott tovább a srác. – Nektek is bemutatkozom, Levi vagyok, a táborvezető – fordult hozzánk a srác, akinek immáron neve is volt. – Ő pedig a másik táborvezető, Kata – mutatott a lányra, aki kedvesen ránk mosolygott.
Mi is szófogadóan mosolyogtunk.
- Oké, akkor szerintem kezdjük is egy gyors bemutatkozással – folytatta Levi. – Menjünk körbe, mindenki mutatkozzon be, mondjon magáról egy-két dolgot, csak a szokásos, tudjátok.
Ne már, mégis mit mondhatnék magamról? Hogy szeretem a… hagyjuk, majd kitalálok valamit, ha rám kerül a sor.
- Ki szeretné kezdeni? – nézett körbe Kata, mire a legtöbben kíváncsian figyelték, hogy ki lesz a legbátrabb. Igaz, hogy mindannyian olyan tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, de a bemutatkozós résznél természetesen soha nem akarja elkezdeni senki.
- Liv? – bökte oldalba baráti mozdulattal a mellette ülő fullcapes, Iphone-t szorongató lányt Levi.
Mindenki az előbb megszólított Liv felé nézett, már csak azért is, mert Liv igencsak feltűnő jelenség volt. Eleve haveri viszonyban volt Levivel, ami már alapból menőnek számított, ráadásul olyan lazának tűnt, mint aki mindjárt szétesik. Bár nem lehetett teljesen megállapítani, viszonylag alacsonynak tűnt, haspólót és magasderekú farmersortot viselt tornacipővel, hosszú, szögegyenes aranybarna haja pedig kiengedve omlott a vállára. Kétség nem fért hozzá, elképesztően szép lánynak látszott, olyannak, akit mindenki imád.
- Hogy tudtam – röhögött Liv, és kissé rácsapott Levi vállára.
Remek, egy nagyszájú haverlányunk már van. Mi jöhet még? Ahogy végigpásztáztam a többieket, Liv mellett hozzá hasonló srácokra lettem figyelmes, azonban a másik oldalon már láttam szimpatikus résztvevőket is. Azzal nyugtattam magam, hogy az ilyen nagymenők mindenhol felbukkanak, egyszerűen nem lehet őket kikerülni, de ettől még nem kell rosszul éreznem magam.
- Na jó, akkor Szabó-Carter Olivia a nevem, de csak Liv vagyok, okés? – nézett végig a társaságon felmérve, hogy mindenki felfogta ezt a roppant fontos információt. – Már legalább ezredik alkalommal vagyok itt, és köbö mindig ugyanazt mondom el, tizenöt éves vagyok, Pestre járok suliba… Ezek a gyökerek itt az osztálytársaim – mutogatott a mellette ülő pávákra, és láthatóan ő is, meg a srácok is borzasztóan élvezték, hogy mindenki rájuk figyel.
Magamban megjegyeztem, hogyha itt lenne Flóra, akkor Liv bemutatkozása után minden bizonnyal jelentőségteljesen összenéztünk volna. Ez olyan lányos dolog, amikor valamit totálisan gáznak érzünk, de csak mi gondoljuk így, ezért nem adunk hangot a véleményünknek, viszont sokat sejtetően összenézünk. Ilyet már tuti mindenki csinált a legjobb barátjával. Rápillantottam Marcira, hátha látok rajta valami reakciót, de az arca teljesen kifejezéstelen volt. Tőle mondjuk erre számítottam.
- Én – helyezkedett a Liv mellett ülő égnek meresztett hajú, szálkásan kigyúrt srác, aki emellé még meglehetősen helyes is volt. – Szalay Milán vagyok, de bírnám, ha mindenki Milunak szólítana. Most vagyok itt először, Liv mondta, hogy itt mindenki jóarc, szóval ja. Jöttem.
- Ez azért elég vicces, nem? – jegyeztem meg halkan Marcinak, és csak reméltem, hogy megérti, mire célzok.
- Ja, imádom, hogy ilyen nagyra vannak maguktól – bólogatott Marci, és úgy tűnt, tökéletesen értelmezte a mondandómat. – De várjuk ki a végét.
Igaza volt, hiszen most először hallottuk őket, és bár semmi esélyt nem látok arra, hogy belopják magukat a szívembe, nem szabad előítéletesen viselkednünk. Már csak egyetlen yoloswag maradt hátra szerencsére, aki még pávábbnak tűnt, mint Milu, úgyhogy szörnyen vártam, hogy megszólaljon.
