Heey! ♥ Elkészültem a harmadik fejezettel, és mivel teljes gőzzel megkezdődött a nyári szünet, szeretnék egy kis rendszert belevinni a fejezetek érkezésébe. A terv, vagy inkább elképzelés a heti egy új fejezet lenne, ami nálam egy elég erős és merész kijelentés. Hát igen, én egy meglehetősen kényelmes ember vagyok, úgyhogy számomra ez valószínűleg egy jó kis kihívás lesz, de mindenkinek ki kell mozdulnia a komfortzónájából, ha valamit el akar érni. :) Másrészt pedig, a részek hosszúságába is elkezdtem beleépíteni valami rendszerféleséget, mégpedig azt, hogy kb. olyan 3500-4000 (plusz-mínusz 100) szóból fog állni egy-egy fejezet. Ez mondjuk eddig is egy "szabály" volt nálam, csak még nem rögzítettem, de most már kikerült az infókhoz is. És akkor jöjjön a harmadik fejezet, jó olvasást kívánok hozzá!
~Cassie T. Mendez ♥
Amint kiértünk a parkba, már érezhetően melegedett az
idő, látszott, hogy itt ma akár kánikula is lehet.
-
Na, akkor dumcsizzatok csak – szólt Levi, az igazán aranyos stílusú
táborvezetőnk. – Fél óra múlva gyertek vissza, felvesszük a bent hagyott
cuccokat, és megnézzük a szállást – jelentette be, mintha valami szörnyen izgi
dologról lenne szó.
És akkor minden
páros szétszéledt. Még Miluék is komolyan vették a feladatot, hiába
emlékeztettek a retardált osztálytársaimra, ők most valahogy mégis mások
voltak. Nem a saját kis önző világukban éltek, hanem alkalmazkodtak másokhoz.
Ez azért megnyugtatott. Mármint, nagy különbség van az egymásnak való
nagyképűek és a másokat elfogadó, nem lenéző nagyképűek között. Mindenesetre
tetszett, hogy Miluék nem lázadtak a béna kis ismerkedős játék ellen, és nem
formálták kedvük szerint a tábor menetét. Pedig megtehették volna.
Lénával egy darabig
csak össze-vissza járkáltunk, mivel mindketten még csak most ismerkedtünk a
környezettel, közben pedig mindenféléről kérdezősködött. Értelmes lány volt,
érdekelte az életem, az osztályom, a problémáim, konkrétan nem győztem minden
kérdésének eleget tenni. Közben persze ő is mesélt magáról, hozzászólt az én
mondanivalómhoz, úgyhogy összességében maximálisan teljesítettük a kijelölt
feladatot. Tudtam, hogy Lénával mégis tök mások vagyunk, ő szeret a pörgős
életéről beszélni, imádja a nyüzsgést, a sportokat, a szórakozást, én meg bár
nem vetem el az ilyesmi dolgokat sem, inkább az a lelkizős típus vagyok. Így
végül nem lettünk barátnők, pláne hogy ő borzasztóan ragaszkodott Annamarihoz,
éppen ezért amikor az órája szerint már letelt a harminc perc, rohant is a
szőke lányhoz.
Egyedül maradtam.
Azon gondolkoztam, hogy milyen jó volt Lénával beszélgetni, és hogy a gátlásos
személyiségem miatt most valahogy nem kerültem hátrányos helyzetbe, mint ahogy
szoktam. Hálás voltam Lénának, hogy ennyire érdeklődő volt, és látszott rajta,
hogy tényleg szívesen hallgat engem. Kár, hogy kiderült, azért Annamarival még
nem érek fel… Mivel láttam, hogy a legtöbben még céltalanul sétálgatnak a
párjukkal, úgy döntöttem, hogy ha egymagamban is, de körbenézek a parkban.
Felvettem a napszemüvegemet, és élvezve a napsütést fel-alá járkáltam a csodás
nyári hétfő délelőttön. Lehet, hogy nem volt szerencsés a tábor legelső
napjának kezdetén egyedül kószálni, de úgy voltam vele, hogyha már Léna ennyire
nem tudja nélkülözni Annamarit, akkor fel fogom találni magam egyedül is.
Egyszer csak, amikor egy nagyobb tisztásra értem, hanyatt vágtam magam a fűben,
és becsukott szemmel élveztem a jóleső nap sugarait. Nagyokat lélegeztem, és
beszívtam magamba az éltető D-vitamint. Amúgy is jól jött volna, ha kicsit
lebranulok, gondoltam, elejét veszem ennek a folyamatnak. Hirtelen megéreztem,
hogy egy árnyék takarja el a napsütést, így meglepődve nyitottam fel a szemem.
-
Milu? – ráncoltam a szemöldököm csodálkozva. A srác felém magasodva nézett
le rám, kezében egy gitárral.
-
Cső – vágta le magát mellém a fűbe, és elkezdte pengetni a hangszerét.
Felültem, és egy
darabig értetlenül figyeltem, hogy mit csinál, de egyszerűen nem tudtam mire vélni.
Eleve totál zavarban voltam, hogy ez a srác most direkt az én társaságomban
akar gitározgatni, vagy csak keresett magának valaki olyat, aki nem zavarja?
-
Hogyhogy itt? – kérdeztem tőle váratlanul.
-
Láttam, hogy egyedül vagy – válaszolt mosolyogva.
Nem voltam
hozzászokva, hogy helyes, jól kinéző srácok csakúgy észrevegyék, hogy épp
egyedül vagyok. Nekem ez új volt.
-
Ó, hát tök jó, hogy idejöttél – mondtam, de rögtön meg is bántam. Ennél
bénábbat nem is szólhattam volna. Most nyíljon meg alattam a föld, kérlek.
Milu nem reagált, csak elkezdett komolyabb dallamokat
játszani a gitáron, én meg csak néztem, és még mindig kerestem a választ erre
az értelmetlen szituációra. Filozofikus gondolkodásomnak köszönhetően rögtön le
is játszódott a fejemben egy érdekes kis megállapítás, miszerint egy külső
szemlélőnek mi két, gondtalanul ücsörgő, gitározgató, esetleg beszélgető
tinédzsernek tűnünk, akik élvezik a napsütötte nyári délelőttöt. Csak hát
persze a valóság nem ilyen egyszerű, és bár ezt mindenki pontosan tudja, külső
szemlélőként valahogy mégis mindig maradunk az előítéleteknél. Na mindegy.
Igazából mi két idegen voltunk, akik közül az egyik
szerintem még maga se tudta, mit művel (Milu), a másik meg kattogó aggyal
próbálta megfejteni nyugodt kis életének érthetetlen mozzanatait (én).
-
Ki akarod próbálni? – szólalt meg hirtelen, majd el is kezdte lehámozni
magáról a hangszert.
-
Nem – vágtam rá talán túlságosan is hirtelen.
-
Miért? – röhögött értetlenül. Nem volt lenéző, inkább csak csodálkozott.
-
Még soha nem volt gitár a kezemben, nem tudok rajta játszani – magyaráztam,
szerintem egy abszolút helytálló indokkal.
-
És? Megtanítalak – közölte, nekem meg a torkomba ugrott a szívem.
Más lány ilyenkor
visítana örömében. Persze csak magában, de boldog lenne, hogy egy ilyen srác
ilyen elképesztően cuki dolgot ajánl neki. Más lány kérdés nélkül igent mondana
erre, mert ez annyira aranyos, hogy már szinte filmbe illő. Más lány ilyenkor
bevetné minden képességét, hogy a lehető legromantikusabban süljön el ez az
apró gesztus.
-
Öhm, már menni kéne amúgy – feleltem végül, de bár ne tettem volna.
Említettem már, hogy én nem vagyok más lány?
Hát, Nóri, ezt
aztán megcsináltad. Romantikus gitározgatás helyett inkább elhúzol? Vastapsot
neked! Kelletlenül felálltam, és sietős léptekkel elindultam vissza az
épületbe, ahol már minden bizonnyal ott voltak a többiek. Meg se vártam Milut,
csak dühösen csörtettem előre, és magamban minden szidalmat a magam fejéhez
vágtam, amiért ilyen menthetetlenül béna vagyok. Megvolt az esélyem rá, hogy
egyszer az életben belekóstolhassak a népszerűség világába, hogy megtudjam,
milyen egy igazán menő fiú társaságát élvezni, de most már belátom, nekem ez
nem való. Amint beértem az épületbe, szinte már a sírás kerülgetett, annyi
indulat gyülemlett fel bennem egy pillanat alatt.
A többiek már bent
szedelődzködtek, kivéve persze Milut, aki még nem érkezett vissza. A szememmel
azonnal megtaláltam Marcit, aki éppen Borával beszélgetett. Odamentem hozzájuk,
mire rám néztek, és szinte azonnal tudták, hogy valami baj van. Gondoltam, hogy
lerí az arckifejezésemről.
-
Mi a baj, Nóri? – érdeklődött Bora eszméletlenül aranyosan.
-
Ahh, semmi, csak… - kerestem a szavakat, de inkább nem akartam rájuk
zúdítani mindent, szerintem amúgy sem értették volna. Főleg nem Bora, aki még
annyira sem ismert, mint Marci.
-
Na jó, gyere – ragadta meg a karom Marci, és kivonszolt újra a szabadba.
Még látni lehetett, ahogy Milu komótosan bemegy az épületbe a gitárjával, és
egy furcsa pillantással ajándékoz meg minket. Kínosan elröhögtem magam. – Na, mondd.
-
Hagyjuk, semmi, majd lenyugszom – ráztam a fejem, mert jobbnak láttam, ha
nem hisztizek Marcinak, hiszen egy kis idő múlva úgyis lehiggadnék.
-
Nóra – sóhajtott Marci. – Segíteni szeretnék. El kell mondanod, mi van.
-
Egyedül voltam. Napoztam, és odaült mellém a fűbe, és gitározni akart
tanítani – hadartam, és abban sem voltam biztos, hogy Marci egyáltalán ért
bármit is a mondandómból.
-
Miről beszélsz? – értetlenkedett Marci.
Kínosan elröhögtem
magam, és eszembe jutott, hogy Flóra biztos rögtön levágta volna a helyzetet,
annyira ismert.
-
Szóval – sóhajtottam. – Lénával dumálnunk kellett, és igazából meglepően
jól ment, de aztán meg ott hagyott, és rohant Annamarihoz. De mindegy, utána
kihasználtam, hogy most kicsit körbenézhetek a környéken, ha már egy hetet itt
fogok tölteni, így kicsit sétálgattam, majd lefeküdtem a fűbe napozni. Aztán
egyszer csak megjelent, és leült mellém, érted, mellém – dramatizáltam. –
Elkezdett gitározgatni, majd mondta, hogy megtanít.
-
Milu? – kérdezte Marci.
-
Ja, igen – bólintottam.
-
Ééééééés? – nézett rám kérdőn, és nagyon úgy tűnt, várja a csattanót a kis
sztorim végéről.
-
Hát, leráztam. Eszembe jutott, hogy már rég be kellett volna jönni, és
amúgy is féltem ettől az egésztől, ezért ott hagytam.
-
Várj, féltél?
-
Olyasmi.
-
Mitől féltél, Nóra?
-
Hát…
-
Igen?
-
Azt hiszem, attól, hogy hülyének fog nézni. Én semmit nem tudok a
gitárokról, azt se tudom, hogy kell fogni, tuti bénának tartott volna.
-
Jaj, Nóra – röhögött Marci. – Nem tudom, hogy mondjam el neked…
-
Micsodát? – kaptam fel a fejem.
-
Ha azt mondtad volna, hogy azért ráztad le Milut, mert utálsz gitározni,
vagy mert irritál a gyerek, akkor azt mondom, oké. De ez az indok… Ez a lehető
legrosszabb.
-
Mi… Miért?
-
Egy életed van, Nóra, ha csak azért nem teszel meg dolgokat, mert félsz
mások véleményétől, akkor rossz úton jársz. Ha visszatekintesz a múltadra tíz
év múlva, majd arra fogsz emlékezni, hogy a gátlasaid miatt nem tudtad élni az
életed? Félni butaság – rázta a fejét folyamatosan Marci, és mintha ideges is
lett volna egy kicsit.
Azt végképp nem
értettem, hogy min húzta fel magát, ugyanis tisztára hallatszott a hangján az
idegesség.
-
Figyelj, Marci, nem értem, hirtelen mitől gurultál be ennyire, de hagyjuk a
nyűgömet, majd megoldom egyedül – hárítottam, mielőtt totál felhúzza magát, és
lelkiismeret-furdalásom lesz.
-
Nem erről van szó – tagadta. – Én bírlak, Nóra, és éppen ezért törődök
veled ennyire. Tudod, amikor valakin tisztán látszik, mennyire próbál
megfelelni másoknak, azt egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül.
-
Hogy érted ezt? – értetlenkedtem, mert éreztem, mennyire rátapintottam a
lényegre. Arra a lényegre, amire úgy tűnt, Marci azonnal ugrik.
-
Figyelj – sóhajtotta. – Engem alapvetően nem érdekelnek az emberek, jó,
azért próbálok kedves lenni, meg ilyenek, de nem foglalkozom velük, van egy saját
életem, és éppen elég azzal törődnöm. Viszont egy valamit nem bírok. Amikor
valaki mások elvárása szerint éli az életét, folyamatosan azt figyelve, mikor
mit gondolnak róla a körülötte élők, emiatt pedig eldobja magától a valódi
önmagát, az végzetes, érted?
-
Én… nem tudom, miről beszélsz.
-
Azt mondtad, féltél, hogy az a srác hülyének fog nézni. Miért féltél? Nem
azért, mert nem akartál felsülni előtte, a nagybetűs NÉPSZERŰSÉG előtt? Nem
azért, mert féltél, hogy a saját, igazi éned neki nem lesz elég jó? Nem azért,
mert megrettentél attól, hogy valamit tenned kell, ami kilendít a
komfortzónádból? Nem azért, mert elkönyveled magadnak, hogy te úgyse
gitározgathatsz egy sráccal? Nem azért, mert egész egyszerűen önbizalomhiányos
vagy? Nem azért, Nóra? – kelt ki teljesen önmagából.
