2016. június 20., hétfő

ŐSZINTÉN - Novella #3

Heey! ♥ Először is, szeretném nektek megköszönni a legutóbbi fejezet népszerűségét, ugyanis olyan kommentek érkeztek rá, amelyek borzasztóan jól estek nekem! :) Ennek köszönhetően pedig rákapcsoltam a következő fejezet írására, ami azt jelenti, hogy csütörtökre vagy péntekre várható a megjelenése. Az előzőekhez képest szerintem ez abszolút gyorsnak mondható. A másik meg, hogy írtam megint egy novellát (szépen gyűlnek már) a tőlem megszokott stílusban, hangvételben, és bár még nem kaptam az ilyesmi bejegyzésekhez visszajelzést tőletek, azért én bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást a legújabb, Őszintén (nem rám utal, csak és kizárólag fikció) című novellámhoz!
 
 
 
~Cassie T. Mendez ♥
 


 
Üresség. Magány. Bánat. Dühösen szedem a lábaim a kihalt pesti utcán (valóban, ilyen is létezik), fülemben váltakoznak a különböző érzelmi töltetű dalok, nekem viszont egyre csak ugyanaz jár a fejemben. Sokat gondolkoztam rajta, hogy induljak-e el tényleg, vagy maradjak inkább otthon, gubózzak be a szobámba, és mélabúsan bámuljak ki az ablakon, mint valami szerencsétlen, de… Végül eljöttem, mert miért is ne, és most járom a kanyargós kis utcácskákat reménytelenül és szomorúan, mint akinek élete összeomlott, de határozottan és gyors iramban, mint aki mindjárt felrobban mérgében. Oké, Hozzád igyekszem. És oké, nagyon sok bennem az indulat. És oké, talán holnap meg fogom ezt az egészet bánni, mert senki nem szeret hülyét csinálni magából, most mégis biztos vagyok a dolgomban. Hogy miért? Mert szimplán csak nem tűröm az igazságtalanságot, pláne az igazságtalan igazságtalanságot. Maradjunk annyiban, hogy nem ismersz, mégis elítélsz, lenézel, meg olyan dolgokkal dobálózol rólam, amiket viccesnek gondolsz. Komolyan kéne venned az ilyesmiket, hiszen rólam van szó, akinek már eléggé megkeserítetted az életét azzal, hogy azt csinálsz, amit akarsz és ami jól esik neked. Sajnos ez nem így működik, pedig sokan vannak ugyanígy vele, mint te, és nem értik, mi a bajuk az embereknek.
Bonyolult dolgok ezek. Csak szeretném, ha tudnád, nem tehetsz meg mindent, amit pillanatnyilag szeretnél. Így sosem lesznek barátaid. Nem, a haverjaid, akikkel olyan baromi jól el tudsz szórakozni, nem a barátaid. Nem, tényleg nem azok. Egyébként meg, tudod, hogy szeretlek, és csak jót akarok neked. Vagy hát, remélem, hogy tudod.
Beszélni akarok veled. Csak a tudtodra akarom adni, hogy létezem, és még érdekelsz is, képzeld! Furcsa, mi? Én nem rád akarom erőszakolni magam, csak azt akarom, hogy megismerj, vagy tudod, mit? Tulajdonképpen csak meg akarom neked mondani az igazat, és a fejedhez akarok vágni minden múltbéli sérelmet. És megérdemelnéd, ha ezt tenném. Nem kell bocsánatot kérned sem, lehet, hogy nem is akarnál, meg amúgy is, a szavak sokszor feleslegesek. Ha tettekkel mutatnád ki azt, hogy megbántad, az sokkal többet érne, az számítana igazán. Mindegy, csak… érts meg, ez a lényeg.
Épp bekanyarodok az utcátokba, itt már lelassítom a lépteimet. Ironikus, nem? Amint ott vagyok a célban, mindjárt el is illan a bátorságom. Visszafordulni azonban nem fogok, mert kitartó vagyok és céltudatos. Csak kicsit össze kell szednem magam, semmiség az egész. Végül már a házadat is meglátom, így nyomban elkezd valami idegesítő kis bizsergés járkálni a belsőmben, azt hiszem, izgulok. De hát miért? Utálom, ha izgulok.
Megállok a házad előtt, csöngetnem, vagy kopognom kellene, de egész testem szoborként áll, mereven. Nem bírok megmozdulni. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami csöpög az égből. Összevont szemöldökkel, lassan fordítom a fejem felfelé, mire észreveszem, hogy sötét felhők gyűlnek felettem. Egy csepp, két csepp, tíz csepp, száz csep. Hirtelen azon kapom magam, hogy csak állok a zuhogó esőben, és hagyom, hogy mindenemet átjárja a víz. A sminkem elkezd lefolyni, a hajam fokozatosan nedvesedik át, a ruhámon pedig egyre nagyobb esőfoltok fedezhetőek fel. Tudom, hogy most már be kéne mennem, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Folyamatosan agyalok, hogy mit fogok mondani Neked, de csak kusza gondolatok hemzsegnek az agyamban, teljes zavart keltve bennem. Csalódottan megrázom a fejem, és amolyan „most vagy soha” sóhajtással rátenyerelek a csengőre. Minden dühömet beleadom ebbe a mozdulatba remélve, hogy érezni fogod ezt az ajtó másik oldaláról. Eltelik pár másodperc, mire végre kattan a zár, és kitárul az ajtó. Kíváncsi, meglepett szemeid rám merednek, kétség nem fér hozzá, ott álsz teljes valódban. Mélyen belenézek a szemedbe, először nem szólok egy szót sem, de végül erőt veszek magamon:
-          Szia – mondom közömbösen.
Nincs szükség a hangomba rejtett érzelmekre, elég neked egyáltalán azzal szembesülni, hogy eljöttem Hozzád. Ilyen elképesztően meggyötört állapotban. A döbbenettől egy szó sem hagyja el a szádat, csak félrelépsz jelezve, hogy kerüljek beljebb. Lassan besétálok, de nem megyek tovább az előszobánál. Megállok veled szemben, feltekintek rád, majd kínzóan hosszú másodpercekig farkasszemet nézünk egymással. Még mindig csak azt látom rajtad, hogy nem tudod hová tenni a betoppanásomat, de nem is hibáztatlak érte. Mélyen bámulok a hatalmas és igézően gyönyörű, kék szempárba, és váratlanul kibuggyan egy kövér könnycsepp az én kevésbé gyönyörű, de mélységesen érzelemdús lelket tükröző szememből. Érzem, ahogy az árva kis csepp végigördül az arcomon, saját útját járva. Nem szeretném, hogy sírni láss, ezért egy heves mozdulattal végighúzom a kézfejemet a kimázolt szememen. Persze, hogy nem egy jó ötlet. Tudom, az ábrázatom kissé ijesztő látványt nyújt, azért nézel így rám. Egyik döbbenetből esel a másikba, igaz? Hiszen ez a célom.
-          Nézd, mit csináltam! – szólalok meg hirtelen, és jobb kezemmel rámutatok az arcomra, majd szépen lassan az egész ruházatomra is. – Láttad, hogy mit tettem? Ugye láttad? – kérdezem az iménti smink elkenésemre utalva. – Miattad volt.
Hatásszünetet tartok, megvárom, míg feldolgozod azt, amit rád zúdítottam pár perc töredéke alatt.
-          Miattam kented el a sminked? Most akkor köszönjem meg, vagy mit vársz? – értetlenkedsz szórakozottan.
Újból elönt a düh. Látszik rajtam, hogy ki vagyok borulva, látszik, hogy életem mélypontját élem, látszik, hogy fontos dologról van szó, erre te még ezt is elhülyéskeded?
-          Nem, te kretén, csak mivel elmondani nem tudom, hogy mit érzek, inkább megmutattam – magyarázom indulatosan.
-          Hát, néma gyereknek anyja sem érti a szavát – válaszolod frappánsam. – Gyere vissza később, ha tudsz valami építővel is szolgálni.
Annyira mérges vagyok rád abban a pillanatban, annyira felrobbanás közeli állapotba kerülök, mégis annyira bosszant, hogy igazad van. Mit akarok, ha még egy épkézláb gondolatot sem bírok kinyögni? Mit keresek én itt?
Próbálsz kitessékelni, én viszont nem hagyom a dolgot ennyiben.
-          Várj, kérlek – próbálok ellenállni annak, hogy ilyen megalázó módon konkrétan kitolsz a házadból.
-          Nincs szükségem arra, hogy egy kamaszlány hangulatingadozását hallgassam.
Kamaszlány hangulatingadozása. Jól tudom, kamaszlány vagyok, és jól tudom, vannak hangulatingadozásaim, hiszen ez a kor velejárója, ugyanakkor azt is jól tudom, hogy gonosz dologgal vádolsz. Nyilván szabadon bánthatsz, sértegethetsz, lenézhetsz és semmibe vehetsz, mert könnyű az ezutáni kirohanásaimat ráfogni a pubertás kedélyállapot változásaira.
-          Szeretlek – suttogom utolsó kétségbeesésemben.
Hirtelen megállsz, már nem próbálsz kitaszigálni az ajtón. Nem merek rád nézni, mert tudom, hogy nem bírnám állni a tekintetedet.
-          É-és? Ennyi? – kérdezed óvatosan, és még remegést is észreveszek a hangodban.
-          Azt akarom, hogy tudd, fáj, amikor semmibe veszel, lenézel, és elhiszed, hogy ismersz, pedig nem. Nagyon nem.
Végre rád emelem a tekintetem, és meglátom azt, amire nem vagyok felkészülve. Értetlenség, milliónyi megválaszolatlan kérdés, feszültség. Pedig én nem így akartam. Arra készültem, hogy beolvasok neked, de úgy, hogy tátva marad a szád. Persze az nevetségesen venné ki magát, szóval talán mégis jól cselekedtem.