- A nevem Kiss Martin, Liv és Milu osztálytársa vagyok, és imádok focizni – hadarta el a srác, és megszólalása után már sokkal kevésbé tűnt nagyképűnek. Ennek kifejezetten örültem.
- A kemény magot hallhattuk – kommentálta Levi, miután mind a három menő tag megismertette magát velünk.
Mindenki elröhögte magát.
- Hőőő – kérte ki magának röhögve Milu.
Ha most naplót vezetnék, és mindenképpen meg akarnám örökíteni a tábor legeslegelső pillanatait, íme így tenném.
Kedves Naplóm!
Vegyes érzések kavarognak bennem, bármennyire is klisé ez a kifejezés. Ez van, mindig lesznek jó dolgok, és rossz dolgok is az életben, mindezek persze vegyítve, tehát egyazon szituációban mindkettő megtalálható. Igazából nem vártam én semmit ettől a tábortól, titkon mégis reméltem, hogy itt eljön majd az a bizonyos csoda, a megváltás, ami majd elhozza nekem a beilleszkedést az új társaságba. Most azonban, ahogy végignéztem az első három bemutatkozón, rájöttem, hogy ez nagyon nem nekem való. Nem kérek Liv, Milu és Martin parádéjából, és nem azért, mert irigykednék a menőségükre, hanem szimplán csak azért, mert ez nem az én világom, távol is álljék tőlem. Nincs kedvem behódolni, nincs kedvem röhögni a humortalan poénjaikon, nincs kedvem mellékszereplővé válni az életemben, ahol ők a vezetők. Talán ez utóbbi az, amitől mindig is féltem. Ha rájössz, hogy nem tudod irányítani az életedet, mert valami diktatorikus rendszer tagja lettél, annál nincs végzetesebb.
De mivel nem vezetek naplót, ezért nem írogattam buzgón valami bőrkötésű könyvecskébe, sejtelmes arckifejezéssel, mint ahogy az a filmekben szokott lenni, hanem hallgattam ezt az értehetetlen kavalkádot, amiből úgy éreztem, nem kérek, köszönöm. Egy vigaszom volt, mégpedig Marci, akiről tudtam, hogy hasonlóan vélekedik, mint én, mégsem kiáltottunk visszavonulást. Ki akartuk várni, mi lesz ebből az egészből.
Három barátságosan kinéző, viszonylag csendesebb lány következett.
- Sziasztok, Krizsán Annamari vagyok, egy közeli kis faluból érkeztem, tudni pedig azt kell rólam, hogy írogatok, olvasok és blogolok – mutatkozott be az egyikőjük, akinek váll alattig érő, szőke haja volt, kinézetét tekintve pedig abszolút a laza stílust képviselte. Megszólalása alapján kicsit komornak, flegmának tűnt, de érdeklődési körei az én figyelmemet abszolút felkeltették.
- Aranyvölgyi Lénának hívnak, tizenöt éves vagyok, Budapestről érkeztem Annamarival, a legjobb barátnőmmel – mutatott vigyorogva Annamarira a barna hajú, óriási kék szemű lány. – Nem is tudom, mit lehetne még mondani – tanakodott. – Sok minden érdekel a hétköznapokban, járok lovagolni és táncolni is, rajzolni szoktam, ha esetleg ráérek, emellett pedig eddig a suli is jól megy.
- Én pedig Vég Borbála vagyok, de világ életemben Borának szólítottak mindenhol, úgyhogy ha kérhetem, ne törjük meg ezt a hagyományt – vezette be frappánsan a monológját a harmadik lány is, aki már sokkal szimpatikusabb volt az előző kettőnél. Vidámnak és mosolygósnak tűnt, mi többiek pedig vele együtt mosolyogtunk, rögtön elkönyveltük egy igazán jófej, szórakoztató egyénnek. – Visszatérő táborozó vagyok, Livéket már nagyon régóta ismerem, és hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy aki még nem ismeri ezt a helyet, ezt a tábort, az cseppet se aggódjon, garantáltan jól fogja magát érezni.
Bora eszméletlenül pozitív jelensége átragadt mindenkire, bemutatkozása után a legtöbben kezdtek feloldódni, köztük én is, hiszen akaratlanul is, de talán kissé megnyugodtam attól, amit mondott. Vagyis hogy ez igenis egy jó hely. Elhittem neki.
- Albert Laci vagyok, Agárdon lakom, és már hét éve zongorázom – következett egy alacsony srác, akiről kapásból meg lehetett mondani, hogy nem lesz tagja a legnépszerűbbeknek. Ez csak amolyan megérzés, semmiképpen sem negatívum (sőt inkább pozitívum), de vékony testalkatából és hangjából ítélve ő már sokszor volt célpontja a tanórai papírgalacsin dobálásoknak.
- Balogh Domonkos vagyok, becenevemen Doma, és szeretek játszani. A kedvencem a GTA, de rengeteg játékom van még – magyarázta a Laci mellett ülő srác, aki szintén vékony volt. – Imádom a Trónok harcát is, meg még egy csomó sorozatot nézek, olvasni viszont utálok, csak egy könyvet, pontosabban egy könyvsorozatot szoktam sokszor újraolvasni, a Harry Pottert. Mást viszont nem.
Szórakozottan hallgattam Doma szűnni nem akaró mondanivalóját, és magamban megállapítottam, hogy vele biztosan el lehet majd dumálni bármikor. Ő tipikusan olyannak tűnt, akit nem fog érdekelni ki a társalgópartnere, bárkinek tud beszélni gyakorlatilag bármiről, de főleg a játékokról, és a fantasy filmekről. Merengésemet az szakította félbe, hogy Levi már Marcit szólította fel a bemutatkozásra. Oké, eddig tök jól elszórakoztam mások monológjain, meg szuper volt hallani, kikkel is fogom eltölteni ezt az elkövetkező egy hetet, de az eddgi eszembe se jutott, hogy ha nem találok ki valamit a saját bemutatkozásomra, akkor be fogok égni.
- A nevem Schneider Márton… - kezdte Marci a tőle megszokott lazaságban.
És hogy mit mondott ezután, arra már nem tudtam odafigyelni. Sürgős léptekben kezdtem összeszedni a gondolataimat, és próbáltam a lehető leghasználhatóbb adatokat kihalászni belőlük, hogy ne dadogjak össze-vissza, mint ahogy azt a legvadabb rémálmaimban elképzeltem. Igen, szóval a nevem, a korom, a lakhelyem megvan. Mit kellene még mondanom? Vajon látszik rajtam, hogy mennyire kattogok?
- Köszönjük, Marci – bólintott Kata. – Nóri?
Mindenki rám nézett. Egytől egyig engem bámultak, nekem pedig meg kellett szólalnom, és le kellett küzdenem ezt a tök egyszerű feladatot.
- A nevem Szentesi Nóri, Budapesten élek, tizenöt éves vagyok, és most először vagyok itt. Eredetileg a barátnőmmel jöttem volna, de ő lebetegedett, így nem tudott jönni – kezdtem, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg nem Flóráról kellene beszélnem. – Úgyhogy egyedül jöttem, vagyis nem teljesen, mert út közben találtam egy stoppost – fejeztem be, és nevetve Marcihoz fordultam, ő pedig visszamosolygott rám.
- Nem is volt olyan nehéz, ugye? – kérdezte tőlem halkan.
Megráztam a fejem. Néha igazán nevetséges dolgoktól tudok félni.
- Rendben – pattant fel Liv mellől Levi. – Akkor ezennel hivatalosan is megnyitom a nyári táborunkat! – jelentette be ünnepélyesen.
Miluék kezdeményezésére mindenki tapsolt párat, volt aki még fütyült is, de egyértelműen kifejeztük tetszésünket a tábor kezdetével kapcsolatban. Még Marci is összeütötte a tenyerét néhányszor. Ezután Levi és Kata elvonult egy kicsit, és valamit megbeszéltek, mi addig hangoskodva elkezdtünk ismerkedni. Illetve a legtöbben ezt tették.
- Nem kéne valakivel összebarátkoznunk? – szóltam Marcihoz, akinek úgy tűnt, nem áll szándékában életre szóló barátságokat kötni.
- Kivel akarnál? – kérdezett vissza.
- Passz – tártam szét a karom. – De mindenki elkezdett dumálni.
- Ha akarnak, hozzánk szólnak – rendezte le Marci, én pedig ráhagytam.
Aztán egyszer csak észrevettem Borát, aki egyedül üldögélt, és kapkodta a fejét mindenfelé. Nem szállt bele a beszélgetésekbe, csak nézelődött, és valószínűleg kereste a társaságát, ami ezek szerint nem igazán volt neki. Milu, Martin és Liv egyértelműen a társaságunk leglármásabb tagjainak bizonyultak, ők egyébként épp Lacit és Domát szórakoztatták, Annamari és Léna pedig egymás felé fordulva, bizalmasan cseverésztek valamiről. Mindenkinek megvolt a maga barátja, még nekem is, hiszen Marci nekem már annak minősült. Egyedül Bora nem találta a helyét, legalábbis én ezt vettem ki abból, hogy nem csatlakozott senkihez. Nagyot sóhajtva nyugtáztam, hogy akár oda is mehetnénk Borához, de egyedül úgysem fogok, Marci pedig nem akar. Így maradtunk a helyünkön.
- Hé – bökött oldalba Marci. – Barátkozni akarsz?
- Háát – gondolkoztam, de nem volt időm befejezni a mondatot, ugyanis Marci megragadta a karom és magával rántott egyenesen… Bora felé.
- Helló – köszönt Bora mosolyogva, mikor odaértünk hozzá. – Miújság?
- Szia. Gondoltam, ha te már úgyis jártas vagy ebben a táborban, akkor mesélhetnél nekünk róla – mondta Marci.
És Bora, mintha csak erre várt volna, elkezdett mesélni. Mindenről, de leginkább azt ecsetelte, hogy milyen jófejek itt az emberek, milyen tök jó programok szoktak lenni, milyen jól érzi magát itt mindenki, és milyen szép időt fogtunk ki erre a hétre. Meglehetősen sokat beszélt, de ez minket egyáltalán nem zavart, mert mi csak egyet akartunk: a lehető legtöbb infót összegyűjteni erről a táborról. Bora szörnyen pozitív személyiség volt, szavaiból csak úgy áradt az optimizmus. Kiderült, hogy általában mindig ilyen kevesen szoktak lenni, de ez így a jó, mert legalább a hét végére egy igazán barátias kis csapat gyúródik össze a szöges ellentétekből. Bora azt is elmondta, hogy most rajta kívül csak Liv és Martin a visszatérő táborozók, amúgy mindenki új, de ő ezt szereti, mert legalább folyamatosan bővül a csapat. Marcival nem győztük hallgatni ezt a sok mesélnivalót.
- Livvel egyébként tavaly még tök jó barátnők voltunk, csak most jött ez a Milu… - fintorgott Bora, mire mind a hárman az említett srác felé pillantottunk. Hát igen, kétség nem fért hozzá, újonc lévén is ő alkotta a társaság középpontját. – Szóval, most annyira nincsenek barátaim.
- Mi lehetünk azok – ajánlottam.
- De aranyos vagy, szívesen lógnék veletek – lelkesedett Bora, és úgy tűnt, mi hárman eléggé jól megleszünk egymással.
- LÁNYOK-FIÚK! – ordította el magát Levi. – Egy kis figyelmet kérek – vette vissza a hangerejét, mikor végre mindenki rá figyelt.
- Azt találtuk ki, hogy párokba rendeznénk titeket, és hogy egy kicsit megismerjétek a pertnereteket, beszélgetnetek kellene egymással fél órán keresztül – folytatta Kata.
Nagyszerű, gondoltam. Csak remélni mertem, hogy nem Livhez, Miluhoz, vagy Martinhoz kerülök, mert hozzájuk aztán egy szót sem szólnék.
- Itt vannak a neveitek – tartott fel Levi tíz kis papírfecnit. – Az, hogy ki kivel lesz, sorsolás útján fog eldőlni. Kérhetek egy sapit? – fordult Livhez, aki oda is adta neki a fullcap-jét.
- Neked tetszik ez a feladat? – kérdeztem Marcitól, mialatt Levi belepakolta a neveket a sapiba.
- Hát, beszélni azt tudok, ha kell – nevetett Marci. – Nyugi, jó lesz.
Persze egy percig sem tudtam eltitkolni, hogy Marcihoz vagy esetleg Borához akarok kerülni, de nem tudtam, erre mennyi esély van. Az is lehet, hogyha Marcival húznak ki engem, akkor el is vetik, mondván mi már úgyis ismerjük egymást.
- Az első név - kavargatta a neveket Levi. – Laci. Beszélgetőpartnere pedig… Bora.
Bora kínos mosolyra húzta a száját, de mondjuk meg tudtam érteni, ugyanis Laci elég furcsa figurának tűnt. Azért szerintem még mindig jobban járt vele, mint mondjuk a pávákkal.
- Annamari és Milu – húzta ki a következő két nevet Kata.
Milu készségesen odalépett a meglepett szőke lányhoz, aminek a látványától automatikusan elröhögtem magam. Érdekes volt látni, ahogy a flegma Annamari megpróbálta kezelni a szituációt, miszerint a legnagyszájúbb taggal kell együttműködnie.
- Olivia és Marci – mondta Levi.
Marci kifejezéstelen arccal hagyta, hogy Liv odalépjen hozzá, mire én összevont szemöldökkel néztem rájuk. Valamiért nem tetszett ez a párosítás.
- Doma és Martin.
- Végül Nóri és Léna.
Tulajdonképpen egészen jól jártam Lénával, úgyhogy kicsit megkönnyebbültem, amiért nem valamelyik idiótával kerültem össze.
- Oké, akkor a párok álljanak egymás mellé – utasította Levi. – Kimegyünk a parkba, ahol fél óráig szabadon beszélgethettek a park bármely részén, de csakis a párotokkal. Kérlek, ezt tartsátok be, hiszen ez egy játék, és meglátjátok, hasznos lesz.
Megindultunk kifelé, közben Léna is odajött hozzám. Láttam, hogy a legtöbben már megpróbáltak kommunikációt létesíteni a párjukkal, és általában mindenki könnyedén megtalálta a közös hangot a másikkal.
- Nóri, ugye? – szólalt meg Léna kedvesen.
- Igen – bólogattam.
- Ő pedig Marci? – mutatott a közvetlenül előttünk sétáló Marciékra.
- Igen – ismételtem meg újra, és magamban megjegyeztem, hogy mondhatnék azért mást is a helyeslő szón kívül.
- Vigyázz, Liv elég rámenős tud lenni – tanácsolta, mire elkerekedett a szemem.
- Mi?
- Nem a barátod?
- Marci? Nekem? Dehogyis – röhögtem. – Egy órája, ha ismerjük egymást.
- Ó, az más – értette meg Léna. – Mindesetre helyes srác, okosnak is tűnik, szóval ne hagyd, hogy Liv elvegye tőled.
- Marci nem hagyná. Mert tényleg nagyon okos. Amúgy meg, felőlem barátkozhat vele is – próbáltam meggyőző lenni, de az igazság az, hogy Léna ráhibázott. Ahogy elnéztem Marcit és Livet, folyamatosan mozgott a szájuk, persze azt sejtettem, hogy Marci mindenhez hozzá tud szólni, de hogy Liv is, azt már kevésbé gondoltam volna. Mindesetre úgy tűnt, jól elvannak, ez pedig keltett bennem némi aggodalmat. Nem tudtam volna elviselni, ha elveszíteném Marcit, akivel eddig tökéletesen meg tudtam magam értetni. Azt hiszem, még soha nem volt ilyen érzésem egy emberrel kapcsolatban sem. Egyedül talán Flórával, de ő lány, akivel gyakorlatilag lelkitársak vagyunk, viszont egy srác sem tudott annyira megérteni egész életemen át, mint Marci egy óra alatt. És azt nem bírtam volna, ha Liv a maga tökéletességével elveszi tőlem ezt a fiút.
Egy pillanat alatt előtört belőlem minden félelmem. Tudtam, hogy egy ilyen gyönyörű lány mindent megszerez, amit csak akar, egyedül abban bíztam, hogy Marci kedvel engem eléggé ahhoz, hogy ne passzoljon le egy menőbb társaság miatt. De kedvel-e engem igazán Marci? Te jó ég, mi van, ha nem is jelentek neki semmi fontosat? Mi van, ha eddig elvolt velem, de már szívesen barátkozna érdekesebb emberekkel? Csak jöttek és jöttek a végzetes gondolatok, és szinte már fel is voltam készülve arra, hogy Marci többé már nem fogja keresni a társaságom.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
És mivel úgy vettem észre, hogy azért volt értelme a fejezetvégi kérdéseknek, jöjjön is belőlük ismét öt darab. :)
1. Mit gondoltok a mai népszerű, menő fiatalokról?
2. Nektek van fiú barátotok? Esetleg olyan, aki már legjobb barátnak is mondható?
3. Szeretitek a nyári táborokat? Miért?
4. Szerintetek nehéz kitörni a gátlásosságból?
5. És végül... Mit gondoltok, folytatódni fog Nóri és Marci barátsága, vagy beigazolódnak Nóri félelmei?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése