2016. július 12., kedd

HATODIK FEJEZET ~ 1. nap/6. rész

Heey! ♥ Megérkeztem a hatodik fejezettel! Előtte azonban hadd ejtsek szót arról, hogy mennyire csodálatos dolgokat írtok nekem egy-egy rész alá... Eszméletlenül jól esik minden egyes bíztató szó, még ha nem is tűnik annyira nagy dolognak. Számomra az, mert ez ad erőt a folytatáshoz az írás szeretete mellett. Ja, és ha már itt tartunk, az is kiemelendő, hogy már a hatodik fejezetnél tartunk, ami igazából szerintem csak nekem jelent sokat, hiszen én dolgoztam rajtuk, viszont azért elmondom nektek is, mert ez az őszinte véleményem. :) Na, de nem dumálok tovább, jó olvasást a történet következő fejezetéhez!
 
 
 
~Cassie T. Mendez ♥

 
Tudom, tisztában vagyok vele, hogy mennyit beszéltem már Marciról, egészen pontosan mennyit áradoztam már róla, most mégis ez következik, mert mentségemre szólva, ha az ember lánya egy gondolkodó egyén, akkor igenis születnek új elméletei.
Mindenek előtt hadd említsem meg azt, hogy Marci amilyen mesterien képes lelket önteni belém, annyira tud néha le is lombozni. Egyszerűen azért, mert miközben őt hallgatom, az jut eszembe, hogy talán nekem is ilyen különlegesnek kellene lennem… De nem vagyok az. A helyzet az, hogy én kicsit se találom magam érdekesnek. Vajon más is érez így? Vajon természetes dolog az, hogy az ember magát másnak látja, mint a többiek őt, vagy ő a többieket? Egyáltalán mások tényleg nem ugyanazt gondolják rólam, mint én magamról? Talán egyszerűen csak átlagos vagyok a szemükben, bár szerintem kicsit sem vagyok az. Amikor hallgatom az embereket, sokszor a legkevésbé sem értek velük egyet, és ez… hiába foghatnám fel pozitívumnak, mégis nagyban megnehezíti az életemet. Ott van például az, amikor a Marcival való hintázás után mindenkit összetömörülve találtunk meg a faházak előtti kis téren, és jobb ötletünk nem lévén, csatlakoztunk hozzájuk, ezzel teljessé téve a csapatot. És örömmel fogadtak minket. És azt hiszem, nagyon kedvelik Marcit, ami számomra igazán meglepő volt. Mármint, persze hogy mindenki kedveli Marcit, na de hogy még Milu is örüljön, amikor meglátja? Na, ez a nagyon érdekes. Ha már itt tartunk, engem is szeretnek. Legalábbis nem közösítenek ki, és nem is utálnak, bár nem tudom, miért is tennék. A lényeg, hogy jól esett, amiért azért nagyjából sikerült beilleszkednem egy ilyen szuper kis közösségbe, még ha én nem is érzem magam maximálisan boldognak, merthogy nem illek oda teljesen. Úgy érzem, néha képtelen vagyok velük együtt röhögni a poénjaikon, vagy egyszerűen csak egy baráti kis vitába bonyolódni velük. Magyarán szólva, egyszerűen nem vagyok képes kiállni az igazam mellett, pedig hát van nekem épp elég igazam. Más a helyzet Marcival, aki természetesen zseniális módon tud szembeszállni például Miluval vagy Livvel, ha éppen nem teljesen ért egyet velük. Mindezt úgy teszi, hogy senki nem neheztel rá, vagy közösíti ki emiatt, hanem teljes mértékben tisztelik őt, és megbecsülik.
Pedig én igazán odafigyeltem rá, és próbáltam tanulni tőle, csak hát az ember nehezen tudja megváltoztatni magát.
Szóval, néha belém nyilall az a nem éppen felemelő érzés, hogy kicsinek érzem magam Marcihoz képest. Mindamellett, hogy általa tartom magam nagyobbnak is. Ez egészen érdekes dolog, és rájöttem, hogy egy percig sem panaszkodhatok, amíg ő mellettem van. És az biztos, hogy ő a legutolsó ember, aki kifogásolná a viselkedésemet, ha éppen képtelen vagyok megszólalni egy hangos társaságban.
Marci a legeslegjobb barátom.
Aztán a rezgő telefonom kijelzőjére pillantva rájöttem, hogy létezik egy másik fantasztikus ember, akit szintén egy ehhez hasonló megnevezés illet.
-                     Szia, Flóra – kaptam fel a telefont rögtön.
-                     Hali, Nóri – szólt bele Flóra, de cseppet sem olyan lelkesen, mint amire számítottam. Még mindig beteg volt, méghozzá eléggé.
Hirtelen bűntudatom támadt, elvégre egyáltalán nem érzem annyira elveszettnek magam a táborban Flóra nélkül… Oké, ez jó dolog, de azt hittem, jobban fogom hiányolni a legjobb barátnőmet.
-                     Hogy vagy? – kérdeztem, miután hallottam a meggyötört hangját.
-                     Beteg vagyok, és kérlek ne ijedj meg – mondta, én meg elkerekedett szemekkel vártam, hogy folytassa. – De… szóval, kórházban vagyok. Tüdőgyulladással. Egy órával ezelőtt hoztak be.
-                     Mi? Ez komoly? Te jó ég – dadogtam össze-vissza, sokkot kapva a kórház gondolatától.
-                     Azért annyira nem vészes a helyzet, ha lehet ezt mondani. Azért küldtek be, mert ma elmentünk a háziorvoshoz, mivel sokkal rosszabbul éreztem magam. Az orvos pedig azt mondta, hogy ezzel kórház lesz… De már túl vagyok a kezdeti megrázkódtatásokon, megnyugodtam, és ettől most még jobban is vagyok.
Hatalmas kő esett le a szívemről.
-                     Akkor jó. Meddig kell bent lenned? – érdeklődtem már kicsit higgadtabb állapotban.
-                     Fogalmam sincs. De azt hiszem, nem annyira sokáig. A legijesztőbb az egészben az, hogy infúzión vagyok, meg persze a kaja is elrettentett egy kissé… De mindegy, valószínűleg pár nap, és kiszabadulok innen – magyarázta.
-                     Értem. Tarts ki – mondtam neki, mert más nem igazán jutott eszembe. A legnagyobb hőségben tüdőgyulladást kapni… Sajnáltam Flórát.
-                     De most ne rólam beszéljünk, én nemsokára úgyis meggyógyulok – terelte el a szót, én meg elképedve hallgattam. A kórházban feküdve sem próbálta sajnáltatni magát. Nem véletlenül a legjobb barátnőm. – Milyen a tábor?
-                     Nélküled nem az igazi – vágtam rá.
Lehet azt mondani, hogy Marci mellett nincs okom panaszkodni, és hogy gyakorlatilag még egyszer sem jutott eszembe Flóra után siránkozni, de ha őszintén belegondolok, nélküle tényleg nem az igazi, mert ő a legjobb barátnőm. Hiába van Marci, ő mégiscsak fiú, és szerintem egy lánynak igazán szüksége van egy legjobb lány barátnőre is, Bora pedig azért nem teljesen az.
-                     A nyár hátralevő részében mindent bepótolunk – ígérte Flóra, mire elmosolyodtam.
-                     Remélem is – feleltem.
-                     Azért elvagy? – kérdezte.
Hogy elvagyok-e?
-                     Én igazán jól érzem magam, Flóra. Ez nem olyan, mint a suli, itt tényleg jófej és elfogadó mindenki. Őszinte leszek, élvezem a tábort eddig – vallottam be.
-                     Nagyon örülök, és talán jobb is, hogy nélkülem mentél – mondta.
-                     Miért? – kérdeztem csodálkozva.
-                     Így kinyíltál valamennyire. Rákényszerültél, hogy új barátságokat köss.
Amennyire hangzott ez kíméletlenül, annyira nagyon volt igaz is. Mosolyogva bólintottam, bár tudom, hogy ezt ő nem láthatta.
-                     Igazad van – nevettem.
-                     Na, látod. Viszont most lerakom, majd még beszélünk, érezd továbbra is jól magad.
Miután letette, még pár percig elgondolkodva forgattam a kezeim között a telefont. Hiányzott Flóra, pedig pont az imént mondta, hogy jobb nekem most nélküle.
Milyen irónikus, hogy amitől a leginkább rettegtem, abból sült ki a lehető legjobb dolog. Nem félek kimondani, valóban jót tett az, hogy Flóra nem jött velem, és ezt már csak azért is merem kijelenteni, mert ő is ugyanígy gondolja.
És talán jó ez így, hogy még így sem vagyok maximálisan boldog, mert sosem lehetek az. Jelenleg az a feladatom, hogy minden erőmmel megpróbáljam kiépíteni a szociális és kommunikációs képességeimet, amitől majd sokkal jobban ki fogok tudni jönni az emberekkel. Mi van, ha ez sikerül? Jön egy újabb probléma. Na, és?
 
