Heey! ♥ Megérkeztem a hatodik fejezettel! Előtte azonban hadd ejtsek szót arról, hogy mennyire csodálatos dolgokat írtok nekem egy-egy rész alá... Eszméletlenül jól esik minden egyes bíztató szó, még ha nem is tűnik annyira nagy dolognak. Számomra az, mert ez ad erőt a folytatáshoz az írás szeretete mellett. Ja, és ha már itt tartunk, az is kiemelendő, hogy már a hatodik fejezetnél tartunk, ami igazából szerintem csak nekem jelent sokat, hiszen én dolgoztam rajtuk, viszont azért elmondom nektek is, mert ez az őszinte véleményem. :) Na, de nem dumálok tovább, jó olvasást a történet következő fejezetéhez!
~Cassie T. Mendez ♥
Tudom, tisztában vagyok vele, hogy mennyit beszéltem már
Marciról, egészen pontosan mennyit áradoztam már róla, most mégis ez
következik, mert mentségemre szólva, ha az ember lánya egy gondolkodó egyén,
akkor igenis születnek új elméletei.
Mindenek előtt hadd említsem meg azt, hogy Marci amilyen
mesterien képes lelket önteni belém, annyira tud néha le is lombozni.
Egyszerűen azért, mert miközben őt hallgatom, az jut eszembe, hogy talán nekem
is ilyen különlegesnek kellene lennem… De nem vagyok az. A helyzet az, hogy én
kicsit se találom magam érdekesnek. Vajon más is érez így? Vajon természetes
dolog az, hogy az ember magát másnak látja, mint a többiek őt, vagy ő a
többieket? Egyáltalán mások tényleg nem ugyanazt gondolják rólam, mint én magamról?
Talán egyszerűen csak átlagos vagyok a szemükben, bár szerintem kicsit sem
vagyok az. Amikor hallgatom az embereket, sokszor a legkevésbé sem értek velük
egyet, és ez… hiába foghatnám fel pozitívumnak, mégis nagyban megnehezíti az
életemet. Ott van például az, amikor a Marcival való hintázás után mindenkit
összetömörülve találtunk meg a faházak előtti kis téren, és jobb ötletünk nem
lévén, csatlakoztunk hozzájuk, ezzel teljessé téve a csapatot. És örömmel
fogadtak minket. És azt hiszem, nagyon kedvelik Marcit, ami számomra igazán
meglepő volt. Mármint, persze hogy mindenki kedveli Marcit, na de hogy még Milu
is örüljön, amikor meglátja? Na, ez a nagyon érdekes. Ha már itt tartunk, engem
is szeretnek. Legalábbis nem közösítenek ki, és nem is utálnak, bár nem tudom,
miért is tennék. A lényeg, hogy jól esett, amiért azért nagyjából sikerült
beilleszkednem egy ilyen szuper kis közösségbe, még ha én nem is érzem magam
maximálisan boldognak, merthogy nem illek oda teljesen. Úgy érzem, néha
képtelen vagyok velük együtt röhögni a poénjaikon, vagy egyszerűen csak egy
baráti kis vitába bonyolódni velük. Magyarán szólva, egyszerűen nem vagyok
képes kiállni az igazam mellett, pedig hát van nekem épp elég igazam. Más a
helyzet Marcival, aki természetesen zseniális módon tud szembeszállni például
Miluval vagy Livvel, ha éppen nem teljesen ért egyet velük. Mindezt úgy teszi,
hogy senki nem neheztel rá, vagy közösíti ki emiatt, hanem teljes mértékben
tisztelik őt, és megbecsülik.
Pedig én igazán odafigyeltem rá, és próbáltam tanulni
tőle, csak hát az ember nehezen tudja megváltoztatni magát.
Szóval, néha belém nyilall az a nem éppen felemelő érzés,
hogy kicsinek érzem magam Marcihoz képest. Mindamellett, hogy általa tartom
magam nagyobbnak is. Ez egészen érdekes dolog, és rájöttem, hogy egy percig sem
panaszkodhatok, amíg ő mellettem van. És az biztos, hogy ő a legutolsó ember,
aki kifogásolná a viselkedésemet, ha éppen képtelen vagyok megszólalni egy
hangos társaságban.
Marci a legeslegjobb barátom.
Aztán a rezgő telefonom kijelzőjére pillantva rájöttem,
hogy létezik egy másik fantasztikus ember, akit szintén egy ehhez hasonló
megnevezés illet.
-
Szia, Flóra – kaptam fel a telefont rögtön.
-
Hali, Nóri – szólt bele Flóra, de cseppet sem olyan lelkesen, mint amire
számítottam. Még mindig beteg volt, méghozzá eléggé.
Hirtelen bűntudatom támadt, elvégre egyáltalán nem érzem
annyira elveszettnek magam a táborban Flóra nélkül… Oké, ez jó dolog, de azt
hittem, jobban fogom hiányolni a legjobb barátnőmet.
-
Hogy vagy? – kérdeztem, miután hallottam a meggyötört hangját.
-
Beteg vagyok, és kérlek ne ijedj meg – mondta, én meg elkerekedett
szemekkel vártam, hogy folytassa. – De… szóval, kórházban vagyok.
Tüdőgyulladással. Egy órával ezelőtt hoztak be.
-
Mi? Ez komoly? Te jó ég – dadogtam össze-vissza, sokkot kapva a kórház
gondolatától.
-
Azért annyira nem vészes a helyzet, ha lehet ezt mondani. Azért küldtek be,
mert ma elmentünk a háziorvoshoz, mivel sokkal rosszabbul éreztem magam. Az
orvos pedig azt mondta, hogy ezzel kórház lesz… De már túl vagyok a kezdeti
megrázkódtatásokon, megnyugodtam, és ettől most még jobban is vagyok.
Hatalmas kő esett le a szívemről.
-
Akkor jó. Meddig kell bent lenned? – érdeklődtem már kicsit higgadtabb
állapotban.
-
Fogalmam sincs. De azt hiszem, nem annyira sokáig. A legijesztőbb az
egészben az, hogy infúzión vagyok, meg persze a kaja is elrettentett egy kissé…
De mindegy, valószínűleg pár nap, és kiszabadulok innen – magyarázta.
-
Értem. Tarts ki – mondtam neki, mert más nem igazán jutott eszembe. A
legnagyobb hőségben tüdőgyulladást kapni… Sajnáltam Flórát.
-
De most ne rólam beszéljünk, én nemsokára úgyis meggyógyulok – terelte el a
szót, én meg elképedve hallgattam. A kórházban feküdve sem próbálta sajnáltatni
magát. Nem véletlenül a legjobb barátnőm. – Milyen a tábor?
-
Nélküled nem az igazi – vágtam rá.
Lehet azt mondani, hogy Marci mellett nincs okom
panaszkodni, és hogy gyakorlatilag még egyszer sem jutott eszembe Flóra után
siránkozni, de ha őszintén belegondolok, nélküle tényleg nem az igazi, mert ő a
legjobb barátnőm. Hiába van Marci, ő mégiscsak fiú, és szerintem egy lánynak
igazán szüksége van egy legjobb lány barátnőre is, Bora pedig azért nem
teljesen az.
-
A nyár hátralevő részében mindent bepótolunk – ígérte Flóra, mire
elmosolyodtam.
-
Remélem is – feleltem.
-
Azért elvagy? – kérdezte.
Hogy elvagyok-e?
-
Én igazán jól érzem magam, Flóra. Ez nem olyan, mint a suli, itt tényleg
jófej és elfogadó mindenki. Őszinte leszek, élvezem a tábort eddig – vallottam
be.
-
Nagyon örülök, és talán jobb is, hogy nélkülem mentél – mondta.
-
Miért? – kérdeztem csodálkozva.
-
Így kinyíltál valamennyire. Rákényszerültél, hogy új barátságokat köss.
Amennyire hangzott ez kíméletlenül, annyira nagyon volt
igaz is. Mosolyogva bólintottam, bár tudom, hogy ezt ő nem láthatta.
-
Igazad van – nevettem.
-
Na, látod. Viszont most lerakom, majd még beszélünk, érezd továbbra is jól
magad.
Miután letette, még pár percig elgondolkodva forgattam a
kezeim között a telefont. Hiányzott Flóra, pedig pont az imént mondta, hogy
jobb nekem most nélküle.
Milyen irónikus, hogy amitől a leginkább rettegtem, abból
sült ki a lehető legjobb dolog. Nem félek kimondani, valóban jót tett az, hogy
Flóra nem jött velem, és ezt már csak azért is merem kijelenteni, mert ő is
ugyanígy gondolja.
És talán jó ez így, hogy még így sem vagyok maximálisan
boldog, mert sosem lehetek az. Jelenleg az a feladatom, hogy minden erőmmel
megpróbáljam kiépíteni a szociális és kommunikációs képességeimet, amitől majd
sokkal jobban ki fogok tudni jönni az emberekkel. Mi van, ha ez sikerül? Jön
egy újabb probléma. Na, és?
Pár perc múlva Bora és Liv visszaérkezett a zuhanyzásból.
Én is éppen menni akartam, mert amíg van hozzá energiám, addig szándékoztam
minden nap lefürdeni, de a lányok megállítottak.
-
Először írjuk meg a levelet Lacinak – javasolta Liv, mire bólintottam.
