HARMADIK FEJEZET ~ 1. nap/3. rész

Heey! ♥ Elkészültem a harmadik fejezettel, és mivel teljes gőzzel megkezdődött a nyári szünet, szeretnék egy kis rendszert belevinni a fejezetek érkezésébe. A terv, vagy inkább elképzelés a heti egy új fejezet lenne, ami nálam egy elég erős és merész kijelentés. Hát igen, én egy meglehetősen kényelmes ember vagyok, úgyhogy számomra ez valószínűleg egy jó kis kihívás lesz, de mindenkinek ki kell mozdulnia a komfortzónájából, ha valamit el akar érni. :) Másrészt pedig, a részek hosszúságába is elkezdtem beleépíteni valami rendszerféleséget, mégpedig azt, hogy kb. olyan 3500-4000 (plusz-mínusz 100) szóból fog állni egy-egy fejezet. Ez mondjuk eddig is egy "szabály" volt nálam, csak még nem rögzítettem, de most már kikerült az infókhoz is. És akkor jöjjön a harmadik fejezet, jó olvasást kívánok hozzá!

 

 

~Cassie T. Mendez ♥

 

Amint kiértünk a parkba, már érezhetően melegedett az idő, látszott, hogy itt ma akár kánikula is lehet.

-          Na, akkor dumcsizzatok csak – szólt Levi, az igazán aranyos stílusú táborvezetőnk. – Fél óra múlva gyertek vissza, felvesszük a bent hagyott cuccokat, és megnézzük a szállást – jelentette be, mintha valami szörnyen izgi dologról lenne szó.

És akkor minden páros szétszéledt. Még Miluék is komolyan vették a feladatot, hiába emlékeztettek a retardált osztálytársaimra, ők most valahogy mégis mások voltak. Nem a saját kis önző világukban éltek, hanem alkalmazkodtak másokhoz. Ez azért megnyugtatott. Mármint, nagy különbség van az egymásnak való nagyképűek és a másokat elfogadó, nem lenéző nagyképűek között. Mindenesetre tetszett, hogy Miluék nem lázadtak a béna kis ismerkedős játék ellen, és nem formálták kedvük szerint a tábor menetét. Pedig megtehették volna.

Lénával egy darabig csak össze-vissza járkáltunk, mivel mindketten még csak most ismerkedtünk a környezettel, közben pedig mindenféléről kérdezősködött. Értelmes lány volt, érdekelte az életem, az osztályom, a problémáim, konkrétan nem győztem minden kérdésének eleget tenni. Közben persze ő is mesélt magáról, hozzászólt az én mondanivalómhoz, úgyhogy összességében maximálisan teljesítettük a kijelölt feladatot. Tudtam, hogy Lénával mégis tök mások vagyunk, ő szeret a pörgős életéről beszélni, imádja a nyüzsgést, a sportokat, a szórakozást, én meg bár nem vetem el az ilyesmi dolgokat sem, inkább az a lelkizős típus vagyok. Így végül nem lettünk barátnők, pláne hogy ő borzasztóan ragaszkodott Annamarihoz, éppen ezért amikor az órája szerint már letelt a harminc perc, rohant is a szőke lányhoz.

Egyedül maradtam. Azon gondolkoztam, hogy milyen jó volt Lénával beszélgetni, és hogy a gátlásos személyiségem miatt most valahogy nem kerültem hátrányos helyzetbe, mint ahogy szoktam. Hálás voltam Lénának, hogy ennyire érdeklődő volt, és látszott rajta, hogy tényleg szívesen hallgat engem. Kár, hogy kiderült, azért Annamarival még nem érek fel… Mivel láttam, hogy a legtöbben még céltalanul sétálgatnak a párjukkal, úgy döntöttem, hogy ha egymagamban is, de körbenézek a parkban. Felvettem a napszemüvegemet, és élvezve a napsütést fel-alá járkáltam a csodás nyári hétfő délelőttön. Lehet, hogy nem volt szerencsés a tábor legelső napjának kezdetén egyedül kószálni, de úgy voltam vele, hogyha már Léna ennyire nem tudja nélkülözni Annamarit, akkor fel fogom találni magam egyedül is. Egyszer csak, amikor egy nagyobb tisztásra értem, hanyatt vágtam magam a fűben, és becsukott szemmel élveztem a jóleső nap sugarait. Nagyokat lélegeztem, és beszívtam magamba az éltető D-vitamint. Amúgy is jól jött volna, ha kicsit lebranulok, gondoltam, elejét veszem ennek a folyamatnak. Hirtelen megéreztem, hogy egy árnyék takarja el a napsütést, így meglepődve nyitottam fel a szemem.

