2016. június 27., hétfő

NEGYEDIK FEJEZET ~ 1. nap/4. rész

Heey! ♥ Az előző bejegyzésben már hálálkodtam egy sort a harmadik fejezethez érkezett megjegyzásekért, de ha már mégiscsak ez a következő rész, engedjétek meg, hogy itt is köszönetet mondjak. Szóval, annyira szépeket írtatok nekem,  hogy csak ismételni tudom magam: KÖSZÖNÖM! Hálám jeléül pedig viszonylag hamar sikerült érkeznem a következő fejezettel, bár azt azért tegyük hozzá, hogy még mindig nem jött össze az az egy hét... Na, mindegy, számomra már ez is sikerélmény, viszont amellett, hogy meg kell dicsérnem a teljesítményemet, ki is kell tűznöm a következő célt. A terv az, hogy jövő hétfőre érkezzen az újabb fejezet, már csak azért is, mert mostanság már sokkal több szabad, írásra fordítható idővel fogok rendelkezni. :) Na, de jöjjön is a negyedik fejezet, jó olvasást hozzá!
 
 
~Cassie T. Mendez ♥





Boldogan, már-már eufórikus állapotban rohantunk ki a szabadba, hiszen mind a hármunkra rátört az a tipikus “nyár van és szabad vagyok” érzés, ami gyakorlatilag szeptember óta üldözött minket. Igaz, volt egy kis összezördülésünk a szobában, főleg Liv viselkedett furcsán, de megegyeztünk abban, hogy nem vitatkozni jöttünk. Úgy döntöttünk, hogy egy oltári nagy bulit csapunk ebből az egy hétből. Pláne, hogy sem Bora, sem Liv nem preferálta a feszültséget, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhessegettük az életünkből.
Az ember mindig tanul valami újat. Akár közvetlenül, akár közvetett formában. Elvégre Marci az, akitől egyenesen megkaptam a kész tanácsait, hiszen kitűnő emberismerő lévén azonnal megértett engem, és minden igyekezetével a segítségemre szeretett volna lenni. Bora és Liv pedig… Hát, ők igazán életrevaló lányok, akik mellett felesleges rágódni a sérelmeimen, mert ők kerülnek mindenfajta negatívumot. Főleg Bora, ő aztán egy határtalanul pozitív személyiség. Tőlük elvontabb formában tanultam meg azt, hogy nem szabad mindig fennakadnom azon, amit pillanatnyilag nem értek, mert idővel megkapom a választ minden kérdésemre. Én ugyanis elképesztően feszült állapotba kerültem már az első pillanattól kezdve, amikor kiderült, hogy Liv lesz a szobatársam egy héten keresztül. Leginkább attól féltem, hogy ő lesz mindennek a középpontja, és mindenki imádni fogja őt, de rájöttem, hogy az emberek nem fogják feleslegesen egymást éltetni. Liv adta meg rá a választ, hogy menőnek lenni határtalan figyelmet és tökéletességet jelent-e. Nem. Nagyon nem.
-          Számörtájm! – meredt a napsütötte égboltra Bora, kezeit teljesen kitárva. Látványa olyan érzést keltett bennem, mintha így akarná beszívni magába a nyár által nyújtott végtelen energiákat.
-          Már csak egy virágkoszorú kellene – gondolkozott el Liv.
Én csak csendben néztem körbe, és figyeltem, ahogy a többi házikóból kihallatszódnak a lázas pakolás hangjai. Mi okosak voltunk, mert felmértük, hogy felesleges volna túlságosan berendezkedni, arra ráérünk majd este is, most a csodás nyári időjárást kell élveznünk. A faházak által nyújtott kör alakú, belső rét közepéhez sétáltam, és leültem az ott levő kis rozoga padocskára. Elővettem a telefonomat, és lőttem pár képet a környezetünkről. Gondoltam, ha nem is használom fel őket semmire, azért a szüleimnek lehet, hogy elküldöm, hiszen biztosan örülnének, ha megosztanám velük.
Liv is előhalászta a telefonját a zsebéből, de ő nem tájképeket kezdett készíteni, hanem maga felé fordította a készüléket. Bora is rögtön beállt a nagy szelfi készítésbe, és kinyújtott nyelvvel pózolt Liv mellett. Csak néztem őket, ahogy különböző arckifejezésekkel szelfizgetnek, és rájöttem, hogy semmi jogom nincsen elítélni őket. Attól még, hogy én nem szeretem magamat fotózgatni, mások még megtehetik, és nem kéne úgy gondolnom az ilyesmikre, mintha az ördögtől valók lennének.
Hirtelen az egyik házból Marci lépett ki, gondolom, vágyott már a friss levegőre, meg a Doma és Laci utáni fellélegzésre. Ahogy meglátott minket, meglepődve indult el felénk. Biztosan nem számított rá, hogy kint leszünk.
-          Hahó – vágta le magát mellém, mikor ideért, majd kérdőn a még mindig szelfiket gyártó lányokra nézett. – Nem zsibbadt még el az arcuk?
Felnevettem. Tényleg elég aggasztóan festett, ahogy Bora és Liv már perceken keresztül fura kifejezéseket öltöttek az arcukra, amik annyira néztek ki szörnyen menőn az elkészült képeken, amennyire erőltetetten hatottak élőben.
-          Egyébként hogy bírod őket? – kérdezte Marci halkan, akinek úgy tűnt, kétségei akadtak affelől, hogy nem szaladnék-e néha világgá.
-          Biztosíthatlak róla, hogy ők tök ártalmatlan, átlagos lányok – válaszoltam teljesen őszintén.
Az igazság az volt, hogy Liv és Bora átlagos lányok voltak, akikkel alapvetően jól kijön az ember, mert jófejek, sok barátjuk van, és kedvesek, de néha igazán mások tudnak lenni, mint mondjuk én. Én egy borzasztó nehéz eset vagyok. Értem ezt úgy, hogy semmilyen tekintetben sem átlagos.
-          Akkor jó, már megijedtem – mondta Marci, és látszott rajta, hogy ez valamiért tényleg megnyugtatta. Ez igazán aranyos volt tőle. – Amúgy lenne kedved sétálni egyet?
Meglepő és egyben tök jó is volt, hogy Marci ezt ajánlotta, mert újból kaptam egyfajta megerősítést, hogy valamiért tényleg keresi a társaságomat. És komolyan kíváncsivá tett, hogy vajon miért.