Pár perc múlva Bora és Liv visszaérkezett a zuhanyzásból. Én is éppen menni akartam, mert amíg van hozzá energiám, addig szándékoztam minden nap lefürdeni, de a lányok megállítottak.
-                     Először írjuk meg a levelet Lacinak – javasolta Liv, mire bólintottam.
Jól esett, hogy ismét tudatták velem, valóban számítanak rám a szívatás kapcsán, bár miért is ne számítanának rám?
-                     Ó, tényleg – mondtam. – Van már valami elképzelés?
-                     Csak írjuk, ami eszünkbe jut és ami elég vicces, de még hihető – vázolta fel Liv.
-                     Oké – bólintottam. – Papír, toll?
Nálam ugyan volt valahol a táskám mélyén egy toll, de azt nem tudtam, hogy papírt honnan fogunk szerezni.
-                     Van egy füzet féleségem, abból tépjünk ki – szólt Bora. – Amúgy is így sokkal igazibb lesz az egész.
-                     Igen, így a jó, mintha spontán lenne, akár egy kitépett füzetlap.
Már előre sajnáltam szegény Lacit, és tisztán láttam a fejét magam előtt, ahogy elolvassa a levelünket…
Miután Bora előhalászta a kockás füzetét, és kitépett belőle egy oldalt, már neki is kezdhettünk az írásnak, ami egyébként kifejezetten nehéz volt, hiszen már a megszólításnál elakadtunk.
-                     Kedves Laci… - gondolkodott hangosan Liv egy toll végét rágcsálva. Természetesen azonnal vállalkozott rá, hogy ő írja meg a levelet.
-                     Ne már – röhögött Bora. – Ez olyan… Semmilyen.
-                     Legdrágább Lászlóm? – vetette fel halál komoly arckifejezéssel Liv, mire Borával mindkettőnkből kitört a röhögés.
Talán mégsem lesz ez így jó, mert ha tényleg egy valamirevaló szerelmes levelet akarunk lefirkantani, akkor haladnunk is kellene.
-                     Legyen az, hogy drága Laci – javasoltam, és azt gondoltam, ez biztosan tökéletes lesz. Hát tévedtem, ha komolyan elhittem, hogy lesz olyan megszólítási forma, amibe senki sem fog tudni belekötni.
-                     Bármit is írunk, eszméletlenül nevetséges lesz. Manapság már senki nem ír olyanokat, hogy drága, vagy hogy kedves… - kötött bele Liv.
-                     Szerelmes levelet sem ír senki – kontrázott Bora, mire beláttuk, hogy nem érdemes normális megszólítás után kutatni, mert már maga a szerelmes levél is egy eléggé elvetemült ötlet.
-                     Akkor legyen csak annyi, hogy Laci, felkiáltójel – mondtam.
-                     És hogy azért kifejezzük a nagy szerelmet, írjunk a Lacihoz több “i” betűt, nem? – tette hozzá Bora, mire Livvel csak bólogattunk.
Legalább ezt végre letudtuk. Jöhetett maga a levél szövege.
-                     Szóval, “Lacii!” – olvasta Liv, amit leírt. – Két “i” betű jó lesz?
-                     Persze, Liv – vágta rá türelmetlenül Bora, jelezve, hogy jó lenne tovább lépni.
-                     Várj, ugye azért kicsit elváltoztattad az írásodat? Mármint, hogy ne ismerjék fel – szóltam közbe.
-                     Naná – felelte Liv határozottan, mint aki tökéletesen tisztában van a különböző trükkökkel, amiket ilyenkor alkalmazni kell.
-                     Oké, akkor hogy kezdjünk neki? – kérdeztem, remélve, hogy lesz valakinek valami jó ötlete.
-                     Azért írom neked ezt a levelet, mert ahogy megpillantottalak, egyből a szívembe zártalak – fogalmazta Bora igazán költői módon.
-                     Remek – csillant fel Liv szeme, és azonnal le is körmölte.
Csaknem egy órán keresztül írtuk a levelet, de amikor Liv felolvasta a végeredményt, mind a hárman elégedetten vigyorogtunk. Egyszerűen mesteri lett.
 