-          Miért szeretsz, ha ilyennek látod a viselkedésemet? – hangzik a kérdés tőled. Okos srác vagy, tudtam én ezt mindig.
A helyzet az, hogy a szerelmet nem tudjuk megmagyarázni. Most azonban én mégis megpróbálkozom vele.
-          Nem azért szeretlek, aki vagy, hanem azért, aki lehetnél – vallom be őszintén, de megint csak nem merek rád nézni.
Azt a tulajdonságot hiányolom benned, amit magamban tökéletesen fel tudok fedezni. Mégpedig azt, hogy a külsőségek és az általános viselkedésmód ellenére meg tudom látni az emberekben önmagukat. Az igazi valójukat. Magamban ezt már megtaláltam, te viszont felszínes módon elítélsz. Fáj.
Félve rád pillantok, de olyat látok az arcodon, amit nem szeretnék. Mosolyogsz. Nem tudom eldönteni, hogy miért. Te tényleg csak egy zavarodott kamaszlánynak gondolsz, ugye? Azért röhögsz ki. Persze nem mered ezt hangosan tenni, mert azzal belegázolnál a lelkembe, mi? Mondok neked valamit. Ezzel most sokkal inkább belegázolsz a lelkembe. De hát megszoktam. Ja, megszoktam.
Eldöntöm, hogy hazamegyek. Hülyeség volt ez az egész. Mit is képzeltem, hogy majd letérdelsz előttem, és a bocsánatomért fogsz esedezni? A könnyeimmel küszködve, lassan lépdelek ki az ajtón, hátra se nézve.
-          Hazakísérlek – jelented ki, mire meghökkenve fordulok vissza.
Mégis mit gondolsz? Játszadozol velem, és elhiteted, hogy egy barom vagyok, akinek minden erőlködése felesleges próbálkozás, majd fogod magad, és haza akarsz kísérni? Én meg próbálok rajtad kiigazodni, de egyszerűen nem megy. Nézem, ahogy sietősen magadra kapod a dzsekidet, meg a tornacipődet, majd kisietsz hozzám. Mintha meg akarnál velem valamit beszélni. Hát rajta, nekem már úgyis mindegy.
A tinédzserszerelem hálátlan dolog. De én nem vagyok az a tipikus egyszerű szerelmes lányka, és nem kezdenek el pillangók repkedni a gyomromban, ha meglátlak. Tudod, én ölni tudnék érted. Azért jöttem el Hozzád, hogy eloszlassam a sztereotípiákat. Te számomra nem egy múló fellángolás vagy, éppen ezért akarom, hogy tudd, több vagyok annál, amennyit látsz belőlem. Le akarsz rázni, mert nem veszel engem komolyan, csak szabadulni akarsz tőlem, mert Neked csak teher vagyok, mindössze egy rózsaszín ködben úszó tinilány, aki épp játssza a hős szerelmest. Nem is foglalkozol velem, mert úgy gondolod, pár nap múlva elmúlik a tűz bennem. Úgy gondolod, az éretlenségemmel csak rabolom az idődet.
Egyébként értelek én téged. Megesett már velem is nem egyszer, hogy jól esett volna meg nem értett figuraként üldögélni az ablakomban, és nagypulcsiban iszogatni a kedvenc forró csokimat, közben merengeni az élet igazságtalanságán. Olyan idillinek éreztem ezt a kis önsajnáltatást. Aztán amikor tényleg rosszul éreztem magam, tényleg telibe kapott egy jókora pofon az élettől, akkor már szendvedtem. Illetve szendvedek most. Nem azért csinálom ezt most Veled, mert élvezem, hanem mert eltökélt szándékom kitörni az irigylésre cseppet sem méltő helyzetemből. Remélem, egyszer majd megérted.
Látod rajtam, hogy fázom. Hiszen tiszta víz vagyok, és amúgy is baromira hideg van.
Odalépsz Hozzám, nem szólok egy szót sem, még csak ellenkezni sem próbálok. Minek is tenném? Hiszen beszélgetni akarsz, nem? Nem ugyanezt szeretném én is? Nem áltatom magam, kapva kapok a lehetőségen. Végül csak hagyom, hogy óvatosan átkarolj, majd együtt elindulunk a kihalt, csendes pesti utcácskán.
Talán mégis csak egy egyszerű szerelmes lányka vagyok. Abban a pillanatban, ahogy kezeidet ráhelyezed a vállamra, elfelejtem minden sérelmemet, minden megaláztatást, minden alávetettséget, és élvezem, hogy rám figyelsz, nem mellesleg észreveszel. Beszélni fogunk. Majd megtöröm a csendet én, ha kell, de hallani akarom a sztorit a te szemszögedből is.
Ráérek majd később csalódni önmagamban.
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
 
Szóval ennyi lett volna, kérlek írjátok le kommentben a véleményeteket, hiszen ezekből tudok fejlődni, tanulni és építkezni! :) És ha tetszett, ne felejts el feliratkozni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése