ÖTÖDIK FEJEZET ~ 1. nap/5. rész

Heey! ♥ Igen, új rész, és igen, pontosan egy héttel az előző fejezet után érkeztem, ami miatt most borzasztóan örülök, mellesleg pedig meg is dicsértem magam, hogy a kezdeti kételyeim ellenére mégis sikerült ezt megvalósítanom. Márpedig ez nálam nagy teljesítmény! A lényeg, hogy ezen a héten elfoglalt leszek, de nagyon igyekezni fogok, hogy jövő hétfőn is új fejezet érkezhessen. Ennyit erről. Szóval, íme az ötödik fejezet, amelynek írását nagyon élveztem és szerettem, úgyhogy remélem, ti az olvasásával lesztek hasonlóképpen. :) Ja, és hadd emeljem ki, hogy örömmel tölt el, milyen szépen gyülekeznek az olvasók a blogra, és milyen aranyos kommentekkel ajándékoztatok meg ismét. Köszönöm! ♥ És hát akkor, jó olvasást!

 

 

~Cassie T. Mendez ♥



-          Mekkora csaló vagy! – fakadt ki már sokadszorra a kissé heves természetű, de nagyon is szerethető barátnőm, Bora.

Felkiáltása Marcinak szólt, aki bosszantó módon körözte le Borát és engem is legalább ezredjére. Kamuztunk. Mármint tudjátok, a kártyajáték. Marci hihetetlen érzékkel és pókerarccal pakolgatta a lapjait, mi meg alig győztünk rajta kiigazodni. Ha bemondtuk a kamut, akkor nyilván nem volt az neki, ha pedig megyegyezés alapján inkább elmulasztottuk a beszólást, akkor tudtuk, hogy mégsem így kellett volna. Mert Borával a végén már összejátszottunk Marci ellen, annyira hajtott minket a kitartó erő, miszerint egyszer akkor is kifogunk Marcin. Hát nem fogtunk ki rajta.

A mi szobánkban gyűltünk össze. Amint Liv lelépett Miluékhoz, rögtön át is hívtuk Marcit, hogy hármas csapatunk kicsit jobban összekovácsolódjon. Ha már reggel mégiscsak mi “fogadtuk be” Borát.

-          Nem csaltam – vigyorgott folyamatosan Marci. – Veszteni tudni kell.

-          Deeee, tuti, hogy csaltál – meredt gyanakvó, összehúzott szemmel Bora az idegesítően zseniális srácra.

-          Fogadd el, hogy egyszerűen csak jó vagyok – húzta tovább Marci, és Bora minden ilyen reakcióra csak jobban felidegesítette magát.

Élvezet volt a kettejük veszekedését figyelni.

-          Én nem játszom veled többet – jelentette ki duzzogva Bora.

Szegény barátnőm mindig utolsó lett, Marci pedig természetesen mindig első. Én meg az örök második. Értelemszerűen.

Marci aztán mestere volt annak, hogy miként lehet teljesen összezavarni és kiborítani az ellenfelét, mint ahogy Bora hisztije is ennek volt köszönhető. Azzal azonban tisztában volt, hogy Marcira nem szabad, és igazából nem is nagyon lehet haragudni.

Már észrevétlenül azon kezdtem el gondolkozni, hogy miért történhetett ez. Mármint, hogy Marci mindig nyert. Ez lehetetlennek tűnt. Nem hazudtoltam meg magamat, és konkrétan percekig azon agyaltam, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Aztán eszembe jutottak Marci szavai. “Nem szabad mindig mindenben az értelmet keresni. Az életet sokan próbálják megfejteni, te ne tartozz közéjük. Hálátlan vállalkozás.” És akkor a gondolataimból végre vissza tudtam csöppenni a valóságba, ami sokkal szórakoztatóbb volt, mint reménytelenül agyalni valami abszolút felesleges dolgon.

-          Hé, mi lenne, ha valami mást játszanánk? – vetettem fel, mert kezdtem attól félni, hogy Bora komolyan megharagszik Marcira. – Mondjuk valami olyat, ami csak szerencsén múlik – javasoltam, ezzel elkerülvén, hogy Marci ügyessége ismételten felülkerekedjen rajtunk.

-          Mondom, én nem játszok vele – mutogatott Bora sértődött arckifejezéssel az ezen borzasztó jól szórakozó Marcira.

Most már nem tudtam elrejteni a mosolyomat előlük, mert az egész annyira vicces volt, hogy már kicsit sem lehetett komolyan venni.

-          Nem te vagy az egyetlen, akit földbe döngöltek – emlékeztettem.

-          Veletek nem is jó játszani, Domával és Lacival legalább volt egy kis kihívás – ejtett el Marci egy óvatlan megjegyzést.

-          HOGY MI?? – kaptuk fel a fejünket Borával. Az még oké, hogy a kiismerhetetlen technikájával esélyünk sem volt, na de hogy a két hülyegyerekkel nehezebb dolga legyen, mint velünk?

-          Nyugi, csak vicceltem – röhögött Marci.

És ez volt az a pont, amikor azt lehetett mondani, hogy igazán jó barátok lettünk.

Igaz, még csak nem is egy egész napja ismertük egymást, mégis összekötött bennünket valami láthatatlan kapocs. Másnak éreztük magunkat, mint amilyennek a többieket. És bár Bora nagyon jó barátnője volt Livnek, mégis tökéletesen belepasszolt a mi kis társaságunkba is.

És a magány elillant az életemből. Rájöttem, hogy mindig is hiányzott számomra egy igazi baráti társaság. Eddig azt gondoltam, hogy egyedül lenni nem is olyan nagy szám, pláne ha igazából nem is vagyok teljesen magányos, hiszen egy legjobb barátnővel (Flórával) az oldalamon gyakorlatilag mindig rátaláltam önmagamra. De ott, abban a pillanatban, amikor Marcival és Borával ücsörögtem az ágyamon, folyamatosan masszírozva az arcizmaimat, amik kegyetlenül elfáradtak a sok nevetés hatására, el sem tudtam képzelni, hogy eddig mit csináltam egy ilyen csapat nélkül. Vegetáltam, azt hiszem.

-          A frászt hozod itt ránk – tette drámaian a kezét a szívére Bora.

-          Persze gondoltuk, hogy ez csak egy poén lehet – mondtam kissé rájátszva.

-          Gyerekesek vagytok – csóválta a fejét nevetve Marci.

Azon a délután egyébként nem utoljára hangzott el tőle az, hogy gyerekesek vagyunk. Igen, lehet, hogy azok voltunk, de igazából ezt mi magunk is tudtuk, és Marci így szeretett minket. Hiszen ő maga mondta, hogy sose baj, ha van egy őrült oldala is az embernek. Bennünk ez így mutatkozott meg.

A délután hátralevő részét hármasban töltöttük, így volt alkalmam még jobban megismerni mindkettejüket. Hiába, az ember minden pillanatban felfedez valami újat a barátaiban, ha még csak egy napja ismeri őket… Bora például igazán elbűvölő, emellett pedig eszméletlenül kislányos. Ezt onnan szűrtem le, hogy képtelen volt elviselni, ha vesztett. Mondjuk mindig vesztett, szóval valahol meg tudtam őt érteni. És ha már itt tartunk, Marciról is említést kell tennem. Ő az a fajta srác, aki viszonylag szótlan és egyáltalán nem feltűnő személyiség, mégis a legtöbben azonnal a szívükbe zárják. Hogy miért? Talán kisugárzás kérdése, talán a bölcsességének, esetleg a titokzatosságának köszönhető… Vagy egyszerűen csak ez így mind, vegyítve. Mindenesetre azt hiszem, Bora is borzasztóan megkedvelte, ennek pedig szívből örülök.

 

Este felé érkezett meg Liv, amikor már Marci sem volt velünk. Nagyon fel volt dobva, mint aki egy őrült buliból tért vissza. Na, nem mintha berúgott volna vagy ilyesmi, inkább szimplán csak az igazi önmagát adta. Az igazán dilis csajt.

-          Halljátok, eszembe jutott valami rohadt jó – rúgta le a cipőjét gyorsan, mintha halaszthatatlan mondanivalója lenne számunkra.

Borával kérdőn néztünk rá.

-          Úú, micsoda? – csillant fel Bora szeme.

-          A hagyományunk… - felelte titokzatosan Liv.

-          Milyen hagyomány? – érdeklődtem.

-          Ja, milyen hagyomány? – meredt totál tanácstalanul Livre Bora. Úgy tűnt, nagyon agyalt a megoldáson.

-          Pedig te emlékezhetnél – csóválta a fejét Liv. – Na mindegy. Szóval. Ezt Nórinak mondom, neked előbb-utóbb úgyis eszedbe fog jutni – fordult Borához, majd hozzám. – A hagyomány a következő. Minden évben kitalálunk valami poénos kis szívatást, amit egész héten keresztül folyamatosan viszünk véghez.

-          Tééééényleg – esett le a tantusz Borának, mire elkezdett röhögni.

Aggodalmasan vártam a folytatást. Nem akartam elhinni, hogy nekem komolyan részt kell majd vennem valami “poénos szívatásban”. Ez annyira nem az én világom volt.

-          Na, végre – bólintott elégedetten Liv, miután Borának is kitisztult a kép. – Most miért vágsz ilyen képet? – nézett rám ijedten.

Nem tehettem róla, de ezek szerint kiült az arcomra az a tipikus “nem tetszik ez nekem” kifejezés.

-          Pontosan milyen szívatás ez? – kérdeztem rosszat sejtve.

-          Jaj, ne már, hogy ezen izélsz. Mondtam, hogy poénos szívatás. Tavaly például mindig eldugtuk az Okoska könyvét, emlékszel? – sztorizgatott Liv, Borára nézve.

-          Jaaa, az hatalmas volt – osztozott Bora is Liv lelkesedésén.

-          Szegény – húztam el a számat, remélve, hogy észlelik, mit is kifogásolok ebben.

-           Jaj, Nóri – ült le mellém az ágyamra Liv. – Okoska egy jófej lány volt amúgy. Csak szeretett mindenféléről okoskodni, de vette a poénjainkat. Szóval egyértelmű volt, hogy vele csináljuk az aktuális szívatást. Mindig elöl volt a könyve, amit olvasott, de amikor épp mondjuk vécén volt, vagy elment valahova, akkor azonnal akcióba lendültünk, és eltettük a könyvet valami teljesen lehetetlen helyre. Volt, hogy átvittük egy másik szobába… De nagyon ügyeltünk rá, hogy fogalma se legyen semmiről. Nagyon vicces volt. És figyi, ő se úgy reagált ezekre, hogy mérgelődött vagy ilyesmi, hanem tök lazán kezelte, még nevetett is rajta. Amikor pedig utolsó nap elmondtuk neki, hogy mi voltunk, akkor konkrétan röhögőgörcsöt kapott.

-          Oké, értem, ez így tényleg más – ismertem be. Én amúgy egyáltalán nem voltam a tréfák ellenzője, csak nem akartam, hogy Liv belerángasson valami rosszindulatú dologba. De teljesen ártalmatlannak tűnt az egész.

-          Nagyszerű – tapsikolt Liv. – Idén hárman leszünk! Már csak azt kéne kitalálni, hogy mi lesz a szívatás.

Mindhárman komoly gondolkodásba merültünk, és pár másodpercig síri csendben tanakodtunk. Bevallom, egész jó mókának tartottam, és maximálisan támogattam ezt a “dobjuk fel a tábori napokat” kezdeményezést. Illetve hagyományt, bocsánat.

-          Szerelmes levél! – kapta fel a fejét elsőnek Bora.

-          Nem jó, csak egyszer tudjuk elsütni – ingatta a fejét Liv.

-          Hát akkor küldjünk minden nap – javasoltam.

-          Oké, de kinek? – ráncolta a homlokát Liv.

-          Lénának vagy Annamarinak. Tuti, hogy drámát csinálnának belőle – vetette fel Bora, és még össze is dörzsölte hozzá a tenyereit. Igazi csínytevő látszatát keltette bennem.

-          Vagy – gondolkoztam el. – Domának vagy Lacinak.

Az ötletemet követően újból csendben fontolgattuk a javaslatokat, de az mindhármunkon tisztán látszott, hogy ez a szívatás idén hatalmasat fog ütni. A szerelmes levél nem gonosz dolog, pláne ha viccesre írjuk meg. Biztos nem venné senki komolyan.

-          Nóri, ez nagyon jó ötlet – szólalt meg elsőként Liv.

-          Ja. Szerintem Laci legyen – fűzte tovább Bora, mintha olyan nagy különbség lett volna a két idióta között. Legalábbis én nem tudtam volna választani közülük.

-          Amilyen hülye, még be is veszi – helyeselt Liv.

Megint rám tört az a jól eső érzés, hogy egy fantasztikus társaság tagja lehetek. És bár ez csak abban különbözött, hogy Marci helyett Liv volt köztünk, mégis egy teljesen másik csapatot alkottunk, aminek szintén szerves részévé váltam. Még sohasem volt olyanban részem, hogy talán nélkülem már nem lenne ugyanaz… Ez kimondva is igen nagy képtelenségnek bizonyult, de tessék, megkaptam. Nélkülem csak Bora és Liv létezett volna, a minden bizonnyal elválaszthatatlan LB-páros, akik talán hasonlóak lettek volna Lénáékhoz. Azért velem kiegészülve már teljesen más volt a helyzet. Na, mindegy, valószínűleg nem érdemes teóriákat kreálnom a “mi lett volna, ha?” típusú felvetésekről.

-          És kinek a nevében írjuk? – kérdeztem hirtelen.

-          Juj, ezzel azt szívatnánk meg, akinek a nevében írnánk – vigyorgott Bora.

-          Áá, azért az már túlzás, nem? Ne feledjétek, ez az egész csak egy vicc. Nem kéne átmenni sértésbe – figyelmeztetett Liv, bár én ezzel tökéletesen tisztában voltam. Ha valakit, akkor engem biztosan nem kell felvilágosítani arról, mi számít sértésnek, és mi nem. És ami azt illeti, ha a táborból írnánk valaki nevében, az már nemcsak hogy túlzás lenne, de még baromi könnyen le is buknánk.

-          Írjuk ismeretlenül. Úgyis a táborból gyanakodna valakire – mondtam.

-          Igen – bólintottak mindketten.

-          Akkor minden nap egy levél? – tisztázta Liv.

Vadul bólogattunk.

-          Be kéne vonni még valakit, aki észrevétlenül be tudja csempészni Lacihoz a leveleket – vetette fel Bora.

Valakit… Aki mondjuk egy szobában volt vele. Természetesen Domát nem kérhettük meg, mert bár biztosan benne lenne a haverja szívatásában, azért az mégis úgy a vicces, ha annak ellenére, hogy a levelek Lacinak fognak szólni, mindketten tudatlanok maradnának. Maradt a harmadik szobatársuk, aki nem volt más, mint Marci. Nem, az kizárt, hogy Marci ilyesmiben részt venne.

-          Nem – vágtam rá.

-          Mi van? – ráncolta a homlokát Liv. Oké, talán kicsit értelmetlen voltam.

-          Marci az egyetlen, aki szóba jöhet, nem? – kérdeztem.

-          Hát – gondolkozott el Bora. – Ja, mondjuk – bólintott végül.

-          Na, ő ezt az egészet biztosan nem díjazná – ellenkeztem.

-          Egy próbát azért megér, maximum nemet mond, nem? – vont vállat Liv.

Maximum nemet mond. Egy gond volt csupán, amit minden erőmmel igyekeztem elkerülni, mégpedig az, hogy nehogy csalódást okozzak neki. Nem mintha bárkinek is meg kellene felelnem, de ha ezt meghallja, simán lehet, hogy többé már nem tekintene rám úgy, mint arra a lányra, akit megismert. Rosszat sejtettem. Elvégre ő mondta nekem, hogy különlegesnek és igazán jó embernek tart. Mi van, ha ezek után már nem fog hinni a jó értelemben vett másságban? Idegesen temettem a kezembe az arcomat.

-          Minden rendben, Nóri? – simította meg a hátam Bora.

-          Persze – néztem fel, és inkább elhessegettem a gondolataimat.

-          Nem úgy tűnik – ingatta a fejét Liv.

-          Bocsi, csak elkalandoztam – hárítottam. – Tényleg semmi bajom, már nem is tudom, mi járt a fejemben.

Hazudtam. Valójában pontosan tudtam, mi járt a fejemben, és ez a gondolat egy percig sem hagyott nyugodni. A továbbiakban Boráék sem firtatták tovább a dolgot, és tovább ötletelgettünk, amiért hálás voltam, de nem tudtam maximálisan odafigyelni rájuk. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy el fogom veszíteni a legtökéletesebb legjobb barátomat, aki különlegesnek tart, de most tuti csalódni fog bennem. A legdurvább az egészben az volt, hogy tudtam, nem mutatná ki a csalódottságát felém, mert továbbra is barátok maradnánk. Csak nem olyan barátok, mint eddig. Hanem olyanok, mint amilyen Marci Borával volt. Talán elvágódna az a különleges kötelék, ami kettőnk között bontogatta szárnyait eddig, és ami szinte lelki társakká tett kettőnket.

Rájöttem, hogy elkalandoztam. Hiszen olyamsikről szó sem volt, amiket rettegve vázoltam fel, mint lehetséges opciókat. Pontosabban egy lehetséges opciót tartottam esedékesnek. Hogy csalódni fog bennem. Inkább nem akartam erre gondolni, mert a dolgok folytonos előrevetítésének nem láttam túl sok értelmét.

Amúgy sem szabad túlgondolnom a dolgokat.

Csak le kell nyugodnom. Nem kéne ennyire görcsösen kapaszkodnom Marciba, mert ezzel nem érek el semmit. Ja, és ha én a túlságosan jó szívem ellenére sem tartottam hülyeségnek ezt a szívatást, akkor nem fogok aggodalmaskodni. Tisztában voltam vele, hogy mit csinálok.

-          Akkor vacsi után írjuk az elsőt – mondta Liv, én meg csodálkozva néztem rá a telefonom kijelzőjére.

Hét óra harminc perc, a nap viszont hétágra sütött odakint. Hát, gyorsan elszaladt az idő, ráadásul ezt még érzékelni sem tudtam teljesen, mert még mindig ugyanolyan világos volt, mint délben. Különös.

-          Szupi – vigyorgott izgatottan Bora.

Mindketten rám néztek, várva a reakciómra. Nagy levegőt vettem, és őszintén elmosolyodtam. A szívem mélyén én is nagyon vártam már ezt a kis poént, és bárki bármit is mondjon, számomra ez akkor sem hordozott magában semmilyen negatívumot. Oké, ehhez az is hozzátartozik, hogy Laciról volt szó, aki tuti olyan módon fog majd reagálni a végén, mint tavaly az az Okoska lány. Más lenne a helyzet, ha mondjuk Marcival akarnánk hasonló tréfát elkövetni. De ő nyilván eszünkbe sem jutott.

Végül ennyiben hagytuk a dolgot, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy kimegyünk egy kicsit, hátha történt valami érdekes. Sose lehet tudni az ilyesmit. Jól döntöttünk, ugyanis Kata és Levi már kint voltak, és úgy tűnt, nagyon készülnek valamire. Minden bizonnyal a vacsorára.

Perceken belül már ott is ültünk újra az éttermi részben, és változatlan ülésrenddel vártuk, hogy megkapjuk a kaját. Feszülten készültem rá, hogy Liv vagy Bora nemsokára meg fogja kérdezni Marcit erről a szerelmes levél ügyről. Annyira szégyelltem, hogy ilyen dolgok miatt aggodalmaskodom, és legszívesebben soha nem gondoltam volna ennyire túl a dolgokat, de valahogy ez mégsem volt ilyen egyszerű. Bárhogy is próbáltam magamban elnyomni a vészjelzőket, mindig oda lyukadtam ki, hogy már igazán túl akarok lenni Marci reakcióján.

-          Figyelj csak, Marci – szólt halkan Bora, amikor Milu és Martin épp nem figyeltek oda. Bár alapvetően nem lenne baj azzal, ha ők is megtudnák, azért mégsem kellene rögtön szétkürtölni. Majd idővel ők is beavatódnak a dologba.

Marci félve nézett rá Borára, akinek úgy csillogott a szeme, akár egy bajkeverő kisgyereknek.

-          Igen? – kérdezett vissza Marci, hangjában balsejtelemmel. Meg tudtam érteni, hiszen a nagy akciónk lázában égő Bora tényleg nem keltett valami ígéretes látványt.

-          Segítesz megszívatni Lacit és… igazából Domát is? – vágott bele a közepébe Bora.

Kínosan néztem rá, mert ez így, in medias res módon cseppet sem tűnt biztatónak. Marci is értetlenül várta a magyarázatot. Hiába, tőlünk kettőnktől ugyanúgy távol állt az ilyesmi.

-          Nem szívatok meg senkit – válaszolta végül, miután nem kapott még több információt.

-          Na jó, akkor majd én elmagyarázom – hajolt előrébb Liv, amolyan “majd én rendet teszek” stílusban. – Úgy látom, hasonló részletességgel kell, mint Nórinak, tekintettel arra, hogy a hasonló lelkivilágú Marciról van szó. Tehát. Előre leszögezném, hogy ez csak egy poén, és még soha nem csinált belőle senki sem ügyet. Mindenki röhögött rajta. A lényeg, hogy kicsit feldobjuk az egész tábort a magunk módján, és már hagyományként találunk ki minden évben valami egyhetes kis szívatást, ami általában kifejezetten egy emberre irányul. De érted, nyilván valaki olyat pécézünk ki, aki veszi a poént, és biztosan nem venné komolyan. Idén Lacira gondoltunk, konkrétan pedig azt találtuk ki, hogy minden nap küldünk neki ismeretlenül egy szerelmes levelet, ehhez pedig nagy segítség lenne a szobatársa, aki elég sokat van a közelében.

-          Felejtsd el – rázta meg a fejét határozottan Marci, és felváltva nézett Livre és Borára.

Ne már. Basszus, még csak nem is sejti, hogy én is benne vagyok. Közben egyébként megérkezett az étel is (klasszikus rántott hús rizzsel), de mi négyen egyelőre még nem nyúltunk hozzá. Én végül mégis elkezdtem enni, és nemcsak azért, mert már eléggé éhes voltam, hanem mert úgy gondoltam, megúszhatom anélkül, hogy megtudná, én is alaposan része vagyok a dolognak.

-          Ahj – horgasztotta le a fejét Bora. – Na, mindegy, hárman is meg fogjuk tudni oldani.

Éreztem, hogy a pír teljesen elönti az arcomat, és hogy egyre jobban szorítom össze a fogaimat.

-          Hárman? – kérdezett vissza Marci.

Bár nem észleltem a hangjában semmi meglepettséget, mégse mertem felnézni, pedig gondoltam, hogy engem vizslat.

-          Aha, Nórival – válaszolta Liv.

Mindennél jobban koncentráltam arra, hogy ott, abban a pillanatban nyíljon meg alattam a föld, de úgy tűnt, ez nem fog megtörténni, így végül egy nagy sóhaj közepette emeltem fel a fejemet.

-          Ez csak egy poén, semmi rossz nincs benne – védekeztem, remélve, hogy megérti.

-          Nóra, semmit nem kell megmagyaráznod – mosolygott óvatosan.

-          Komolyan? Mármint, nem csalódtál bennem vagy ilyesmi? – tért vissza belém az életerő.

-          Azt teszel, amit jónak látsz, és én bízom benne, hogy jól döntesz – felelte Marci. – Én nem akarok ebben részt venni, mert értelmetlennek tartom, de ti barátnők vagytok, miért ne csinálhatnátok őrültségeket?

Hatalmas kő esett le a szívemről. Most vettem csak észre igazán, hogy mennyire feszült voltam pusztán attól, hogy féltem, Marci már nem fog rám úgy tekinteni, mint eddig. Szerencsére felesleges volt pánikolnom. Egyébként meg ezek szerint még mindig nem ismerem igazán Marcit, ha valami csalódott, esetleg dühös reakciót vártam tőle.

Hihetetlen, hogy ő mindig meg tudott lepni. Sorozatosan okozta számomra a pozitív csalódásokat, amikre soha nem számítottam volna.

Ezek után végre nekiállhattunk a vacsorának, és cseppet sem zavartattuk magunkat, amiért a többiek már szinte be is fejezték az evést.

-          Mi van, lányok? – nézett ránk röhögve Levi, arra utalva, hogy mialatt a legtöbben már jóllakottan hátradőltek, addig mi gyakorlatilag még csak most kezdtünk el sietős tempóban enni. Á, nem volt gáz.

-          Csak egy fontos megbeszélést tartottunk – legyintett Liv.

Mikor végre mi is befejeztük, indulhattunk is vissza a házakhoz, ahol Leviék most valami tájékoztató szerűséget akartak tartani a tábor kapcsán. Biztosan az elkövetkező hét programját fogják velünk megosztani.

-          Ne rohanjatok el – szólt Kata, miután többen úgy döntöttek, hogy lelépnének a szobájukba.

-          Nyugi, nem fogunk sokat pofázni, de gondolom csak kíváncsiak vagytok rá, milyen lesz a tábor, nem? – folytatta Levi.

Mondjuk én nem voltam benne teljesen biztos, hogy Lacit és Domát annyira érdekelné, mi folyik majd körülötte, ők bárhol vannak bármikor, mindig kihozzák a szituációból a legtöbbet. Mármint ökörség szempontjából.

Lassan mindannyian Levi és Kata köré gyűltünk, akik pár összetűzött papírt szorongattak, gondolom, az volna a tábor forgatókönyve. Én egyébként eléggé kíváncsi voltam rá. Borával előre nyomultunk közvetlenül Leviék elé, ha már úgy tűnt, konkrétan csak minket érdekel majd a tábori program. Liv újból rátalált Miluék társaságára, ők borzasztó jól hülyültek, cseppet sem zavartatva magukat, Marci meg valahol hátrébb várta a fejleményeket.

-          Rendben – tapsolt egyet fontoskodva Levi, miután nagyjából mindenkinek sikerült rá emelnie a tekintetét. – Szóval, amint észre is vehettétek, ma konkrétan nem csináltunk semmit, de ez csak azért volt, mert első nap úgy gondoltuk, hogy ismerkedjetek csak egymással, meg a hellyel is, nem kell rögtön ide-oda rohangálni egyik programról a másikra. Szerintem így jó volt, nem?

-          Igeen – hangzott innen-onnan egy-egy helyeslő szó.

-          Szuper – folytatta Levi. – Akkor remélem, nem bánjátok, ha holnaptól végre belecsapunk a lecsóba. Mint ahogy azt már a szüleiteknek küldött e-mailekben is feltüntettük, rengeteg sportbajnokság lesz, leginkább foci és röplabda. És nyugi, csajok, a focit ne úgy képzeljétek el, ahogy az EB-n láttátok, ez teljesen lájtos lesz. Nem fognak elnyomni titeket a srácok, és bénázás itt nem létezik, mert mindenki teljes mértékben toleráns a másikkal. A táborban nincsen olyan, hogy jobb vagy rosszabb, mindenki egyenlő, és mindenki a lehető legjobban érzi magát egész héten. Világos?

Mosolyogva bólogattunk, és igazán nagy öröm volt látni azt, ahogy senkinek nem jutott még eszébe beszólni a másiknak. Oké, Milunak volt egy sajátságos stílusa, ami akár bunkónak is, de inkább csak flegmának nevezhető, de nem bántott még senkit. És azt hiszem, a tolerancia leginkább azt jelenti, hogy nemcsak ők fogadják el, ha a foci nem vérre fog menni, hanem mondjuk én is belátom, hogy Milu a maga nagyképű megnyilvánulása ellenére nem ártott még senkinek.

-          Holnap lesz a röpladba bajnokság, mert úgy gondoltuk, hogy ne maradjon a végére a sport, ugyanis már előre látjuk a kialvatlan zombi fejeiteket… Így talán sokkal célszerűbb, ha az utolsó napokra marad a strandolás, hajókázás, meg az ilyen pihentető programok. Holnaptól egyébként két csapatra fogunk titeket osztani, úgy fogtuk részt venni a röpin és a focin is, meg akár más tevékenységeken is. A két csapat egész héten versenyezni fog egymással, a végére pedig lesz egy győztes csapatunk. A reggeleitek egyébként egy jó kis reggeli tornával fognak indulni, remélem, örültök – húzta széles vigyorra a száját Levi.

Erre aztán egyöntetű fújongást kapott, de végül beláttuk, hogy jó buli lesz ez is. Ha nyár van, a pozitív felfogás alap.

-          Tehát holnap délután röpi, délelőtt pedig majd meglátjátok – zárta le gyorsan Levi. – Most pedig mehettek bármerre, de tizenegykor takarodó.

Táborozószabály, hogy takarodó után sosem szabad aludni menni, egyrészt mert most még biztosan nem leszünk fáradtak tizenegy órakor, másrészt mert ezt mindig jó buli áthágni. Megkockáztatom azt is, hogy akár többen ki is akarnak majd lógni.