-          Ha van rá idő, akkor nagyon jó lenne – mosolyogtam, mert nem tudtam elrejteni az örömömet. Mondjuk nem is volt rá szükség.

-          Beszéltem Levivel, és azt mondta, hogy a következő program az ebéd lenne, addig meg még van idő – ismertette Marci.

-          Ó, remek – bólintottam.
-          Nézzünk körbe a parkban – javasolta Marci, azzal fel is álltunk. – Meg amúgy is, ha már megtaláltalak, akkor jó lenne jobban megismerni – közölte a saját stílusában. Olyan közömbösen tudott beszélni, mindenfajta érzelem nélkül, mégis hihetetlenül jól estek a szavai.
-          Megtaláltál? Hogy érted? – kíváncsiskodtam, mert nem teljesen értettem, amit mondott.
-          Hová mentek, Nóri? – szólt Bora utánunk, amikor észrevette, hogy elindultunk.
-          Csak sétálunk egy kicsit – válaszoltam, majd újra Marcihoz fordultam. – Szóval?
-          Hát – kezdte. – Nem igazán találkoztam még hozzád hasonló lánnyal. Mindenki olyan, mint… mint Boráék. Persze semmi bajom nincsen velük, mert jófejek meg minden, csak annyira másnak érzem magam, mint ők és mint az emberek általában, te viszont szerintem nagyon különleges vagy. Azt hiszem, egy nagyon jó ember, aki hozzám hasonlóan egy kissé elvont és titokzatos. Érted, mire gondolok?
-          Teljesen – bólogattam hevesen, totál belefeledkezve a szavaiba. Úgy értem, maximálisan át tudtam érezni azt, amit mondott.
Igazán nagyon kedveltem Marcit. Néztem, ahogy lazán zsebre vágja a kezét, és kissé összehúzott szemekkel pásztázza az utat. Mintha mindig valamin elgondolkodott volna.
-          Valamin nagyon eltöprengtél – mosolygott, mire zavartan elkaptam a tekintetem róla. Igen, nyilván nem kellett volna ennyire feltűnően őt vizslatnom. Rossz tulajdonságom, hogy szeretem nézegetni az embereket és tanulmányozni a viselkedésüket. Persze ilyenkor mindig mindenki azt hiszi, hogy bámulom.
-          Még sosem volt fiú barátom – vallottam be őszintén. Erre nem voltam büszke, mert úgy éreztem, velem van a baj.
-          A velünk egykorú fiúk éretlenek, nem illenek hozzád – mondta Marci, és rájöttem, hogy ez abszolút így van. – Te nem vagy az a hülyéskedős lány, a legtöbben pedig erre utaznak. A komolyságot nem díjazzák.
-          Soha nem azt díjazzák, amit kellene.
-          Kitűnő megállapítás – bólintott Marci.
Közben egyébként már egészen messze sétáltunk a faházaktól.
-          Persze nem baj, ha van egy őrült oldalad is – tette hozzá.
-          Az mindenkinek van – nevettem fel. Marcinak is volt, tudtam.
-          Be kell vallanom neked, hogy imádok hintázni – mutatott rá két elhagyatott, de szinte hívogató, árva hintára.
-          Ki nem? – És már készen is álltam arra, hogy minél magasabbra repülhessek a gyerekkorunkat felidéző  játékkal.
Versenyeztünk, hogy ki tud magasabbra repülni. Nem tehetek róla, bennem mindig volt egy egészséges elővigyázatosság, ami miatt egy idő után már nem mertem magasabbra lökni magam, így Marci végül túlszárnyalt.
Elképesztően furcsa volt látni, ahogy a filozofikus és szinte már túlságosan is komoly barátom (mert barátok voltunk) ennyire élvezi a hintázást. Ugyanakkor fantasztikusan éreztem magam vele. Mint aki újra rátalált önmagára.
Marcival bármikor megoszthattam az érzéseimet és a szerintem néha kicsit kínos gondolataimat is, mert ő is ugyanezt tette. Imádtam minden egyes vele töltött percet.

5 igencsak nyomós indok, amiért szerettem Marcival lenni:
1.      Elfogadott. Minden hibámmal együtt.
2.      Soha, semmilyen körülmények között nem nézett le engem. Sem a baromságaimat.
3.      Nyitott volt felém az első perctől kezdve, és igenis meg akart ismerni.
4.      Azt éreztette velem, hogy számíthatok rá, mint egy nagyon jó barátomra. Mert ő egy nagyon jó barátom volt.
5.      Rengeteg közös volt bennünk, kezdve az érdeklődési köreinktől a gondolkodásmódunkig.

Egy pillanatig eszembe jutott, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nem lehet, hogy csakúgy megtaláljam a minden tekintetben hozzám passzoló embert… Nem lehet, hogy egy srác ennyire meg tudjon érteni. Ilyen csak a tündérmesékben létezik. Mégis ott volt előttem az az ember, akire gyakorlatilag egész eddigi életemben vártam. Egy ember, aki megértett, a segítségemre volt mindenben, szeretett és elfogadott.
-          Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg hirtelen, amikor leálltunk a hintázással, és csak ültünk benne, ide-oda ringatva magunkat. – Miért hívsz Nórának? Borát és Livet a becenevén hívod, meg a többieket is gondolom…
 Marci csak mosolyogva pásztázta a földet, és tudta, hogy ezt most nem intézheti el annyival, hogy “mert ez a nevem”.
-          Tudod, mint mondtam, bírlak, mert más vagy. Egy nagyon jó értelemben – kezdte. – Viszont egy valamiben rossz értelemben is.
Aggodalmasan néztem rá. Vajon mire gondolhatott? Egy pillanat alatt dőlt össze bennem a világ, és rájöttem, hogy talán itt érhet véget az én tündérmesém. Mi van, ha mégsem szeret annyira, és mégsem fogadja el annyira a hülyeségeimet? Mi van, ha változnom kellene? De miután kimondta a választ, újból elűzhettem a hirtelen összegyűlt butaságokat, amiket megint meggondolatlanul hordtam össze magamban.
-          Bora vagy Liv soha nem lesz Borbála és Olivia, mert azok csak a szüleik által adott keresztnevek, amik az idők során a saját személyiségük szerint formálódtak. Én, mint személy Schneider Márton vagyok, viszont mint karakter, egyéniség, úgy már Marci. Te viszont gátlásos vagy, egy olyan értékes lány, aki fél kimutatni önmagát, mert nincs elég önbizalma hozzá. Addig te csak Nóra vagy, amíg ez így marad. Akkor leszel Nóri, ha az igazi önmagad mutatkozik meg benned.
Mindig is a lehető legnagyobb figyelmet szenteltem a szavainak, és most sem volt ez másképp. Van, hogy már annyira felnézünk egy emberre, hogy mindent elhiszünk, bármit is mondjon. Nos, én egyszerűen csak mindennel egyetértettem, ami Marci szájából elhangzott. Olyan egyedülálló bölcsesség áradt a szavaiból, ami tizenhat évesen számomra csoda számba ment. És bár akár meg is sértődhettem volna azon, amit mondott, sajnos el kellett fogadnom a színtiszta igazságot, amin egyébként kész voltam változtatni.
-          Sokszor elhiszem, hogy képes vagyok bármire, de aztán amikor ott vagyok az emberek közt, amikor mondanom kell valamit, amikor csak rám figyelnek valami miatt… Az olyan blokkoló tud lenni, és utána legszívesebben csak elsüllyednék – magyaráztam.
-          Tudom – mondta Marci olyan határozottan, mintha nem tudnék neki újat mondani. Ez azért valahol ijesztő volt.
-          Neked is volt ilyesmiben részed? – kérdeztem.
-          Tizenkét éves korig van az a bizonyos “hülyegyerek” korszak. Na, engem addig folyamatosan csúfoltak, meg kiközösítettek. Próbáltam folyamatosan megfelelni a népszerűek elvárásainak, mindig menőnek akartam tűnni. El tudod ezt hinni? – nevetett hitetlenkedve, mint aki még maga sem hiszi, hogy ilyen vele megtörténhetett.
Bírtam, hogy a szerénysége mögött mégis mennyire magabiztos volt. Igazán magabiztos.
-          Nem, nem tudom elhinni – röhögtem, és komolyan meglepődtem, hogy Marcinak ilyen korszaka is volt.
-          Nagyon sokat tanultam a sötét múltamból – folytatta szórakozottan.
-          Akkor én most élem ezt a sötét korszakot – töprengtem.
-          Sötétnek érzed?
-          Nem tudom. Úgy érzem, lehetne jobb, de azért sötétnek nem mondanám.
-          Ne feledd, hogy a te kezedben van az irányítás. Te alakítod az életedet.
-          Igen, és előtted tökéletesen önmagam tudok lenni, úgyhogy most kifejezetten jól érzem magam – közöltem vidáman.
-          Ennek szívből örülök – mosolygott Marci.
Nem volt sok időnk, de azért sokáig járkáltunk a parkban. Megtudtam, hogy van egy bátyja, akivel nagyon jól kijönnek, de már huszonkét éves, ezért nem él velük. Én is meséltem neki magamról, mondtam, hogy röplabdáztam, és hogy két fiútesóm is van. És megemlítettem, hogy ettől függetlenül igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert mindkettőjüket nagyon bírom.
Marciban az nyűgözött le a legjobban, hogy érdekesnek talált engem. A legtöbb ember, akivel beszélgettem eddigi életem során, nem kedvelt meg olyannak, aki voltam. Igazság szerint már nagyon régen nem szereztem magamnak új barátot. Persze ezt az is bizonyítja, hogy Flóra az egyedüli legjobb barátnőm, de azért voltak már előtte is jó barátságaim. De csak előtte. Amióta tudatosultak bennem a félelmeim, azóta tulajdonképpen nem is kötöttem új barátságokat, csak most Marcival. Különös dolog ez.
 
Pontban tizenkét órakor, azaz délben már vissza is értünk a szállásra, hogy véletlenül se várakoztassuk meg a többieket, ha esetleg már ebédelni kellene indulnunk. Azt láttuk, hogy Levi és Kata üldögéltek csak kint, a többiek hangját mind a nyitott ajtajú faházakból lehetett hallani.
-          Szólnátok a többieknek, hogy lassan jöjjenek ki? Megyünk enni – kérte Kata.
-          Persze – bólintottunk, majd mindketten szétszéledtünk.
Először a saját szobámba mentem Boráékhoz. A két lány egymás mellett feküdt hason, és valami videót néztek, amin hangosan nevetgéltek.
-          Hali – köszöntem, mire kérdőn felém néztek.
-          Nóri! – szólt vidáman Bora. – Milyen volt a sétálgatás? – kérdezte sokat sejtően. Ne már, ez most nem jelentett jót.
-          A sétálgatás? Jó volt, beszélgettünk – vontam meg a vállam, és nagyon igyekeztem azon, hogy ne értsenek bele valami mást a mondanivalómba. Mert barátságnál többről szó sem volt Marcival.
-          Miről? – folyt bele Liv is, és hasonlóan Borához, ő is valami izgalmas dologra vágyhatott.
-          Semmi érdemleges dologról – válaszoltam közömbösen.
-          És tetszik a Marci? – tért rá a lényegre Bora. Mármint az általa gondolt lényegre.
Felsóhajtottam, és éreztem, hogy ebből valahogy ki kell keverednem. Mert hiába nem volt még soha egyetlen kapcsolatom sem, nem is igazán vágytam rá, pláne hogy Marci személyében teljes mértékben egy legjobb fiú barátra találtam. Semmi többre.
-          Nem, egyáltalán nem tetszik – ráztam meg a fejem, és igyekeztem minél szűkszavúbb lenni. Nem szerettem volna semmit sem bizonygatni nekik.
-          Pedig egész helyes. Meg komoly. Nem lenne egy rossz választás – vigyorgott Liv, és egyáltalán nem értettem, hogy ezt miért pont ő mondja… A táborban volt már kapásból két übermenő és nagyon helyes fiú barátja, most kezdjem el én is, hogy ő miért nem jön össze valamelyik főnyereménnyel? Legalábbis a Liv típusú lányok főnyereményeivel.
-          Igen, de… - sóhajtottam egy hatalmasat. Muszáj volt elmagyaráznom, különben ezzel nyaggattak volna. Csak nem tudtam, mit mondhatnék pontosan. – Ő számomra a lehető legideálisabb fiú barát, mert bármit elmondhatok neki, mindig tanácsokat ad, értékeli a gondolataimat, és tényleg kíváncsi rám. Mint egy… legjobb barát.
Mint Flóra, csak ő lány.
-          Amúgy pedig azért jöttem, hogy szóljak, megyünk ebédelni, szóval gyertek ki – tettem hozzá, mert rájöttem, hogy egyrészt ezért jöttem eredetileg, másrészt pedig ezzel el tudtam terelni a témát, több mindent úgysem szándékoztam mondani nekik.
Mire kiértünk a szobánkból, már mindenki kint volt, és Leviék köré gyűlve hallgatták a nagydumás táborvezetőnk monológját.
-          Csakhogy itt vagytok, drágák! – csapta össze a tenyerét Levi. – Nekünk itt már szinte kilyukadt a gyomrunk.
-          Mi most toltunk be két zacskó chipset – trollkodott Doma, aki jó ötletnek tartotta, hogy ezzel büszkélkedjen.
-          Ejnye – ingatta a fejét csípőre tett kézzel Levi. – És akkor ki fog ebédelni?
-          Hát mi – röhögött Laci. – Még a maradékaitokat is megesszük.
Már előre láttam, hogy ezek végig fogják kajálni az egész tábort.
-          Remélem azért a gyrosból nem hagy senki maradékot – jegyezte meg Levi, és látszólag alig várta a reakciónkat a nem mindennapi ebédre.
Az ováció elmaradt, viszont mindenki elégedetten nézett össze, és abban mindannyian egyetértettünk, hogy igazán indulhatnánk már kajálni. Nehogy kihűljön már a gyros, vagy ilyesmi…
Hangosan és vidáman indultunk el az ebédlő felé, ami egyébként egyáltalán nem volt messze. Eleinte azt hittem, hogy majd a főépületben lesz minden étkezés, de amint megérkeztünk az üdülőpark igazi diákszálló részére, rájöttem, hogy ezen a környéken minden megtalálható száz méteres körzetben. Az étterem barátságos helynek tűnt, volt hangulatos kinti része is, és minden asztal felett fel volt állítva egy hatalmas napernyő.
-          Ezen az asztalon találjon mindenki helyet magának – mutatott Kata az egyik hosszúkás asztalra, így úgy tűnt, nem lesz túl sok lehetőségünk a klikkesedésre.
Mindenki rögtön nekilódult a helykeresésnek, mi Marcival az asztal jobb szélét vettük célba. Én ültem a legszélén, velem szemben Marci, mellettem Bora, majd Liv, akivel szemben pedig a Marci mellett helyet foglaló Milu és Martin ült. Amíg Levi beszaladt szólni valami pincér félének, addig persze továbbra is mindenki dumált. Sokszor az asztal teljesen másik végében ülő kiabált például Milunak. A hangulat teljes volt.
Én csendben meredtem magam elé, és a gondolataimba merülve tanulmányoztam a már kirakott tányért és evőeszközöket.
-          Hallod, Nóri – hallottam teljesen váratlanul Milu hangját.
Kissé összerezzentem. Épp már kivertem a fejemből ezt a srácot, erre megint valamit akart tőlem. Marci is kíváncsian felkapta a fejét.
-          Igen? – kérdeztem óvatosan.
-          Ha nem bírod a gitáros srácokat… - kezdte, de befejezni már nem volt lehetősége.
-          Nem bírod a gitáros srácokat? – kerekedett el Bora szeme.
-          Ti gitáros srácokról beszéltetek, vagy mi? – röhögött Liv, mire kínosan beletúrtam a hajamba.
Két dolog jutott hirtelen az eszembe. Az egyik, hogy ezek szerint semmi sem az, aminek látszik. Magyarul, ha én úgy érzem, hogy égetően ciki módon sikerült kiszenvednem magam a Milu által felajánlott gitározgatásból, akkor azt ő akár úgy is érzékelhette, hogy szimplán csak nem bírom a gitáros srácokat. Eddig nem rossz. A másik meg, hogy ez a gyerek mégis mindig kellemetlen szituációkba sodor engem. Most komolyan, miért kellett ezt megkérdeznie?
-          Szóval ha nem bírod a gitáros srácokat… - nézett körbe tekintélyt parancsolóan Milu, hogy végre befejezhesse a mondandóját. - …akkor mit szeretsz? – fordult vissza hozzám.
A helyzetem kezdett egyre kínosabbá válni, mivel konkrétan mindenki a válaszomra várt, legalábbis Bora, Liv, Milu és Martin mind kíváncsian fürkésztek. Marci csak röhögve fejezte ki, hogy gyerekesnek tartja ezt a témát.
-          Szerintem ő azt szereti, ha egy srác magas – szólt Martin. Azt hiszem, vele először létesítettem bármifajta kommunikációt, ha ezt annak lehet mondani.
-          És komoly – kontározott Milu.
-          Okos – jött újból Martin.
-          Filozofikus.
Természetesen csak szórakozva próbáltak idegesíteni azzal, hogy végig gyakorlatilag Marcira tettek utalásokat. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy ennyire jól elvannak ezzel.
-          Idióták – vetette oda szórakozottan Marci, és míg én konkrétan rá se mertem nézni, azért azt láttam, hogy egy percig sem volt zavarban. Irigyeltem érte.
-          Hagyjatok már – temettem az arcom a kezeimbe, de nem bírtam visszatartani a röhögést.
Szerencsére a lehető legtökéletesebb pillanatban érkezett meg a kaja, így az éhenkórász társaság végre nem az én szívatásommal foglalkozott, hanem a gyrosszal. Természetesen.
Levi gyorsan leült a helyére, majd mind a pincérekre néztünk, akik már hozták is az illatozó ebédünket. Tulajdonképpen eléggé éhes voltam. Ezt akkor vettem észre, amikor az ínycsiklandó ételt meglátva kegyetlenül megkordult a gyomrom. Még abban sem voltam biztos, hogy csak én hallottam. De nem érdekelt, mert pillanatokon belül ott gőzölgött előttem a gyros, ami csak rám várt. Illedelmesen végigvártam, amíg mindenki megkapja az ebédjét, és csak Kata “Jó étvágyat!” felszólítására kezdtem el enni. Nagyon finom volt. Igazság szerint még soha nem ettem hasonlóan ízletes gyrost. Még a sült krumpli is egyedülállónak bizonyult. Nem tudtam visszafogni magam, és szerintem biztosan meglátszott rajtam, mennyire ki voltam már éhezve, de ez még akkor sem igazán zavart, amikor rájöttem, hogy lányként talán meg kéne maradnom kifinomultnak, főleg ha fiúkkal ülök egy asztalnál. Reméltem, hogy senkinek nem tűnik fel a falánkságom.
-          Hallod, olyan, mintha ezer éve nem jutottál volna kajához – hallottam meg hirtelen… Milu hangját.
Valahogy sejtettem, hogy ezt nekem címezte. Egyrészt azért, mert mindig különös figyelmet szentelt rám, és többször is próbált már kommunikációt létesíteni velem (lehet, hogy figyelmeztetnem kéne, mennyire lehetetlen küldetés is ez), másrészt meg valahogy nem gondoltam, hogy a többiek is hasonlóan nagy étvággyal… Hát, mondhatjuk, hogy zabálnak. Mint én.
-          Tulajdonképpen nem is ettem ma még semmit – nyilallt belém a felismerés rögtön. Az a reggeli pohár tej nem volt egy laktató reggeli.
-          A csajok miért fogyókúráznak folyton? – nézett értetlenül a haverjára, Martinra Milu, mint akinek ez tényleg komoly dilemmát okozna.
-          Én nem is fogyózom – védekeztem. – Csak túlságosan el voltam foglalva, és csak most vettem észre, mennyire éhes vagyok már.
El voltam foglalva, hm. Mivel is voltam elfoglalva? Az izgatottsággal, azt hiszem. Amikor izgulok, sose tudok enni. Meg amúgy is, annyi gondolat, érzelem és kétség kavargott bennem az utóbbi órákban, hogy egyszerűen nem jutottak eszembe olyan életbevágóan fontos dolgok, mint például az evés.
-          Kérsz egy kis sült krumplit? – ajánlotta fel hihetetlenül meglepő módon Milu.
A fiú tányérján a teljesen elfogyasztott hús és saláta mellett szinte érintetlenül sorakoztak a burgonyahasábok, így bármennyire is próbáltam ellenállni annak, hogy elfogadjam tőle, nem hagyhattam ott árválkodni őket. Meg éhes is voltam a kiürített tányérom ellenére.
-          Aha, köszi – mosolyogtam, és most igazán kellemes csalódás ért.
Az egész tányérját átnyújtotta nekem, és még azt is hozzátette, hogy az egészet megehetem. Annyira hálás voltam neki, hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni tőle eleinte, hogy miért is hagyta ott az össze krumpliját.
-          És még én vagyok a fogyókúrás – jegyeztem meg utalva arra, hogy még mindig ő hagyta ott a fél tányér kajáját.
-          Nem szeretem annyira – vonta meg a vállát Milu szűkszavúan.
-          A sült krumplit? Hogy lehet nem szeretni a sült krumplit? – rökönyödtem meg teljesen.
-          Mondom, annyira – javított ki, mintha számítana. Akkor sem értettem. – Amúgy is bezabáltam már előtte Domáék chipséből.
Így már más. Közben lelkesen falatoztam a repetámból, bár kissé frusztrálóan hatott, hogy lassan már csak egyedül én ettem. És még bírtam. És kicsit rákapcsoltam a tempómra, mert nem akartam, hogy közben ott hagyjon mindenki.
Függetlenül az adott kaja minőségétől, mindig is utáltam a táboros vagy sulis étkezéseket, mert mindig baromi kevés idő volt az evésre. Nem mintha számomra a kajálás lenne a nap fénypontja, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem szeretek rohanni. Mondjuk mások szerint én különösen lassan tudok enni. Meg aztán, ha az ember még beszél is evés közben, akkor már végképp nincsen ideje befejezni normálisan.
Egyébként itt aztán senki nem siettetett minket. Szerintem főként Levi miatt nem, mert ő is elég sokáig nyammogott a kajáján. Valamikor egy óra körül álltunk fel az asztaltól, és rá kellett jönnöm, hogy a hasamban felgyülemlett kaja mennyiség nem volt egy jó érzés. De azért élveztem, hogy végre ehettem egy jót. Marci mellett sétáltam a visszafelé vezető úton, közben pedig mindenféléről dumáltunk. Olyan jó volt, amikor Marci csakúgy cseverészett, mert észrevettem, hogy ilyenkor is sok újat tud számomra mondani, és mindig le tud nyűgözni a laza intelligenciájával. Mintha bármi erőfeszítés nélkül tudna ilyen okos lenni.
Sok szempontból irigyeltem Marcit. Leginkább az keserített el, hogy én még akkor sem lennék képes ilyen menő hatást kelteni, ha erre külön odafigyelnék. Annyira lehetetlennek tűnt, hogy ő mégis az én tásaságomat kereste, és sokszor esett meg, hogy miközben beszélt valamiről, elkalandoztak a gondolataim. Vajon miért én vagyok a beszélgetőpartnere? Persze az ilyesfajta töprengéseim nem annak volt köszönhető, hogy untatott vagy ilyesmi, sőt pont az ellenkezője történt. Annyira érdekes srác volt, annyira csodáltam őt, hogy emiatt fészkelte be magát a fejembe a gondolat, hogy ez nem lehet igaz. Most mégis olyan valóságosnak tűnt.
-          Figyelsz te rám, Nóra? – zökkentett ki az eszmefuttatásomból Marci. Megint. Nem hiszem el, hogy mindig előjönnek a hülye gondolataim! Annyira mérges voltam ilyenkor.
-          Bocsi, persze – nyugtattam, remélve, hogy elhiszi, tényleg észleltem a mondanivalóját.
-          Ki vele – nézett rám úgy, mint aki pontosan tudta, hogy valahol egészen máshol jártam lelkiekben. Mert hiába gondolkodtam épp róla, mégsem figyeltem rá. Borzalmas vagyok.
-          Marci, te annyira okos vagy. A lehető legjobb barát, akit el tudnék képzelni. Tudod, milyen nehéz elhinni, hogy te is kedvelsz engem? Nem bírom feldolgozni – bukott ki belőlem, de talán nem kellett volna ennyire érzékenynek beállítanom magam. Mintha gyenge idegrendszerű volnék…
-          Értem, amit mondasz – bólogatott Marci.
Hihetetlen. Hogy mindig ért. Ezt már végképp nem bírtam megemészteni.
-          És még ez is… - röhögtem.
-         Nem szabad mindig mindenben az értelmet keresni. Az életet sokan próbálják megfejteni, te ne tartozz közéjük. Hálátlan vállalkozás – magyarázta.
És mielőtt tudatosult volna bennem, hogy megint milyen eszméletlenül bölcs dolgokat mondott, rájöttem, hogy pont ez az, amire célozni próbált. Hogy miért mondta ezt, vagy hogy honnan tett szert ilyen tapasztalatokra, az nem számít. Mert igaza volt. Abban a pillanatban elkezdtem feloldódni. Végre végighallgattam, amiket mondott, és én is belefolytam a beszélgetésbe. Sokkal, de sokkal jobb volt ez így, mintha megint azzal kergetném az őrületbe, hogy az értelmet keresem az életemben. Ő ott volt nekem, mint legjobb (vagy inkább egyetlen) fiú barátom, és igazán jól éreztem magam vele.  

-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Érzéseim szerint olyan, mintha ez a fejezet kevésbé lenne mozgalmasabb, mint az előzőek, nem? Viszont azt is észrevettem, hogy fogalmazás szempontjából pedig talán élvezhetőbb és gördülékenyebb lett... Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, mindenesetre írjátok meg kommentben, hogy mi tetszett és mi nem, mert tudhatjátok már, mennyire nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :) Ha tetszett, mindenképpen iratkozz fel a blogra!



5 megjegyzés:

  1. Szia!!! Ma kezdtem el olvasni. Végre NórA :D kezd egy kicsikét feloldódni. Valóban, hiányoltam valamivel több "akciót" de tetszett, hogy Marcival több időt töltött el.
    Bírom Marcit, nekem is kell *.* én sejtem, hogy Nórának érzései vannak.. Hm.. xDD
    Majd meglátjuk mi lesz ebből ;)
    Nagyon jó egyébként.. Folytasd!!
    Adri #*.*#

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Adrienn!
      Nagyon köszönöm a kommentedet és biztató szavakat is! :)
      Külön köszönöm az aprócska kritikát is, és ígérem, a következő rész már mozgalmasabb lesz. :D
      És igen, majd meglátjuk mi lesz ebből. :)
      Cassie T. Mendez ♥

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  2. Szia. :)
    Így második nekifutásra talán sikerülni fog a hozzászólás, akadt egy kis technikai hiba, szóval:

    Néha rám tör az a bizonyos "már-igazán-ideje-olvasnom-tinikről-szóló-blogot"-érzés, és ha meglátom egy-egy ilyen történet fülszövegét, reménykedve nyitom meg, de sokszor csalódnom kell, és abbahagyom az olvasást, már az első rész után. A blogoddal más volt a helyzet, ez a fogalmazásodnak is köszönhető, valamint annak, hogy szimpatikus Nóri, és elég intelligensnek is tűnik. Nem beszélve Marciról. Kicsit (!) Arnold beütése van az SzJG-ből, ami egyáltalán nem zavaró, hiszen én imádtam Arnoldot, végig reménykedtem, hogy megjön Reni esze, sokszor kiabáltam volna vele, hogy: ITT EGY KIVÉTELES, OKOS, VICCES, ELKÉPESZTŐ JÓEMBER, HÁT NE DOBD EL MINDEZT!
    Nos, térjünk vissza a történetedhez. Imádom Marci bölcsességeit, de sajnos előre látom, hogy ebből nagyon friendzone lesz, legnagyobb bánatomra (bár ez csak tipp), és Milu lesz a befutó, akivel amúgy szintén nincs baj, de ahj, MARCIII! :D
    Liv valahogy még mindig nem tartozik a kedvenceim közé, ez biztos azért van, mert nem jövök ki az ilyen lányokkal.
    Tehát, azt akarom ezzel mondani, hogy eddig tetszik a sztori, és már várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Greta!
      Mindenekelőtt szeretném megköszönni a hozzászólásodat, ami így reggel igencsak feldobta a napomat. ♥
      Nos, én minden igyekezetemmel próbálok kitűnni az átlag tinitörténetek közül, nagyrészt fogalmazás szempontjából (ha már írásról van szó), így külön öröm volt olvasni, hogy te részben ezt emelted ki, mint pozitívum. Köszönöm!
      És hát igen, bennem is sokszor felmerült Marci kapcsán, hogy "hmm, mintha kicsit Arnold lenne...", szóval abszolút egyet tudok veled érteni, és én is azon SzJG-olvasók táborát erősítem, akiknek igenis szimpatikus volt Arnold. :)
      Ó, én is imádom Marci bölcsességeit, pontosabban ezeknek a részeknek az írása a kedvenceim közé tartoznak, de hogy mi lesz a történet végkimenetele, azt meglátjuk. :)
      A Liv típusú lányok nekem se tartoztak soha a baráti társaságomba, de nem is hiányoznak onnan, mert hát nem igazán szimpatikusak, függetlenül attól, hogy egyébként legtöbbször kedvesek.
      Még egyszer köszönöm szépen a kommentedet, remélem, hasonló véleménnyel leszel az elkövetkező fejezetekről is. :)
      Cassie T. Mendez ♥

      Törlés