-          Milu? – ráncoltam a szemöldököm csodálkozva. A srác felém magasodva nézett le rám, kezében egy gitárral.

-          Cső – vágta le magát mellém a fűbe, és elkezdte pengetni a hangszerét.

Felültem, és egy darabig értetlenül figyeltem, hogy mit csinál, de egyszerűen nem tudtam mire vélni. Eleve totál zavarban voltam, hogy ez a srác most direkt az én társaságomban akar gitározgatni, vagy csak keresett magának valaki olyat, aki nem zavarja?

-          Hogyhogy itt? – kérdeztem tőle váratlanul.

-          Láttam, hogy egyedül vagy – válaszolt mosolyogva.

Nem voltam hozzászokva, hogy helyes, jól kinéző srácok csakúgy észrevegyék, hogy épp egyedül vagyok. Nekem ez új volt.

-          Ó, hát tök jó, hogy idejöttél – mondtam, de rögtön meg is bántam. Ennél bénábbat nem is szólhattam volna. Most nyíljon meg alattam a föld, kérlek.

Milu nem reagált, csak elkezdett komolyabb dallamokat játszani a gitáron, én meg csak néztem, és még mindig kerestem a választ erre az értelmetlen szituációra. Filozofikus gondolkodásomnak köszönhetően rögtön le is játszódott a fejemben egy érdekes kis megállapítás, miszerint egy külső szemlélőnek mi két, gondtalanul ücsörgő, gitározgató, esetleg beszélgető tinédzsernek tűnünk, akik élvezik a napsütötte nyári délelőttöt. Csak hát persze a valóság nem ilyen egyszerű, és bár ezt mindenki pontosan tudja, külső szemlélőként valahogy mégis mindig maradunk az előítéleteknél. Na mindegy.

Igazából mi két idegen voltunk, akik közül az egyik szerintem még maga se tudta, mit művel (Milu), a másik meg kattogó aggyal próbálta megfejteni nyugodt kis életének érthetetlen mozzanatait (én).

-          Ki akarod próbálni? – szólalt meg hirtelen, majd el is kezdte lehámozni magáról a hangszert.

-          Nem – vágtam rá talán túlságosan is hirtelen.

-          Miért? – röhögött értetlenül. Nem volt lenéző, inkább csak csodálkozott.

-          Még soha nem volt gitár a kezemben, nem tudok rajta játszani – magyaráztam, szerintem egy abszolút helytálló indokkal.

-          És? Megtanítalak – közölte, nekem meg a torkomba ugrott a szívem.

Más lány ilyenkor visítana örömében. Persze csak magában, de boldog lenne, hogy egy ilyen srác ilyen elképesztően cuki dolgot ajánl neki. Más lány kérdés nélkül igent mondana erre, mert ez annyira aranyos, hogy már szinte filmbe illő. Más lány ilyenkor bevetné minden képességét, hogy a lehető legromantikusabban süljön el ez az apró gesztus.

-          Öhm, már menni kéne amúgy – feleltem végül, de bár ne tettem volna. Említettem már, hogy én nem vagyok más lány?

Hát, Nóri, ezt aztán megcsináltad. Romantikus gitározgatás helyett inkább elhúzol? Vastapsot neked! Kelletlenül felálltam, és sietős léptekkel elindultam vissza az épületbe, ahol már minden bizonnyal ott voltak a többiek. Meg se vártam Milut, csak dühösen csörtettem előre, és magamban minden szidalmat a magam fejéhez vágtam, amiért ilyen menthetetlenül béna vagyok. Megvolt az esélyem rá, hogy egyszer az életben belekóstolhassak a népszerűség világába, hogy megtudjam, milyen egy igazán menő fiú társaságát élvezni, de most már belátom, nekem ez nem való. Amint beértem az épületbe, szinte már a sírás kerülgetett, annyi indulat gyülemlett fel bennem egy pillanat alatt.

A többiek már bent szedelődzködtek, kivéve persze Milut, aki még nem érkezett vissza. A szememmel azonnal megtaláltam Marcit, aki éppen Borával beszélgetett. Odamentem hozzájuk, mire rám néztek, és szinte azonnal tudták, hogy valami baj van. Gondoltam, hogy lerí az arckifejezésemről.