Ezek után mindenki szétszéledt, nagyjából annyi féle irányba, ahányan voltunk. Liv most ismét Borához csatlakozott, ők ketten nevetgélve vonultak be Miluék után a srácok szobájába. Csak néztem őket, ahogy szó nélkül ott hagynak, és rájöttem, hogy ha hívtak volna, akkor se biztos, hogy mentem volna velük. Ki tudja, mit csinálnak ott négyen. Oké, valószínűlég hangosan hallgatnak zenét és hüyéskednek, ahogy minden normális táborban vagy osztálykiránduláson lenni szokott, de én ilyenben még nem igazán vettem részt, távol is állt tőlem.

Csak Marci és én maradtunk végül kint. Zavartan rugdostam egy árva kődarabot, miközben azon gondolkoztam, hogy mit csinálhatnánk.

-          Hinta? – kérdeztem végül, miután eszembe jutott ez a remek ötlet.

-          Még szép – válaszolta Marci, és nagyon elbűvölőnek tartottam, hogy ennyire rajong a hintázásért. Ilyen srácot nem minden nap talál az ember.

Így hát újból felkerestük a törzshelyünket (ha lehet ezt mondani), és hagytuk, hogy minél magasabbra repítsen minket a két rozoga kis hintácska.

Néha úgy érzem, ha elmondanám valakinek, hogy épp mit csinálok, talán komplett hülyének tartana, vagy el se hinné nekem. Ugyanis ahelyett, hogy egy normális, tizenöt éves táborozóhoz híven más emberek szobájába járkálnék, mindenkivel hülyéskednék, vagy üvöltetném a remixeket, én hintázok. Egy fiúval. Komolyan, manapság melyik srác vetemedne ilyesmire? Hát, Marci mégis ezt tette. És én elmondhatatlanul jól éreztem magam vele, és legszívesebben mindig visszapörgettem volna a társaságában átélt pillanatokat, amik mindig adtak számomra valami különösen értékeset. Egyrészt, számos dologgal bölcsebb lettem az életemmel kapcsolatban. Elvégre egy gátlásos lány voltam, aki talán még mindig bennem rejlik, most mégis sokkal távolibbnak érzem ezt az oldalamat. Hogy miért? Mert valamit megértettem aznap, egészen pontosan azt, hogy eddig baromira nem a saját életemet éltem. Másrészt, megtanultam magabiztosan viselkedni. Vagyis hát, kipróbáltam, milyen magabiztosan viselkedni. Kipróbáltam, milyennek kéne lennem mindig. Igen, mindig. Mert Marci társaságában önmagamat adtam, kibontakoztam előtte, és rájöttem, így kellene beszélgetnem talán mindenkivel.

-          Mi is van ezzel a szerelmes levél dologgal? – kérdezte hirtelen.

Kicsit kellemetlenül érintett, hogy erre rákérdezett, ugyanis talán még mindig szégyelltem kicsit, vagy nem is tudom.

-          Hogy érted?

-          Komolyan gondoljátok?

-          Igen, eléggé. Liv mondta, hogy ez egy ilyen hagyomány, de semmilyen negatívumot nem hordoz magában, hidd el.

-          Értem. De azért vigyázzatok, mert senkinek nem esne jól, ha a tábor utolsó napján koppanna egy nagyot.

Azonnal tudtam, mire érti ezt. Ha Laci egész héten abban a hitben élne, hogy valaki annyire odavan érte, talán tényleg borzasztó nagyot pottyanna a végén az önérzete, amikor kiderül, az egész csak egy kitaláció volt. Értettem, mire céloz Marci, és csodáltam, hogy mennyire kedves, de most az egyszer biztos voltam a dolgomban. Illetve a dolgunkban.

-          Ebben teljesen igazad van, de annyira már ismerhetsz, hogy tudd, először ugyanezen rágódtam én is. De mivel végül beleegyeztem, és végig benne leszek az egészben, figyelni fogok rá, hogy hol a határ – feleltem.

-          Na, ebben egy percig sem kételkedem – mosolygott, és tudtam, maximálisan megbízik bennem.

És ahogy néztem az elképesztően aranyos mosolyát, a hatalmas, mély, barna szemeit és a kócosan is tökéletesen kinéző haját, én is csak vigyorogni tudtam.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------

 

Köszönöm szépen, hogy ismét velem tartottatok, remélem, elnyerte a tetszéseteket! Kérlek, írjátok meg nekem egy komment formájában, hogy mit gondoltok a történetről. Mi tetszik benne és mi nem? Köszönöm. :)