Lacii!
Azért írom neked ezt a levelet, mert ahogy megpillantottalak, egyből a szívembe zártalak. Nem is tudtam még rólad semmit, mégis tetszettél, és emiatt a különös vonzalom miatt döntöttem úgy, hogy papírra vetem érzéseimet. Miután már nemcsak a nevedet tudtam, még inkább elkezdtél érdekelni, hiszen odavagyok a hülyeségeidért, annyira sokat tudok rajtad nevetni. Szeretném, ha tudnád, hogy eszméletlenül aranyos srác vagy, és csak remélni merem, hogy nincsen barátnőd… Bár egy ilyen helyes fiúnak miért ne lenne? Azért reménykedni lehet. Szóval, egy nagyon különleges srácnak tartalak, a kócos, barna hajadtól kezdve a cuki nevetéseden keresztül a színes ruháidig, mindent bírok benned. Tetszik, hogy nem vagy egy páva, és magasról teszel arra, hogy mi a divat, mert csak önmagadat adod, és a saját stílusodat követed. Egy szörnyen helyes fiú vagy, aki még emellett egy igazi egyéniség is. Totál beléd zúgtam, és egész nap csak te jártál a fejemben, senki más. A nevemet nem merem felvállalni, mert félek, hogy elutasítanál, vagy megijesztenélek, és talán majd egyszer szembe merek veled nézni, de most még nincsen hozzá bátorságom. Remélem, megérted.
További csodás napot!
 
-                     Zseniális munkát végeztünk, nem gondoljátok? – nevetett Bora.
-                     De, ez fantasztikus – bólogattam. Egy ilyen remekművet senki nem tudna visszautasítani.
Talán az embereknek több szerelmes levelet kéne írniuk egymásnak, hiszen egy ilyen borzasztó romantikus tud lenni, pláne ha igazi érzelmek lapulnak a sorok mögött.
-                     Már csak az a kérdés, hogy hogyan juttatjuk el hozzá – jutott eszembe.
-                     Szerintem leskelődjünk, és figyeljük, hogy Doma és Laci mikor hagyják el a szobájukat. Úgyis mindig együtt vannak, és viszonylag gyakran járjkálnak ki-be. Ha szerencsénk van, elmennek vécére.
Végül abban maradtunk, hogy felváltva kémkedünk, vagyis leskelődünk az ablakunkon keresztül, és ha Doma és Laci elég messzire kerülnek a szobájuktól, akkor azonnal akcióba lendülünk.
Először Bora állt őrt. Egy idő után elég idegesítő volt, mert folyamatosan kommentálta, hogy épp mi folyik kint, és szinte mindenkit felsorolt, mint kint tartózkodó személyeket, de persze Domát és Lacit egyszer sem említette. Két lehetőség állt fenn. Vagy a szobájukban kuksolnak, vagy egészen eddig valahol teljesen máshol tartózkodtak.
-                     Na jó, mi van, ha nincsenek is bent a házban, és most lenne a tökéletes alkalom a bevetésre? – elégelte meg Liv.
-                     Írok Marcinak, és megkérdezem – jutott hirtelen eszembe.
Kikerestem a messengeren a nevét, és mielőtt még bepötyögtem volna neki az üzenetet, kínosan konstatáltam, hogy még nem is chateltünk. Oké, nyilvánvalóan azért nem, mert még csak egy napja ismerjük egymást, és igazából csak pár órával ezelőtt jelöltem be, de akkor is furcsa volt először írni neki… Feltűnően sok ideig bámultam a megnyitott chat ablakot anélkül, hogy bármit is csináltam volna, így Bora azonnal szóvá is tette:
-                     Minden oké, Nóri? – kérdezte.
-                     Persze – kaptam észbe rögtön, és sietve pötyögni kezdtem a kérdést.
Reméltem, hogy Marci hamar válaszol, és nem kell megmagyaráznom az iménti kis hezitálásomat, amit igazából nem is tudom, miért csináltam. Biztosan meghülyültem.
Szerencsére nem tartott túl sokáig, amíg megérkezett a válasz.
 
Nóri: Szia! Ott vannak a szobában Laciék?
Marci: Nincsenek… Akarom tudni?
Nóri: Nem hiszem, de azért elmondom. Most csempésszük be a levelet.
Marci: Hihetetlenek vagytok.
Nóri: Ugye?
Marci: Mit ki nem tudtok találni...
 
-          Na? – kérdezte türelmetlenül Bora.
Hupsz, azt hiszem, ez most nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy Marcival társalogjak.
-          Ja, öhm, mehetünk – válaszoltam zavartan.
-          Nagyszerű. Indulás – pattant fel Liv. – Nincs valakinek kommandós ruhája? – gondolkozott el hirtelen.
-          De, persze, több is – gúnyolódott Bora. – Menjünk már.
Felmarkoltuk a szerelmes levelet, és kiviharzottunk a szobából.
-          Várjatok – torpant meg Liv. – Valakinek őrködnie is kellene. Bora!
Bora készségesen beleegyezett, hogy szívesen fedez minket, amíg mi villámgyorsan letesszük Laci ágyára a levelet. Őt úgysem untatja a nézelődés, sőt még élvezi is.
Laciék házához érve gyorsan körbekémlelktünk, hogy biztosan tiszta-e a levegő, majd Borát kint hagyva gondolkodás nélkül benyitottunk a szobába. És ott volt Marci, aki éppen a sporttáskájában pakolászott. Mondanom sem kell, meglepetten vett szemügyre minket.
-          Khm, szia – kezdte Liv.
-          Sziasztok – köszönt Marci higgadtan, miközben tovább folytatta az érkezésünk előtti tevékenységét.
-          Melyik a Laci ágya? – kérdezte újból Liv. Engem túlságosan lefoglalt a látvány, ami fogadott.
A szobának volt egy része, ami tele volt szórva mindenféle chipszes zacskókkal meg üdítős üvegekkel, a másik részén pedig (egyértelműen Marci térfelén) pár ruha volt csak kipakolva, egy könyv és egy fejhallgató.
-          A szekrény melletti – felelte Marci, mire Liv már szépen el is helyezte a papírkát az ágyon levő hatalmas párnára.
-          Milyen zenéket hallgatsz? – érdeklődtem Marcitól, látva a fejhallgatóját.
-          Nagy segítség vagy – jegyezte meg Liv szórakozottan.
-          De hát ez nem nagy dolog. Letetted a levelet, aztán kész – magyarázkodtam, majd újra Marcihoz fordultam.
-          Leginkább Green Day-t szoktam hallgatni – válaszolta Marci.
Nem hiszem el, hogy ő is imádja a Green Day-t.
-          Azta, én is – meredtem rá csodálkozva. – A csengőhangom a Boulevard of broken dreams. Liv, megcsögetsz, hogy megmutathassam?
-          Szerintem elhiszed anélkül is, nem, Marci? – röhögött Liv, de azért elővette a telefonját, hadd örüljek.
Pár másodperc múlva megszólalt a telefonom, Marci pedig mosolyogva figyelte, ahogy viruló fejjel tartom a kezembe a csöngő mobilt.
-          Mit buliztok itt? – nyitott be hirtelen Bora, mintha csak kihagytuk volna valami fontosból.
-          Semmi, csak Nóri rájött, hogy Marci is szereti a Green Day-t – vázolta fel Liv, majd nagyon úgy tűnt, indulni készül.
Amúgy is ideje volt menni, mielőtt még hirtelen felbukkannak Laciék, és szánalmas módon ér véget a szívatásunk.
-          Légyszi tartsd titokban ezt – kérte Marcit Liv, a levélre utalva.
Marci fájdalmasan hordozta körbe rajtunk a tekintetét, majd végül muszáj volt megadnia magát.
-          Oké, nem mondom el nekik, de ez az egész a ti felelősségetek – válaszolta.
-          Persze – bólintottunk mindhárman.
-          Köszi – szóltam, mert én tudtam, hogy ez tőle igenis nagy dolog.
-          Szívesen. Nem mondom, hogy máskor is.
Nevetve mentünk ki a szobájukból, és már csak arra kellett várnunk, hogy mikor kerül Laci kezébe a levél.
Amint kiértünk a szabadba, észrevettük, hogy igencsak besötétedett. Körülbelül kilenc óra lehetett, a hold már ott világított az égen, körülöttünk pedig hallani lehetett a tücskök ciripelését. A levegő is lehűlt egy kicsit, de még mindig kifejezetten meleg volt. Tökéletes estének tűnt egy remek tábor első napjához. Odasétáltam az egyik padhoz, majd leültem és a kezembe vettem a telefonomat. Az volt a tervem, hogy chatelek kicsit Flórával, hiszen biztosan halálra unja magát a kórházban, csak nem szeretne zavarni engem.
-          Nem jössz? – szólt Bora, amikor Livvel épp készültek bemenni a szobánkba.
-          Egy kicsit maradok.
Amint egyedül maradtam, gyorsan üzentem Flórának, várakozás közben pedig hallgattam a szobákból jövő különböző zajokat. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy Kata és Levi vajon hol lehetnek, de miután alaposan szemügyre vettem a körülöttem levő faházakat, rájöttem, hogy ők két külön szobában vannak. Legalábbis az égő villanyok ezt mutatták. Furcsa is lett volna, ha egy szobában lennének, hiszen nincsenek együtt… Bár simán járhatnának, de ezek szerint tényleg csak táborvezető társak, semmi több.
Egyébként elég sok minden kihallatszott a szobákból, például gyakran megütötte a fülem egy-egy röhögés Miluék szobájából, vagy éppen a miénkből, Liv és Bora irányából.
Igazából jól esett egy kicsit magamban üldögélni. Tudtam, még nincsen vége a napnak, mégis olyan érzésem volt, mintha már nem történne semmi érdekes, és ezután már mindenki a szobájában maradna reggelig. Így ösztönösen összegezni kezdtem a legeslegelső napomat a táborban.
Ahhoz képest, hogy mennyire paráztam az egésztől, most mégis lazán üldögéltem kint a sötétben, mintha ez tök természetes lenne tőlem. Én, aki folyamatosan próbálok görcsösen kapaszkodni valakibe, én, aki halálosan félek az egyedülléttől, mert elveszettnek érzem magam tőle, szóval én, a görcsösség megtestesítője ott ültem kint totál nyugodtan. Oké, nem mondom, hogyha Miluék esetleg kibóklásznának, és meglátnának, akkor is ilyen laza tudnék maradni, de azt hiszem, ők amúgy se csak engem lennének képesek elbizonytalanítani.
Közben felnéztem a facebookra meg az instára is, így körülbelül fél óra biztosan eltelhetett, de Flóra még mindig nem írt vissza, sőt nem is látta az üzenetemet, így arra jutottam, hogy ez egy tökéletes alkalom végre a zuhanyzásra. Feltápászkodtam a padról, bementem a szobámba, értesítettem Livéket a szándékomról, majd az összes fürdéshez szükséges cuccomat összeszedve indulhattam is a mosdóba. Óvatosan lépkedtem a sötétben, közben azért próbáltam valamennyi fényt biztosítani a telefonom segítségével. A mosdóba beérve azonnal szembetalálkoztam Lénával és Annamarival, akik épp nagyban mosták a fogukat.
-          Sziasztok – köszöntem, hogy azért ne tűnjek bunkónak.
-          Heló – szóltak, fogkefével a szájukban.
Amúgy tökre örültem, hogy volt társaságom, így azért mégiscsak kellemesebb.
Célba vettem az egyik zuhanykabint, majd pár perc alatt le is tusoltam, mivel egyáltalán nem akartam túl sok időt rászánni. Nem is igazán volt meleg víz, anélkül pedig számomra egyszerűen borzalmas a zuhanyzás.
Az átmeneti pizsamámban lépkedtem ki a csapokhoz, ami egyébként egy nagy, „háromszor is beleférnék” típusú pólóból, és egy egyszerű sortból állt. Nem akartam igazi pizsamát hozni, mert abban elég ciki lenne mások előtt mutatkozni.
Mialatt Lénáék már századszorra törölgették le az arcukat, és a hatodik krémet vitték fel a bőrükre, én is fogat mostam, és olyan létfontosságú dolgokat kentem fel az arcomra, mint a szem alatti karikák megelőzésére szolgáló, vagy épp a pattanás elleni krémem. Konkrétan előbb jöttem ki a mosdóból, mint ők.
Miközben épp visszafelé igyekeztem a szobámba, megláttam, hogy valaki azon a padon ücsörög éppen, amit zuhanyzás előtt még én foglaltam el. A telefonommal megpróbáltam megvilágítani az alakot, mert erős gyanúm volt, hogy Marci az. És tényleg. Ő volt. Mosolyogva lépkedtem oda hozzá.
-          Hát te? – szóltam Marcinak, aki háttal ülve nekem a telefonját nyomkodta.
Meglepetten fordult felém.
-          Nóra – üdvözölt vidáman.
Minden fürdős cuccommal együtt leültem szembe vele.
-          Látom, te is vágysz néha a magányra – jegyeztem meg.
-          Ne is mondd – felelte Marci fáradtan.
-          Domáék szívták le ennyire az agyadat? – kérdeztem.
-          Ja, eléggé fárasztóak. Pláne azután kezdett elegem lenni belőlük, hogy megtalálták a leveleteket.
-          Ijj, bocsi – túrtam bele a hajamba kínosan.
-          Ezt nem azért mondtam, nyugi – hárította, és a sötétben körvonalazódni kezdett a végtelen békét közvetítő mosolya.
-          Ó, oké, már megijedtem – nyugodtam le.
Furdallta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Laciék mit reagáltak a levélre pontosan, de nem akartam ebbe bevonni Marcit, ha egyszer nem szeretné.
-          Biztosan tudni akarod, mit szóltak… - mosolygott sejtelmesen.
-          Igazából meghalok a kíváncsiságtól – vallottam be, és igazán örültem, hogy felvetette.
-          Gondoltam – röhögött. – Teljesen megőrültek. Az biztos, hogy nagyot dobott az egójukon.
-          Fantasztikus – mondtam irónikusan.
Nincs is jobb az egoista hülyegyerekeknél. Még jó, hogy Doma nem is kapott levelet.
-          De amúgy azt is említették, hogy szerintük nem is Lacinak akarták küldeni.
-          Akkor mégis kinek? Az ő ágyára raktuk, az ő nevével… - értetlenkedtem.
-          Az az elméletük, hogy biztos van a parkban valami másik táborozó csapat, és hogy onnan küldte egy lány, aki kapcsolatba lépett valamelyik közülünk való lánnyal, de ő félreküldte, meg ilyesmi. Hozzájuk méltó baromsággal álltak elő – magyarázta Marci.
-          Nem hiszem el – röhögtem hitetlenül. – Hogy lehetnek ekkora idióták? Mindegy, legalább nem gyanakodnak.
-          Azért ne félj, sorra végigmentek az összes lányon, és gondosan kielemezték, hogy szerintük melyikőtök az esélyes.
-          Uhh, és ki lett a gyanúsított? – kérdeztem félve.
-          Bora, Léna vagy Annamari – válaszolta Marci.
-          Remek – bólintottam. Annak mindenképpen örültem, hogy engem nem tartanak gyanúsítottnak.
Még pár percig csendben beszélgettünk, majd egyszer csak lépéseket hallottunk Leviék házai felől. A két táborvezető halkan közeledett felénk, és már előre sejtettem, hogy mit szeretnének közölni velünk.
-          Lámpaoltás van, drágáim – hallottam Levi hangját közvetlenül mellőlünk.
Nagyokat pislogva meredtem rá, és reméltem, hogy a sötét ellenére látja rajtam az értetlenséget. Lámpaoltás?
-          Jó, nem kell még aludni, csak kíváncsi voltam az arcotokra – vigyorgott Levi. – Viszont vonuljatok be a szobáitokba, kijárkálni már nem szabad. Éjszakai túra máskor lesz.
-          Éjszakai túra? – kérdezett vissza Marci.
-          Bizony ám. Egy szál zseblámpával az erdőben, hát nem izgi? – lelkesedett Levi.
-          Most lelőtted a poént – nevetett Kata.
-          Nem gond, holnap reggel mindenki meg fogja tudni, hacsak addig el nem terjesztitek. Na, nyomás vissza a szobákba – utasította Levi.
Komótosan felálltunk, majd miután Leviék elmentek, gyorsan elköszöntem Marcitól, és visszasiettem a szobába. Mellesleg végig ott volt velem az összes fürdő holmim is.
Mikor beléptem, meglepetten konstatáltam, hogy a szoba teljesen üres volt, Borának és Livnek mintha nyoma veszett volna. Pedig minden bizonnyal Miluék szobájába vonultak be. Nem kerítettem neki nagy feneket annak ellenére sem, hogy tudtam, Leviék oltári mérgesek lennének, ha megtudnák ezt. Nyilván most nekem kéne szólnom nekik, de azért azt senki nem várhatja el tőlem, hogy én játsszam el az ünneprontó szerepét. Ők is tisztában vannak vele elvileg, hogy tizenegy után mindenkinek a saját szobájában kell tartózkodnia.
Egy kósza ásítást követően úgy döntöttem, hogy ott maradok egyedül, és akár lúzer vagyok, akár nem, ha Boráék hajnalig sem szándékoznak visszajönni, akkor bizony egymagam fogok elaludni. Bár még egyáltalán nem éreztem magam menthetetlenül álmosnak, okosabbnak láttam, ha első nap még kipihenem magam nagyjából.
Eszembe jutott, hogy Flóra azóta sem írt vissza. Lehet, hogy már rég elaludt. Kezembe vettem a telefonomat, és abban a pillanatban jött is egy üzenetem. De nem Flórától. Liv írt rám messengeren.
 
Liv: Nóri, gyere ki. De nagyon halkan, nehogy Leviék észrevegyék.
Nóri: Miért, mit csinálunk?
Liv: Szerinted? Kilógunk. :D
Nóri: Mindenkinek szóltatok?
Liv: Persze. A többiek szó nélkül kijöttek már.
Nóri: Ó, bocsi. Ilyen vagyok. :D
Liv. Tudom. J
Nóri. Na, megyek.
 
Meg se vártam, hogy válaszoljon, azonnal felkaptam a telefonomat, és már indulhattam is. Mielőtt kirohantam volna, eszembe jutott, hogy most borzasztó észrevétlennek kell lennem, így végül a legnagyobb óvatossággal nyitottam és zártam az ajtót, még nyikorgás sem hallatszott.
Kint már valóban ott volt mindenki.
-          Sziasztok – köszöntem suttogva.
-          Végre – sziszegte Liv. – Indulás!
Annyira csendben voltunk, hogy tökéletesen lehetett érteni, ha valaki halkan mondott valamit. Liv vezetésével elindultunk valamerre, de mivel fogalmam sem volt róla, hogy pontosan hová is tartunk, gyorsan megkerestem Marcit.
-          Hova is megyünk azon kívül, hogy kilógunk? – kérdeztem tőle már normális hangerővel, mert már biztosan nem voltunk hallótávolságon belül.
-          A focipályára – válaszolta.
-          És hogyhogy nincs ellenedre a szabályszegés? – érdeklődtem.
-          Gondoltam, hogy ki fogunk lógni. Már vártam is. Ez a nyár, Nóra – magyarázta, és nem is kellett ránéznem, hogy tudjam, széles mosolyra húzta a száját.
-          Lázadó vagy – nevettem.
-          Ki nem az? – kérdezett vissza.
És tökéletesen igaza volt. Mi mindannyian lázadtunk, pedig valahol mégsem volt ez kihágás, hanem csak egy normális kamasz viselkedése. Törekvés arra, hogy igazán jól érezzük magunkat. Nem foglalkoztunk vele, hogy simán rajtakaphatnak minket, pedig ha Leviék őrjáratra indulnak, akkor azonnal fény derül a szabály megszegésére. Mégsem érdekelt minket. Az sem, hogy a dolog további következményekkel, egészen pontosan büntetéssel is járhat. Hidegen hagyott minket, mi csak egy felejthetetlen egy hetet szerettünk volna átélni így együtt.
 
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Köszönöm, hogy elolvastad, és mint mindig, most is kíváncsi vagyok és számítok a véleményedre! Ne felejtsd el megosztani velem komment formájában! Köszönöm. :)


5 megjegyzés:

  1. Szia. :)
    Ó, ez valahogy az idei osztálykirándulást juttatta eszembe. :') Minket bezártak éjszakára, de az osztálytársaimat ez nem zavarta, az otthonról hozott alkoholt "kortyolgatták" (mert ők ilyen menők), én meg, egyedüli józanként gyönyörködtem abban, hogy milyen szánalmasak.
    Khm, nos, kis kitérő után: egyre jobban szeretem Marcit. Nem is tudom, imádom az ilyen embereket, lehet, be kéne szereznem valahol egy hozzá hasonló egyént, hogy lelket öntsön belém. :D
    Liv ebben a részben kicsit más volt, mint eddig, vagy eddig nem volt az, aki majd lesz. Öhm, ezt aztán megfogalmaztam. Tehát, összefoglalva, lehet, nem fogom utálni. :D
    Az éjszakai túrát is várom, pontosabban remélem, tervezed, hogy valaki előugrik egy bokor mögül álarcban, és a frászt hozza rájuk. :$
    Szegény Laci. Nem tudom, annak ellenére, hogy sokszor nagy bunkó vagyok, mindig megsajnálom azokat a szerencsétleneket, akikkel ki akarnak szúrni. Rossz, amikor az ember elhiszi, hogy érdekel valakit, aztán kiderül, hogy baromi nagy tévedés az egész. Nézd el, hogy csapongok, a lényeg ugyanaz marad: szeretem, ahogy fogalmazol, látszik, hogy sokat foglalkozol a bloggal, éééés nem tudok mást mondani, csak azt, hogy várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Greta!
      Be kell, hogy valljam, én is egyre jobban szeretem Marcit, és én lennék a legboldogabb, ha létezne hasonló srác, mint ő. :D
      Haha, mindenképpen érdekes lesz az az éjszakai túra, ezt meg tudom ígérni.
      Lehet, hogy furcsa, de amúgy még én is sajnálom Lacit... :D Mondjuk én alapból is érzékeny vagyok az ilyesmikre, rohadtul tudom sajnálni azokat, akik áldozatul esnek valami hasonlónak.
      Óóó, köszönöm szépen a dicséretet, és nagyon örülök, hogy látszik a blogba fektetett energiám. :D Igyekszem, hogy a következő rész is hasonlóan hamar (ha ez hamarnak számít) tudjon érkezni.
      Cassie T. Mendez ♥

      Törlés
  2. Szia,
    Mikor lesz új rész? Már nagyon várom! Tök jó a blogod, csak így tovább!
    M.R.

    VálaszTörlés
  3. Szia,
    Mikor lesz új rész? Már nagyon várom! Tök jó a blogod, csak így tovább!
    M.R.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Marni Rosa!
      Köszönöm a dicséretet, és holnap, azaz csütörtökön mindenképpen ki fog végre kerülni az új rész!!! :) Jaj, de jó ezt így kijelenteni, köszönöm mindenkinek a türelmét. :)
      Cassie T. Mendez ♥

      Törlés