-          Mi a baj, Nóri? – érdeklődött Bora eszméletlenül aranyosan.

-          Ahh, semmi, csak… - kerestem a szavakat, de inkább nem akartam rájuk zúdítani mindent, szerintem amúgy sem értették volna. Főleg nem Bora, aki még annyira sem ismert, mint Marci.

-          Na jó, gyere – ragadta meg a karom Marci, és kivonszolt újra a szabadba. Még látni lehetett, ahogy Milu komótosan bemegy az épületbe a gitárjával, és egy furcsa pillantással ajándékoz meg minket. Kínosan elröhögtem magam. – Na, mondd.

-          Hagyjuk, semmi, majd lenyugszom – ráztam a fejem, mert jobbnak láttam, ha nem hisztizek Marcinak, hiszen egy kis idő múlva úgyis lehiggadnék.

-          Nóra – sóhajtott Marci. – Segíteni szeretnék. El kell mondanod, mi van.

-          Egyedül voltam. Napoztam, és odaült mellém a fűbe, és gitározni akart tanítani – hadartam, és abban sem voltam biztos, hogy Marci egyáltalán ért bármit is a mondandómból.

-          Miről beszélsz? – értetlenkedett Marci.

Kínosan elröhögtem magam, és eszembe jutott, hogy Flóra biztos rögtön levágta volna a helyzetet, annyira ismert.

-          Szóval – sóhajtottam. – Lénával dumálnunk kellett, és igazából meglepően jól ment, de aztán meg ott hagyott, és rohant Annamarihoz. De mindegy, utána kihasználtam, hogy most kicsit körbenézhetek a környéken, ha már egy hetet itt fogok tölteni, így kicsit sétálgattam, majd lefeküdtem a fűbe napozni. Aztán egyszer csak megjelent, és leült mellém, érted, mellém – dramatizáltam. – Elkezdett gitározgatni, majd mondta, hogy megtanít.

-          Milu? – kérdezte Marci.

-          Ja, igen – bólintottam.

-          Ééééééés? – nézett rám kérdőn, és nagyon úgy tűnt, várja a csattanót a kis sztorim végéről.

-          Hát, leráztam. Eszembe jutott, hogy már rég be kellett volna jönni, és amúgy is féltem ettől az egésztől, ezért ott hagytam.

-          Várj, féltél?

-          Olyasmi.

-          Mitől féltél, Nóra?

-          Hát…

-          Igen?

-          Azt hiszem, attól, hogy hülyének fog nézni. Én semmit nem tudok a gitárokról, azt se tudom, hogy kell fogni, tuti bénának tartott volna.

-          Jaj, Nóra – röhögött Marci. – Nem tudom, hogy mondjam el neked…

-          Micsodát? – kaptam fel a fejem.

-          Ha azt mondtad volna, hogy azért ráztad le Milut, mert utálsz gitározni, vagy mert irritál a gyerek, akkor azt mondom, oké. De ez az indok… Ez a lehető legrosszabb.

-          Mi… Miért?

-          Egy életed van, Nóra, ha csak azért nem teszel meg dolgokat, mert félsz mások véleményétől, akkor rossz úton jársz. Ha visszatekintesz a múltadra tíz év múlva, majd arra fogsz emlékezni, hogy a gátlasaid miatt nem tudtad élni az életed? Félni butaság – rázta a fejét folyamatosan Marci, és mintha ideges is lett volna egy kicsit.

Azt végképp nem értettem, hogy min húzta fel magát, ugyanis tisztára hallatszott a hangján az idegesség.

-          Figyelj, Marci, nem értem, hirtelen mitől gurultál be ennyire, de hagyjuk a nyűgömet, majd megoldom egyedül – hárítottam, mielőtt totál felhúzza magát, és lelkiismeret-furdalásom lesz.

-          Nem erről van szó – tagadta. – Én bírlak, Nóra, és éppen ezért törődök veled ennyire. Tudod, amikor valakin tisztán látszik, mennyire próbál megfelelni másoknak, azt egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül.

-          Hogy érted ezt? – értetlenkedtem, mert éreztem, mennyire rátapintottam a lényegre. Arra a lényegre, amire úgy tűnt, Marci azonnal ugrik.

-          Figyelj – sóhajtotta. – Engem alapvetően nem érdekelnek az emberek, jó, azért próbálok kedves lenni, meg ilyenek, de nem foglalkozom velük, van egy saját életem, és éppen elég azzal törődnöm. Viszont egy valamit nem bírok. Amikor valaki mások elvárása szerint éli az életét, folyamatosan azt figyelve, mikor mit gondolnak róla a körülötte élők, emiatt pedig eldobja magától a valódi önmagát, az végzetes, érted?

-          Én… nem tudom, miről beszélsz.

-          Azt mondtad, féltél, hogy az a srác hülyének fog nézni. Miért féltél? Nem azért, mert nem akartál felsülni előtte, a nagybetűs NÉPSZERŰSÉG előtt? Nem azért, mert féltél, hogy a saját, igazi éned neki nem lesz elég jó? Nem azért, mert megrettentél attól, hogy valamit tenned kell, ami kilendít a komfortzónádból? Nem azért, mert elkönyveled magadnak, hogy te úgyse gitározgathatsz egy sráccal? Nem azért, mert egész egyszerűen önbizalomhiányos vagy? Nem azért, Nóra? – kelt ki teljesen önmagából.

Csak hallgattam a szavait, és mintha pofon vágtak volna. Annyi kérdést zúdított rám hirtelen, hogy azt sem tudtam, melyiket fontoljam meg igazán. De nem is volt szükség mindegyiket egyesével végiggondolnom, mert az volt a durva az egészben, hogy mire felfogtam, mi a célja ezzel, rádöbbentem, mennyire igaza is van. Hatásszünetet tartott, majd folytatta:

-          Csak a saját életed érdekében beszélek. Gondolj bele. Félsz igent mondani egy ártatlan gitározgatásra? Mi történt volna, ha ott maradtál volna? Semmi. Ellettetek volna. Klassz lány vagy, Nóra, nem szabad félned az ilyen dolgoktól. Aki meg hülyének néz, azt szard le, és ne érdekeljen a véleménye, legalább tudod, kire nem érdemes időt pazarolnod.

Életemben most először döbbentem rá, hogy az önbizalomhiány nem játék. És nem csak azért, mert komoly lelki szövődményeket vonhatott maga után, és károsítottam vele saját magamat. Nem azért, mert emiatt nyomorult voltam, vagy mert egyszerűen felesleges lett volna tovább gátolnom saját magam. Az egészben az volt az ijesztő, hogy az eddigi tinédzser éveim lassacskán úsztak el a szemem előtt úgy, hogy én csak tehetetlenül ácsorogtam, és gyakorlatilag vártam a csodát. Az önbizalomhiány azért nem játék, mert miatta nem teszünk meg olyan dolgokat, amik nélkülözhetetlenek az igazi élethez. Nem cseszhettem el a saját életemet.

Ha ezt Marci most nem mondta volna a szemembe úgy, hogy teljesen világos legyen, akkor ezek után is tudatlanságban éltem volna. De mivel ő felnyitotta a szemem, kaptam egy lehetőséget az újrakezdéshez.

-          Ha buta lennél, életképtelen és semmirekellő, de boldog, mert nem érdekelne mások véleménye, csak élnéd az életed úgy, ahogy csak szeretnéd, nyertes lennél már akkor is. Csak ebben az a vicces, hogy te egy okos, értékes lány vagy, Nóra – fejezte be Marci, nekem meg kedvem lett volna megölelni őt, amiért nemcsak észhez térített, de még ilyen kedves szavakkal is illetett.

Szóhoz sem jutottam. Világosan értettem, miről beszél, viszont nem tudtam, mit is reagálhatnék. Erre nem volt egy megfelelő szó.

Végül csak odaléptem hozzá, és olyat tettem, amit fiúval elképzelni se mertem volna soha, hogy megteszek. Nem is gondoltam át, mit is cselekszem, csak szorosan megöleltem, hogy érezze, mennyire hálás vagyok neki úgy mindenért. Csak ezután villant be hirtelen, hogy jóságos ég, én most komolyan átöleltem egy srácot? Mik vannak…

-          Tudod, sokkal többet adtál nekem pár óra leforgása alatt, mint mások, akik egészen kis korom óta az életem részei – szóltam halkan, miután elengedtem, és hátrébb léptem.

-          Pedig én csak emberi voltam veled – mondta mosolyogva Marci.

-          Ironikus, de a legtöbb ember képtelen emberi lenni – nevettem.

-          Ez mondjuk így van – töprengett el.

-          Szóval köszönöm, azt hiszem, most már másképp látom a dolgokat – tértem vissza az eredeti témához.

Marci csak megvonta a vállát. Elképesztő volt látni, mennyire laza is tud lenni, mikor pár perccel ezelőtt még csak úgy kavarogtak benne az indulatok. Furcsa volt ez a srác, mégis nála szimpatikusabb emberrel rég találkoztam.

-          Egy ilyen lány életét nem hagyhatom csak úgy veszni – nézett rám egy félmosoly kíséretében.

-          Veszni? – kérdeztem vissza meglepetten.

-          Talán keménynek tűnik, de gyakorlatilag erről van szó. A gátlásossággal az emberek veszni hagyják az életüket – magyarázta.

-          Most legszívesebben fogadalmat tennék, hogy soha többet nem hagyom, hogy a gátlásaim szabják meg a határaimat, de sajnos ez nem ilyen egyszerű – feleltem szomorúan.

-          Nem kell fogadalmat tenni, csak mondd ki a céljaidat, amikben eddig gátolt voltál. Fogalmazd meg a vágyaidat, ne félj tőlük.

Szívesen beszélgettem volna még Marcival, de ezután mindketten észbe kaptunk, hogy be kellene menni, és becuccolni a szobáinkba. Eldöntöttem, hogy én nem azért jöttem ebbe a táborba, hogy sorozatos csalódásokat halmozzak magammal szemben, és nem is azért, hogy mások előtt égessem magam a hülye félelmeim miatt, hanem egyszerűen csak azért, mert jól akarom érezni magam. És én élvezni fogom a tábort. Motiváltnak éreztem magam, és úgy gondoltam, hogyha elhiszem magamról, hogy jófej vagyok, akkor úgy lesz. A tervem az volt, hogy a megérzéseimre hallgatok, és bármilyen döntést is kell meghoznom, azt fogom mérlegelni, hogy mit szeretnék igazán. Nem azt, hogy mire gondolom úgy, képes vagyok rá. Mert ha utóbbi szerint cselekednék, akkor drasztikusan leszűkülne a kör.

 

Miután visszamentünk az épületbe, megállapítottuk, hogy igazából semmiről sem maradtunk le. A következő látvány fogadott minket: Levi és Kata valamit nagyon diskuráltak különvonulva mindenkitől, Milu, Liv és Martin hangoskodva szórakoztatták egymást, Léna és Annamari szelfizni próbáltak, Doma és Laci azt játszották, hogy mindig beletrollkodnak a két lány képeibe, Bora pedig a bőröndjén ülve folyamatosan rázkódó vállal figyelte az eseményeket. Látszólag nem bírta ki röhögés nélkül a két srác baromkodását. Marcival odamentünk hozzá, és megkérdeztük, hogy mi a helyzet.

-          Levi és Kata már egy órája ott dumálnak valamiről, mi meg… - tört ki belőle újra a röhögés. – Nem bírom. Nézzétek ezt a két idiótát. És hogy felhúzták Lénáékat… - röhögött megállás nélkül.

Ahogy elnéztem Domát és Lacit, akik konkrétan halálra idegesítették a lányokat, akik pedig folyamatosan vagy csapkodták a srácokat, vagy próbálták kiosztani őket, belőlem is kibuggyant a nevetés. Marci tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy én és Bora megállás nélkül röhögünk a láttottakon.

-          Na jó, Nóra, erre az oldaladra nem voltam felkészülve – nézett rám riadt arckifejezéssel Marci.

-          Nem gondoltad volna, hogy röhögni is tudok, mi? – jegyeztem meg, majd Borával egymást támogatva tovább nevettünk. De komolyan, annyira vicces volt.

-          Inkább úgy fogalmaznék, hogy elfelejtettem, hogy a lányok ilyenek is tudnak lenni.

-          Mindenki tud ilyen lenni, Marci – szólt Bora.

-          Tudom – bólintott Marci. – De ez elég idegesítő – vágott fájdalmas képet.

-          SZOBABEOSZTÁS!!! – ordította hirtelen Levi.

Mindannyian elhallgattunk, és kíváncsian meredtünk a két táborvezetőre, akik ezek szerint végre elkészültek a fogalmunksincsmivel. Mert ne már, hogy ők osztották be, hogy ki kivel lesz! Azt hiszem, tizenöt-tizenhat évesen ezt már mi is meg tudjuk oldani magunk között.

-          Na, az van, hogy két háromágyas és két kétágyas szoba áll rendelkezésünkre, és mivel nincs vegyülés, ezért a fiúk és a lányok is egy-egy kétágyas és háromágyas szobán osztozhatnak – ismertette Kata.

Rögtön megkezdődött a klikkesedés, vagyis konkrétan az, hogy ki kivel akar egy szobába kerülni. Mi Borával egymás mellé álltunk, ahogy Léna és Annamari, Doma és Laci, vagy Martin és Milu is ezt tették. Szegény Marcinak nagyon meg kellett fontolnia, hogy egyedül maradottként melyik fiúcsapathoz szeretne csapódni. Szerintem amúgy legszívesebben egyedül lakott volna egész héten. Liv, a másik magára hagyatott szinte azonnal kiszúrta Borát, úgyhogy végül hozzánk csatlakozott, mint harmadik fő. Rögtön sejtettem, hogy ez aztán érdekes egy hét lesz így.

-          Na, Marci? – sürgette Levi a barátunkat, aki látszólag teljesen tanácstalan volt, és nem tudta eldönteni, melyik párossal jár kevésbé rosszul. Végül odalépett Domáékhoz, akik mellettünk álltak.

-          Rájuk még talán hatok – mondta nekem halkan.

-          Hatni akarsz rájuk? – kérdeztem szórakozottan.

-          Úgy értem, hozzájuk biztosan nem kell alkalmazkodnom – helyesbített.

-          Ez igaz – bólintottam. – Amúgy majd próbáljuk úgy csinálni, hogy egymás melletti szobákba legyünk.

-          Ja, azt kéne – szállt be Bora is. – Mondjuk Liv miatt a másikok is a közelben lesznek – húzta el a száját.

-          Amúgy miért is van velünk Liv? – töprengtem.

-          Hidd el, egyébként tud kedves meg jófej lenni, csak most a srácok teljesen hatással vannak rá. De a szobánkban ők nem lesznek ott, csak Liv, és szerintem így nem lesz semmi gáz – magyarázta Bora.

-          Reméljük, így lesz.

Amint tisztázódtak a szobatársak, el is indulhattunk a szállásra, amiről egyébként még fogalmunk sem volt. Azt se tudtuk, hogy milyen lesz.

-          Oké, szóval a szobáitok nem ebben az épületben lesznek, hanem faházakban, de ne ijedjetek meg, ez igényes hely, ahol kitűnő állapotban vannak a kis házikók is. Egyébként meg szerintem sokkal nagyobb buli egy táborban a faház, mint a rendes szálloda – mondta Levi.

Mindenki fontolgatta a hallottakat, és megpróbáltunk megbarátkozni a gondolattal, miszerint faházakban fogunk lakni. Mondjuk abban mindenki igazat adott Levinek, hogy a tábor az tábor, vagyis faházzal az igazi.

-          Akkor faházra fel! – kiáltotta Levi, majd a vezetésével elindultunk kifelé, hogy meglessük az otthonainkat.

Kihúztuk a bőröndjeinket, volt aki a sporttáskáját dobta a vállára, és már mehettünk is. Csak akkor tűnt fel igazán, mekkora is ez az üdülőpark, amikor már elég durván messze kerültünk a főépületttől, és a park egy teljesen más típusú részére érkeztünk. Ez már sokkal inkább hajazott egy diákszállóra, mint az eddig megismert üdülőparkra. Láttunk focipályát, röpladbapályát, büfét, éttermi helyiséget, és még egy lepukkant játszóteret is. De ami a legfontosabb volt, hogy ott feküdt előttünk egy barátságos kis tisztás, melyen kör alakba helyezkedtek el a faházikók, középen egy nagy teret adva. Elsőre nem is nézett ki olyan rosszul.

-          Itt vannak a kulcsok! – lóbálta meg a kezét Kata, mire mindannyian köré gyűltünk. – Közvetlenül a legelső házak a mieink, a szélső kettő a két kétszemélyes.

Kata rögtön Miluék és Lénáék kezébe nyomta a kulcsokat, hogy osztozzanak rajta. A maradék két kulcsot pedig odaadta a hármasoknak. Livvel és Borával azonnal célba vettük a mi házikónkat, ami Lénáék mellett volt. Liv gyakorlott mozdulatokkal csavargatta a kulcsot a meggyötört zárban, majd mikor végre bejutottunk, megpillanthattuk kis otthonunk belső terét. Oké, a ház nagyon kicsi volt. Volt benne három ágy. Meg középen egy kis asztalka. Meg egy rozoga szekrény. És ennyi. Tulajdonképpen takarosan festett egy faházhoz képest, és tök jó állapotban volt az egész, csak éppen nem volt benne semmi. Vagy csak az én elvárásaim túl nagyok?

-          Hol a…? – szólaltam meg elsőként.

-          Vécé? – fejezte be a kérdést Liv. – Itt bent nincs. Kint van egy közös mosdó.

Tábor ide vagy oda, azért a saját mosdó jól esett volna, de végül kénytelen voltam beletörődni a legkevésbé sem kényelmes körülményekbe. Hozzá kell tennem, hogy soha nem voltam és soha nem is leszek egy elkényeztetett nagyvárosi lány, egyszerűen csak még sohasem kerültem ilyen helyzetbe. Az alsós osztálykirándulások is, meg életem eddigi táborai is mind olyan helyen voltak, ahol legalább saját mosdónk volt. Na, mindegy.

-          Tavaly is itt voltatok? Faházakban? – kérdeztem a szobatársaimtól, hiszen ők már rutinos táborozóknak számítottak.

-          Nem, tavaly más volt – válaszolt Bora szűkszavúan. – De akkor sem volt saját vécénk – tette hozzá.

-          Viszont idén elvileg rohadt jó lesz az egész – folytatta Liv.

-          Jaaa – helyeselt Bora. – Nem tudok túl sok mindent, de amit igen, azt már nagyon várom.

-          Lesznek meccsek, röpi, foci meg ilyenek – sorolta Liv.

-          Szeretek röpizni – jegyeztem meg, mert rövid életű röplabda pályafutásom ellenére azért ez a sport még mindig közel állt hozzám. – Viszont focizni a lányoknak is kell?

-          Persze – felelte Liv, mintha ez olyan természetes lenne. – De hallod, Nóri. Ezt ne úgy képzeld el, mint valami élet-halál mérkőzést. Csak játék, és mindenki baromi jófej, ha béna vagy, akkor is. Ez a legjobb az egészben. Nincsenek különbségek, nem érzed magad gyengébbnek, csak mert lány vagy.

-          Te amúgy sem éreznéd magad gyengébbnek – csúszott ki a számon, mert valójában nem értettem, miről beszél. Ő, akit imádnak a srácok, miért is érezné magát gyengébbnek?

-          Mi van? – röhögött Liv totál értetlen arckifejezéssel.

Amúgy tényleg hülye voltam, amiért ilyet mondtam, hiszen Liv nem is csinált semmit. Tök jófej volt velünk, nem különcködött, nem ment át rögtön a srácokhoz, én pedig ahelyett, hogy normálisan viselkedtem volna vele, jöttem a baromságaimmal. De hát ha egyszer tényleg így gondoltam…

-          Úgy értem – köszörültem meg a torkom. Ha már belekeveredtem ebbe, akkor már csak azért is ki akartam deríteni, mit gondol erről. – Úgy értem, a fiúk nemcsak hogy elfogadnak, hanem imádnak is téged, miért éreznéd magad gyengének mellettük?

-          Hát mert attól még nem tudok focizni, és úgyanúgy kiröhögnek – válaszolta. – Amúgy meg. Ha valaki jóban van a fiúkkal, az nem kiváltság, sőt néha elég kellemetlen, például amikor elfelejtik, hogy lány vagyok.

-          Elfelejtik, hogy lány vagy? – röhögött Bora.

-          Ha már annyira közéjük tartozol, hogy egyenlő félnek tekintenek, akkor úgy kezelnek, mint bármelyik fiú haverjukat. Magyarul, részletesen kielemzik, ha látnak egy jó csajt, vagy undorítóan esznek előtted, és elvárják, hogy te is tedd ezt. Ilyenek.

Borával meglepetten néztünk össze, mindketten amolyan “woow” fejet vágtunk, miután Liv beavatott minket ezekbe a kulisszatitkokba. Nos igen, a tökéletes látszat néha csal, és sokszor rejt kevésbé makulátlan belsőt.

-          Ne értsetek félre, imádom a srácokat, ők is engem, de még így is csak egy lány vagyok – tárta szét a karját Liv.

-          Ha már itt tartunk – gondolkoztam el hirtelen. – Nekem nem lenne bajom a fiúkkal, csak… olyan nagyképűnek tűnnek, nem?

Igazság szerint Liv is beképzeltnek tűnt elsőre, de miután tökéletesen el tudtunk vele beszélgetni, már kevésbé volt róla negatív véleményem, és elengedtem neki a kezdeti ellenszenvemet.

-          Az önbizalom fontos dolog – válaszolta Liv.

-          De nem a túlzott önbizalom – kontráztam.

-          Szóval úgy gondolod, hogy nagyképűek?

-          Hát, nekem ez jött le elsőnek.

-          Akkor nézd el nekik, nem tudok jobbat – mondta Liv, én meg elkerekedett szemmel néztem rá.

Bora is felvonta a szemöldökét, mindkettőnknek elakadt a szava. Pedig én nem akartam megsérteni Milut, és ezen keresztül Livet sem, egy cseppnyi rosszindulat sem volt felfedezhető a szavaimban. Nem tudom, Liv hogy értette az iménti megszólalását.

Furcsa volt megállapítani, hogy míg az elején Liv egy értelmes, kedves, esetleg aranyos lánynak tűnt, addig azt viszont valahogy nem sikerült megértenie, mit is kritizálok Miluék viselkedésében. Azt hittem pedig, hogy a beképzeltség nem csak engem zavar. Mondta volna, hogy amúgy jófejek, és csak meg kéne ismernem őket… De áá, hagyjuk. Ehelyett tulajdonképpen elismerte, hogy valóban nagyképűek, de nem kellene ezen fennakadnom.

-          Szóval szerinted el kéne fogadnunk azt, hogy Miluék ennyire nagyra vannak maguktól? – próbálta összegezni Bora, aki a jelek szerint szintén az én álláspontomat osztotta.

-          Ne haragudjatok, de ez tisztára olyan, mintha engem is közéjük sorolnátok – vallotta be Liv.

Valójában nem is állt messze az igazságtól, de ezt nyilván nem mondhattuk meg neki. Meg amúgy is, egy percre igazából el is hittük, hogy ő nem olyan. Hátha tényleg nem.

-          Nem, most nem rólad van szó. Tényleg csak Miluékról. És értem én, hogy téged teljesen hidegen hagy a nagyképűségük, hiszen téged így is maximálisan elfogadnak, de mások viszont szenvednek az ilyenek miatt. Tudod, mennyire szar érzés, amikor rájössz, hogy az önbizalomhiány, a szorongás és a félelem mind ezek miatt van? Annyira egyszerű lenne, csak egyenlőkként kéne kezelni mindenkit, mintha nem lennének különbségek – magyaráztam indulatosan, mert úgy éreztem, talán itt a lehetőség arra, hogy megértsen egy olyan valaki, aki egy egészen másik oldalról való.

Liv felvont szemöldökkel meredt rám, nem szólt egy szót sem, én meg feszülten vártam, hogy végre mondjon már valamit. Kereken tíz másodpercig bámultuk így egymást. Nem tudtam kiolvasni semmit az arckifejezéséből.

-          Jó, feladom – szólaltam meg végül. – Úgy látszik, nem tudom kifejezni magam. Vagy nem tudom. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a problémával – töprengtem hangosan.

-          Értem, amit mondasz – szólt végre Liv. – Csak nem értem, hogy miért foglalkozol mások véleményével, és azzal, hogy mit gondolnak rólad.

-          Ezt én sem tudom – vallottam be. – De ha már itt tartunk, miért kell lenézni azt, aki más?

-          Ez egy ördögi kör, sok a miért – válaszolt Liv.

És valóban, ez egy olyan ördögi kör volt, amiben mindkét fél hibázott. Az egyik lenézi a másikat, a másik pedig foglalkozik ezzel, amivel csak tovább gerjeszti a folyamatot. Nagyot sóhajtva fordultunk a csomagjainkhoz, és abban mindhárman egyetértettünk, hogy ideje kipakolni a cuccokat.

 

----------------------------------------------------------------------

És végül, most nem öt kérdéssel jöttem, hanem egy egyszerű, ám számomra nagy segítséget jelentő kéréssel, mégpedig hogy írjátok meg kommentben, mi tetszik eddig a történetben, és mi nem! Őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg ha abból tanulhatok is. :)