Jól esett, hogy ismét tudatták velem, valóban számítanak
rám a szívatás kapcsán, bár miért is ne számítanának rám?
-
Ó, tényleg – mondtam. – Van már valami elképzelés?
-
Csak írjuk, ami eszünkbe jut és ami elég vicces, de még hihető – vázolta
fel Liv.
-
Oké – bólintottam. – Papír, toll?
Nálam ugyan volt valahol a táskám mélyén egy toll, de azt
nem tudtam, hogy papírt honnan fogunk szerezni.
-
Van egy füzet féleségem, abból tépjünk ki – szólt Bora. – Amúgy is így
sokkal igazibb lesz az egész.
-
Igen, így a jó, mintha spontán lenne, akár egy kitépett füzetlap.
Már előre sajnáltam szegény Lacit, és tisztán láttam a
fejét magam előtt, ahogy elolvassa a levelünket…
Miután Bora előhalászta a kockás füzetét, és kitépett
belőle egy oldalt, már neki is kezdhettünk az írásnak, ami egyébként
kifejezetten nehéz volt, hiszen már a megszólításnál elakadtunk.
-
Kedves Laci… - gondolkodott hangosan Liv egy toll végét rágcsálva.
Természetesen azonnal vállalkozott rá, hogy ő írja meg a levelet.
-
Ne már – röhögött Bora. – Ez olyan… Semmilyen.
-
Legdrágább Lászlóm? – vetette fel halál komoly arckifejezéssel Liv, mire
Borával mindkettőnkből kitört a röhögés.
Talán mégsem lesz ez így jó, mert ha tényleg egy
valamirevaló szerelmes levelet akarunk lefirkantani, akkor haladnunk is
kellene.
-
Legyen az, hogy drága Laci – javasoltam, és azt gondoltam, ez biztosan
tökéletes lesz. Hát tévedtem, ha komolyan elhittem, hogy lesz olyan
megszólítási forma, amibe senki sem fog tudni belekötni.
-
Bármit is írunk, eszméletlenül nevetséges lesz. Manapság már senki nem ír
olyanokat, hogy drága, vagy hogy kedves… - kötött bele Liv.
-
Szerelmes levelet sem ír senki – kontrázott Bora, mire beláttuk, hogy nem
érdemes normális megszólítás után kutatni, mert már maga a szerelmes levél is
egy eléggé elvetemült ötlet.
-
Akkor legyen csak annyi, hogy Laci, felkiáltójel – mondtam.
-
És hogy azért kifejezzük a nagy szerelmet, írjunk a Lacihoz több “i” betűt,
nem? – tette hozzá Bora, mire Livvel csak bólogattunk.
Legalább ezt végre letudtuk. Jöhetett maga a levél
szövege.
-
Szóval, “Lacii!” – olvasta Liv, amit leírt. – Két “i” betű jó lesz?
-
Persze, Liv – vágta rá türelmetlenül Bora, jelezve, hogy jó lenne tovább
lépni.
-
Várj, ugye azért kicsit elváltoztattad az írásodat? Mármint, hogy ne
ismerjék fel – szóltam közbe.
-
Naná – felelte Liv határozottan, mint aki tökéletesen tisztában van a
különböző trükkökkel, amiket ilyenkor alkalmazni kell.
-
Oké, akkor hogy kezdjünk neki? – kérdeztem, remélve, hogy lesz valakinek
valami jó ötlete.
-
Azért írom neked ezt a levelet, mert ahogy megpillantottalak, egyből a
szívembe zártalak – fogalmazta Bora igazán költői módon.
-
Remek – csillant fel Liv szeme, és azonnal le is körmölte.
Csaknem egy órán keresztül írtuk a levelet, de amikor Liv
felolvasta a végeredményt, mind a hárman elégedetten vigyorogtunk. Egyszerűen
mesteri lett.
Lacii!
Azért írom neked ezt a levelet, mert ahogy
megpillantottalak, egyből a szívembe zártalak. Nem is tudtam még rólad semmit,
mégis tetszettél, és emiatt a különös vonzalom miatt döntöttem úgy, hogy
papírra vetem érzéseimet. Miután már nemcsak a nevedet tudtam, még inkább
elkezdtél érdekelni, hiszen odavagyok a hülyeségeidért, annyira sokat tudok
rajtad nevetni. Szeretném, ha tudnád, hogy eszméletlenül aranyos srác vagy, és
csak remélni merem, hogy nincsen barátnőd… Bár egy ilyen helyes fiúnak miért ne
lenne? Azért reménykedni lehet. Szóval, egy nagyon különleges srácnak tartalak,
a kócos, barna hajadtól kezdve a cuki nevetéseden keresztül a színes ruháidig,
mindent bírok benned. Tetszik, hogy nem vagy egy páva, és magasról teszel arra,
hogy mi a divat, mert csak önmagadat adod, és a saját stílusodat követed. Egy
szörnyen helyes fiú vagy, aki még emellett egy igazi egyéniség is. Totál beléd
zúgtam, és egész nap csak te jártál a fejemben, senki más. A nevemet nem merem
felvállalni, mert félek, hogy elutasítanál, vagy megijesztenélek, és talán majd
egyszer szembe merek veled nézni, de most még nincsen hozzá bátorságom.
Remélem, megérted.
További csodás napot!
-
Zseniális
munkát végeztünk, nem gondoljátok? – nevetett Bora.
-
De,
ez fantasztikus – bólogattam. Egy ilyen remekművet senki nem tudna
visszautasítani.
Talán az
embereknek több szerelmes levelet kéne írniuk egymásnak, hiszen egy ilyen
borzasztó romantikus tud lenni, pláne ha igazi érzelmek lapulnak a sorok
mögött.
-
Már
csak az a kérdés, hogy hogyan juttatjuk el hozzá – jutott eszembe.
-
Szerintem
leskelődjünk, és figyeljük, hogy Doma és Laci mikor hagyják el a szobájukat.
Úgyis mindig együtt vannak, és viszonylag gyakran járjkálnak ki-be. Ha
szerencsénk van, elmennek vécére.
Végül abban
maradtunk, hogy felváltva kémkedünk, vagyis leskelődünk az ablakunkon
keresztül, és ha Doma és Laci elég messzire kerülnek a szobájuktól, akkor
azonnal akcióba lendülünk.
Először Bora
állt őrt. Egy idő után elég idegesítő volt, mert folyamatosan kommentálta, hogy
épp mi folyik kint, és szinte mindenkit felsorolt, mint kint tartózkodó
személyeket, de persze Domát és Lacit egyszer sem említette. Két lehetőség állt
fenn. Vagy a szobájukban kuksolnak, vagy egészen eddig valahol teljesen máshol
tartózkodtak.
-
Na
jó, mi van, ha nincsenek is bent a házban, és most lenne a tökéletes alkalom a
bevetésre? – elégelte meg Liv.
-
Írok
Marcinak, és megkérdezem – jutott hirtelen eszembe.
Kikerestem a
messengeren a nevét, és mielőtt még bepötyögtem volna neki az üzenetet, kínosan
konstatáltam, hogy még nem is chateltünk. Oké, nyilvánvalóan azért nem, mert
még csak egy napja ismerjük egymást, és igazából csak pár órával ezelőtt
jelöltem be, de akkor is furcsa volt először írni neki… Feltűnően sok ideig
bámultam a megnyitott chat ablakot anélkül, hogy bármit is csináltam volna, így
Bora azonnal szóvá is tette:
-
Minden
oké, Nóri? – kérdezte.
-
Persze
– kaptam észbe rögtön, és sietve pötyögni kezdtem a kérdést.
Reméltem, hogy
Marci hamar válaszol, és nem kell megmagyaráznom az iménti kis hezitálásomat,
amit igazából nem is tudom, miért csináltam. Biztosan meghülyültem.
Szerencsére nem
tartott túl sokáig, amíg megérkezett a válasz.
Nóri: Szia! Ott vannak a szobában
Laciék?
Marci: Nincsenek… Akarom tudni?
Nóri: Nem hiszem, de azért elmondom.
Most csempésszük be a levelet.
Marci: Hihetetlenek vagytok.
Nóri: Ugye?
Marci: Mit ki nem tudtok találni...
-
Na?
– kérdezte türelmetlenül Bora.
Hupsz,
azt hiszem, ez most nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy Marcival
társalogjak.
-
Ja,
öhm, mehetünk – válaszoltam zavartan.
-
Nagyszerű.
Indulás – pattant fel Liv. – Nincs valakinek kommandós ruhája? – gondolkozott
el hirtelen.
-
De,
persze, több is – gúnyolódott Bora. – Menjünk már.
Felmarkoltuk
a szerelmes levelet, és kiviharzottunk a szobából.
-
Várjatok
– torpant meg Liv. – Valakinek őrködnie is kellene. Bora!
Bora
készségesen beleegyezett, hogy szívesen fedez minket, amíg mi villámgyorsan
letesszük Laci ágyára a levelet. Őt úgysem untatja a nézelődés, sőt még élvezi
is.
Laciék
házához érve gyorsan körbekémlelktünk, hogy biztosan tiszta-e a levegő, majd
Borát kint hagyva gondolkodás nélkül benyitottunk a szobába. És ott volt Marci,
aki éppen a sporttáskájában pakolászott. Mondanom sem kell, meglepetten vett
szemügyre minket.
-
Khm,
szia – kezdte Liv.
-
Sziasztok
– köszönt Marci higgadtan, miközben tovább folytatta az érkezésünk előtti
tevékenységét.
-
Melyik
a Laci ágya? – kérdezte újból Liv. Engem túlságosan lefoglalt a látvány, ami
fogadott.
A
szobának volt egy része, ami tele volt szórva mindenféle chipszes zacskókkal
meg üdítős üvegekkel, a másik részén pedig (egyértelműen Marci térfelén) pár
ruha volt csak kipakolva, egy könyv és egy fejhallgató.
-
A
szekrény melletti – felelte Marci, mire Liv már szépen el is helyezte a
papírkát az ágyon levő hatalmas párnára.
-
Milyen
zenéket hallgatsz? – érdeklődtem Marcitól, látva a fejhallgatóját.
-
Nagy
segítség vagy – jegyezte meg Liv szórakozottan.
-
De
hát ez nem nagy dolog. Letetted a levelet, aztán kész – magyarázkodtam, majd
újra Marcihoz fordultam.
-
Leginkább
Green Day-t szoktam hallgatni – válaszolta Marci.
Nem
hiszem el, hogy ő is imádja a Green Day-t.
-
Azta,
én is – meredtem rá csodálkozva. – A csengőhangom a Boulevard of broken dreams.
Liv, megcsögetsz, hogy megmutathassam?
-
Szerintem
elhiszed anélkül is, nem, Marci? – röhögött Liv, de azért elővette a
telefonját, hadd örüljek.
Pár
másodperc múlva megszólalt a telefonom, Marci pedig mosolyogva figyelte, ahogy
viruló fejjel tartom a kezembe a csöngő mobilt.
-
Mit
buliztok itt? – nyitott be hirtelen Bora, mintha csak kihagytuk volna valami
fontosból.
-
Semmi,
csak Nóri rájött, hogy Marci is szereti a Green Day-t – vázolta fel Liv, majd
nagyon úgy tűnt, indulni készül.
Amúgy
is ideje volt menni, mielőtt még hirtelen felbukkannak Laciék, és szánalmas
módon ér véget a szívatásunk.
-
Légyszi
tartsd titokban ezt – kérte Marcit Liv, a levélre utalva.
Marci
fájdalmasan hordozta körbe rajtunk a tekintetét, majd végül muszáj volt
megadnia magát.
-
Oké,
nem mondom el nekik, de ez az egész a ti felelősségetek – válaszolta.
-
Persze
– bólintottunk mindhárman.
-
Köszi
– szóltam, mert én tudtam, hogy ez tőle igenis nagy dolog.
-
Szívesen.
Nem mondom, hogy máskor is.
Nevetve
mentünk ki a szobájukból, és már csak arra kellett várnunk, hogy mikor kerül Laci
kezébe a levél.
Amint
kiértünk a szabadba, észrevettük, hogy igencsak besötétedett. Körülbelül kilenc
óra lehetett, a hold már ott világított az égen, körülöttünk pedig hallani
lehetett a tücskök ciripelését. A levegő is lehűlt egy kicsit, de még mindig
kifejezetten meleg volt. Tökéletes estének tűnt egy remek tábor első napjához.
Odasétáltam az egyik padhoz, majd leültem és a kezembe vettem a telefonomat. Az
volt a tervem, hogy chatelek kicsit Flórával, hiszen biztosan halálra unja
magát a kórházban, csak nem szeretne zavarni engem.
-
Nem
jössz? – szólt Bora, amikor Livvel épp készültek bemenni a szobánkba.
-
Egy
kicsit maradok.
Amint
egyedül maradtam, gyorsan üzentem Flórának, várakozás közben pedig hallgattam a
szobákból jövő különböző zajokat. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy Kata és
Levi vajon hol lehetnek, de miután alaposan szemügyre vettem a körülöttem levő
faházakat, rájöttem, hogy ők két külön szobában vannak. Legalábbis az égő
villanyok ezt mutatták. Furcsa is lett volna, ha egy szobában lennének, hiszen
nincsenek együtt… Bár simán járhatnának, de ezek szerint tényleg csak
táborvezető társak, semmi több.
Egyébként
elég sok minden kihallatszott a szobákból, például gyakran megütötte a fülem
egy-egy röhögés Miluék szobájából, vagy éppen a miénkből, Liv és Bora
irányából.
Igazából
jól esett egy kicsit magamban üldögélni. Tudtam, még nincsen vége a napnak,
mégis olyan érzésem volt, mintha már nem történne semmi érdekes, és ezután már
mindenki a szobájában maradna reggelig. Így ösztönösen összegezni kezdtem a
legeslegelső napomat a táborban.
Ahhoz
képest, hogy mennyire paráztam az egésztől, most mégis lazán üldögéltem kint a
sötétben, mintha ez tök természetes lenne tőlem. Én, aki folyamatosan próbálok
görcsösen kapaszkodni valakibe, én, aki halálosan félek az egyedülléttől, mert
elveszettnek érzem magam tőle, szóval én, a görcsösség megtestesítője ott ültem
kint totál nyugodtan. Oké, nem mondom, hogyha Miluék esetleg kibóklásznának, és
meglátnának, akkor is ilyen laza tudnék maradni, de azt hiszem, ők amúgy se
csak engem lennének képesek elbizonytalanítani.
Közben
felnéztem a facebookra meg az instára is, így körülbelül fél óra biztosan
eltelhetett, de Flóra még mindig nem írt vissza, sőt nem is látta az
üzenetemet, így arra jutottam, hogy ez egy tökéletes alkalom végre a
zuhanyzásra. Feltápászkodtam a padról, bementem a szobámba, értesítettem
Livéket a szándékomról, majd az összes fürdéshez szükséges cuccomat összeszedve
indulhattam is a mosdóba. Óvatosan lépkedtem a sötétben, közben azért próbáltam
valamennyi fényt biztosítani a telefonom segítségével. A mosdóba beérve azonnal
szembetalálkoztam Lénával és Annamarival, akik épp nagyban mosták a fogukat.
-
Sziasztok
– köszöntem, hogy azért ne tűnjek bunkónak.
-
Heló
– szóltak, fogkefével a szájukban.
Amúgy
tökre örültem, hogy volt társaságom, így azért mégiscsak kellemesebb.
Célba
vettem az egyik zuhanykabint, majd pár perc alatt le is tusoltam, mivel
egyáltalán nem akartam túl sok időt rászánni. Nem is igazán volt meleg víz,
anélkül pedig számomra egyszerűen borzalmas a zuhanyzás.
Az
átmeneti pizsamámban lépkedtem ki a csapokhoz, ami egyébként egy nagy,
„háromszor is beleférnék” típusú pólóból, és egy egyszerű sortból állt. Nem
akartam igazi pizsamát hozni, mert abban elég ciki lenne mások előtt
mutatkozni.
Mialatt
Lénáék már századszorra törölgették le az arcukat, és a hatodik krémet vitték
fel a bőrükre, én is fogat mostam, és olyan létfontosságú dolgokat kentem fel
az arcomra, mint a szem alatti karikák megelőzésére szolgáló, vagy épp a
pattanás elleni krémem. Konkrétan előbb jöttem ki a mosdóból, mint ők.
Miközben
épp visszafelé igyekeztem a szobámba, megláttam, hogy valaki azon a padon
ücsörög éppen, amit zuhanyzás előtt még én foglaltam el. A telefonommal
megpróbáltam megvilágítani az alakot, mert erős gyanúm volt, hogy Marci az. És
tényleg. Ő volt. Mosolyogva lépkedtem oda hozzá.
-
Hát
te? – szóltam Marcinak, aki háttal ülve nekem a telefonját nyomkodta.
Meglepetten
fordult felém.
-
Nóra
– üdvözölt vidáman.
Minden
fürdős cuccommal együtt leültem szembe vele.
-
Látom,
te is vágysz néha a magányra – jegyeztem meg.
-
Ne
is mondd – felelte Marci fáradtan.
-
Domáék
szívták le ennyire az agyadat? – kérdeztem.
-
Ja,
eléggé fárasztóak. Pláne azután kezdett elegem lenni belőlük, hogy megtalálták
a leveleteket.
-
Ijj,
bocsi – túrtam bele a hajamba kínosan.
-
Ezt
nem azért mondtam, nyugi – hárította, és a sötétben körvonalazódni kezdett a
végtelen békét közvetítő mosolya.
-
Ó,
oké, már megijedtem – nyugodtam le.
Furdallta
az oldalamat a kíváncsiság, hogy Laciék mit reagáltak a levélre pontosan, de
nem akartam ebbe bevonni Marcit, ha egyszer nem szeretné.
-
Biztosan
tudni akarod, mit szóltak… - mosolygott sejtelmesen.
-
Igazából
meghalok a kíváncsiságtól – vallottam be, és igazán örültem, hogy felvetette.
-
Gondoltam
– röhögött. – Teljesen megőrültek. Az biztos, hogy nagyot dobott az egójukon.
-
Fantasztikus
– mondtam irónikusan.
Nincs
is jobb az egoista hülyegyerekeknél. Még jó, hogy Doma nem is kapott levelet.
-
De
amúgy azt is említették, hogy szerintük nem is Lacinak akarták küldeni.
-
Akkor
mégis kinek? Az ő ágyára raktuk, az ő nevével… - értetlenkedtem.
-
Az
az elméletük, hogy biztos van a parkban valami másik táborozó csapat, és hogy
onnan küldte egy lány, aki kapcsolatba lépett valamelyik közülünk való lánnyal,
de ő félreküldte, meg ilyesmi. Hozzájuk méltó baromsággal álltak elő –
magyarázta Marci.
-
Nem
hiszem el – röhögtem hitetlenül. – Hogy lehetnek ekkora idióták? Mindegy,
legalább nem gyanakodnak.
-
Azért
ne félj, sorra végigmentek az összes lányon, és gondosan kielemezték, hogy
szerintük melyikőtök az esélyes.
-
Uhh,
és ki lett a gyanúsított? – kérdeztem félve.
-
Bora,
Léna vagy Annamari – válaszolta Marci.
-
Remek
– bólintottam. Annak mindenképpen örültem, hogy engem nem tartanak
gyanúsítottnak.
Még
pár percig csendben beszélgettünk, majd egyszer csak lépéseket hallottunk
Leviék házai felől. A két táborvezető halkan közeledett felénk, és már előre
sejtettem, hogy mit szeretnének közölni velünk.
-
Lámpaoltás
van, drágáim – hallottam Levi hangját közvetlenül mellőlünk.
Nagyokat
pislogva meredtem rá, és reméltem, hogy a sötét ellenére látja rajtam az
értetlenséget. Lámpaoltás?
-
Jó,
nem kell még aludni, csak kíváncsi voltam az arcotokra – vigyorgott Levi. –
Viszont vonuljatok be a szobáitokba, kijárkálni már nem szabad. Éjszakai túra
máskor lesz.
-
Éjszakai
túra? – kérdezett vissza Marci.
-
Bizony
ám. Egy szál zseblámpával az erdőben, hát nem izgi? – lelkesedett Levi.
-
Most
lelőtted a poént – nevetett Kata.
-
Nem
gond, holnap reggel mindenki meg fogja tudni, hacsak addig el nem terjesztitek.
Na, nyomás vissza a szobákba – utasította Levi.
Komótosan
felálltunk, majd miután Leviék elmentek, gyorsan elköszöntem Marcitól, és
visszasiettem a szobába. Mellesleg végig ott volt velem az összes fürdő holmim
is.
Mikor
beléptem, meglepetten konstatáltam, hogy a szoba teljesen üres volt, Borának és
Livnek mintha nyoma veszett volna. Pedig minden bizonnyal Miluék szobájába
vonultak be. Nem kerítettem neki nagy feneket annak ellenére sem, hogy tudtam,
Leviék oltári mérgesek lennének, ha megtudnák ezt. Nyilván most nekem kéne
szólnom nekik, de azért azt senki nem várhatja el tőlem, hogy én játsszam el az
ünneprontó szerepét. Ők is tisztában vannak vele elvileg, hogy tizenegy után mindenkinek
a saját szobájában kell tartózkodnia.
Egy
kósza ásítást követően úgy döntöttem, hogy ott maradok egyedül, és akár lúzer
vagyok, akár nem, ha Boráék hajnalig sem szándékoznak visszajönni, akkor bizony
egymagam fogok elaludni. Bár még egyáltalán nem éreztem magam menthetetlenül
álmosnak, okosabbnak láttam, ha első nap még kipihenem magam nagyjából.
Eszembe
jutott, hogy Flóra azóta sem írt vissza. Lehet, hogy már rég elaludt. Kezembe
vettem a telefonomat, és abban a pillanatban jött is egy üzenetem. De nem
Flórától. Liv írt rám messengeren.
Liv: Nóri, gyere ki. De nagyon halkan,
nehogy Leviék észrevegyék.
Nóri: Miért, mit csinálunk?
Liv: Szerinted? Kilógunk. :D
Nóri: Mindenkinek szóltatok?
Liv: Persze. A többiek szó nélkül
kijöttek már.
Nóri: Ó, bocsi. Ilyen vagyok. :D
Liv. Tudom. J
Nóri. Na, megyek.
Meg
se vártam, hogy válaszoljon, azonnal felkaptam a telefonomat, és már
indulhattam is. Mielőtt kirohantam volna, eszembe jutott, hogy most borzasztó
észrevétlennek kell lennem, így végül a legnagyobb óvatossággal nyitottam és
zártam az ajtót, még nyikorgás sem hallatszott.
Kint
már valóban ott volt mindenki.
-
Sziasztok
– köszöntem suttogva.
-
Végre
– sziszegte Liv. – Indulás!
Annyira
csendben voltunk, hogy tökéletesen lehetett érteni, ha valaki halkan mondott
valamit. Liv vezetésével elindultunk valamerre, de mivel fogalmam sem volt
róla, hogy pontosan hová is tartunk, gyorsan megkerestem Marcit.
-
Hova
is megyünk azon kívül, hogy kilógunk? – kérdeztem tőle már normális hangerővel,
mert már biztosan nem voltunk hallótávolságon belül.
-
A
focipályára – válaszolta.
-
És
hogyhogy nincs ellenedre a szabályszegés? – érdeklődtem.
-
Gondoltam,
hogy ki fogunk lógni. Már vártam is. Ez a nyár, Nóra – magyarázta, és nem is
kellett ránéznem, hogy tudjam, széles mosolyra húzta a száját.
-
Lázadó
vagy – nevettem.
-
Ki
nem az? – kérdezett vissza.
És
tökéletesen igaza volt. Mi mindannyian lázadtunk, pedig valahol mégsem volt ez
kihágás, hanem csak egy normális kamasz viselkedése. Törekvés arra, hogy igazán
jól érezzük magunkat. Nem foglalkoztunk vele, hogy simán rajtakaphatnak minket,
pedig ha Leviék őrjáratra indulnak, akkor azonnal fény derül a szabály megszegésére.
Mégsem érdekelt minket. Az sem, hogy a dolog további következményekkel, egészen
pontosan büntetéssel is járhat. Hidegen hagyott minket, mi csak egy
felejthetetlen egy hetet szerettünk volna átélni így együtt.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Köszönöm, hogy elolvastad, és mint mindig, most is kíváncsi vagyok és számítok a véleményedre! Ne felejtsd el megosztani velem komment formájában! Köszönöm. :)
Szia. :)
VálaszTörlésÓ, ez valahogy az idei osztálykirándulást juttatta eszembe. :') Minket bezártak éjszakára, de az osztálytársaimat ez nem zavarta, az otthonról hozott alkoholt "kortyolgatták" (mert ők ilyen menők), én meg, egyedüli józanként gyönyörködtem abban, hogy milyen szánalmasak.
Khm, nos, kis kitérő után: egyre jobban szeretem Marcit. Nem is tudom, imádom az ilyen embereket, lehet, be kéne szereznem valahol egy hozzá hasonló egyént, hogy lelket öntsön belém. :D
Liv ebben a részben kicsit más volt, mint eddig, vagy eddig nem volt az, aki majd lesz. Öhm, ezt aztán megfogalmaztam. Tehát, összefoglalva, lehet, nem fogom utálni. :D
Az éjszakai túrát is várom, pontosabban remélem, tervezed, hogy valaki előugrik egy bokor mögül álarcban, és a frászt hozza rájuk. :$
Szegény Laci. Nem tudom, annak ellenére, hogy sokszor nagy bunkó vagyok, mindig megsajnálom azokat a szerencsétleneket, akikkel ki akarnak szúrni. Rossz, amikor az ember elhiszi, hogy érdekel valakit, aztán kiderül, hogy baromi nagy tévedés az egész. Nézd el, hogy csapongok, a lényeg ugyanaz marad: szeretem, ahogy fogalmazol, látszik, hogy sokat foglalkozol a bloggal, éééés nem tudok mást mondani, csak azt, hogy várom a folytatást! :)
Drága Greta!
TörlésBe kell, hogy valljam, én is egyre jobban szeretem Marcit, és én lennék a legboldogabb, ha létezne hasonló srác, mint ő. :D
Haha, mindenképpen érdekes lesz az az éjszakai túra, ezt meg tudom ígérni.
Lehet, hogy furcsa, de amúgy még én is sajnálom Lacit... :D Mondjuk én alapból is érzékeny vagyok az ilyesmikre, rohadtul tudom sajnálni azokat, akik áldozatul esnek valami hasonlónak.
Óóó, köszönöm szépen a dicséretet, és nagyon örülök, hogy látszik a blogba fektetett energiám. :D Igyekszem, hogy a következő rész is hasonlóan hamar (ha ez hamarnak számít) tudjon érkezni.
Cassie T. Mendez ♥
Szia,
VálaszTörlésMikor lesz új rész? Már nagyon várom! Tök jó a blogod, csak így tovább!
M.R.
Szia,
VálaszTörlésMikor lesz új rész? Már nagyon várom! Tök jó a blogod, csak így tovább!
M.R.
Kedves Marni Rosa!
TörlésKöszönöm a dicséretet, és holnap, azaz csütörtökön mindenképpen ki fog végre kerülni az új rész!!! :) Jaj, de jó ezt így kijelenteni, köszönöm mindenkinek a türelmét. :)
Cassie T. Mendez ♥