Csak hallgattam a
szavait, és mintha pofon vágtak volna. Annyi kérdést zúdított rám hirtelen,
hogy azt sem tudtam, melyiket fontoljam meg igazán. De nem is volt szükség
mindegyiket egyesével végiggondolnom, mert az volt a durva az egészben, hogy
mire felfogtam, mi a célja ezzel, rádöbbentem, mennyire igaza is van.
Hatásszünetet tartott, majd folytatta:
-
Csak a saját életed érdekében beszélek. Gondolj bele. Félsz igent mondani
egy ártatlan gitározgatásra? Mi történt volna, ha ott maradtál volna? Semmi.
Ellettetek volna. Klassz lány vagy, Nóra, nem szabad félned az ilyen dolgoktól.
Aki meg hülyének néz, azt szard le, és ne érdekeljen a véleménye, legalább
tudod, kire nem érdemes időt pazarolnod.
Életemben most
először döbbentem rá, hogy az önbizalomhiány nem játék. És nem csak azért, mert
komoly lelki szövődményeket vonhatott maga után, és károsítottam vele saját
magamat. Nem azért, mert emiatt nyomorult voltam, vagy mert egyszerűen
felesleges lett volna tovább gátolnom saját magam. Az egészben az volt az
ijesztő, hogy az eddigi tinédzser éveim lassacskán úsztak el a szemem előtt
úgy, hogy én csak tehetetlenül ácsorogtam, és gyakorlatilag vártam a csodát. Az
önbizalomhiány azért nem játék, mert miatta nem teszünk meg olyan dolgokat,
amik nélkülözhetetlenek az igazi élethez. Nem cseszhettem el a saját életemet.
Ha ezt Marci most
nem mondta volna a szemembe úgy, hogy teljesen világos legyen, akkor ezek után
is tudatlanságban éltem volna. De mivel ő felnyitotta a szemem, kaptam egy
lehetőséget az újrakezdéshez.
-
Ha buta lennél, életképtelen és semmirekellő, de boldog, mert nem érdekelne
mások véleménye, csak élnéd az életed úgy, ahogy csak szeretnéd, nyertes lennél
már akkor is. Csak ebben az a vicces, hogy te egy okos, értékes lány vagy, Nóra
– fejezte be Marci, nekem meg kedvem lett volna megölelni őt, amiért nemcsak
észhez térített, de még ilyen kedves szavakkal is illetett.
Szóhoz sem
jutottam. Világosan értettem, miről beszél, viszont nem tudtam, mit is
reagálhatnék. Erre nem volt egy megfelelő szó.
Végül csak
odaléptem hozzá, és olyat tettem, amit fiúval elképzelni se mertem volna soha,
hogy megteszek. Nem is gondoltam át, mit is cselekszem, csak szorosan
megöleltem, hogy érezze, mennyire hálás vagyok neki úgy mindenért. Csak ezután
villant be hirtelen, hogy jóságos ég, én most komolyan átöleltem egy srácot?
Mik vannak…
-
Tudod, sokkal többet adtál nekem pár óra leforgása alatt, mint mások, akik
egészen kis korom óta az életem részei – szóltam halkan, miután elengedtem, és
hátrébb léptem.
-
Pedig én csak emberi voltam veled – mondta mosolyogva Marci.
-
Ironikus, de a legtöbb ember képtelen emberi lenni – nevettem.
-
Ez mondjuk így van – töprengett el.
-
Szóval köszönöm, azt hiszem, most már másképp látom a dolgokat – tértem
vissza az eredeti témához.
Marci csak megvonta
a vállát. Elképesztő volt látni, mennyire laza is tud lenni, mikor pár perccel
ezelőtt még csak úgy kavarogtak benne az indulatok. Furcsa volt ez a srác,
mégis nála szimpatikusabb emberrel rég találkoztam.
-
Egy ilyen lány életét nem hagyhatom csak úgy veszni – nézett rám egy
félmosoly kíséretében.
-
Veszni? – kérdeztem vissza meglepetten.
-
Talán keménynek tűnik, de gyakorlatilag erről van szó. A gátlásossággal az
emberek veszni hagyják az életüket – magyarázta.
-
Most legszívesebben fogadalmat tennék, hogy soha többet nem hagyom, hogy a
gátlásaim szabják meg a határaimat, de sajnos ez nem ilyen egyszerű – feleltem
szomorúan.
-
Nem kell fogadalmat tenni, csak mondd ki a céljaidat, amikben eddig gátolt
voltál. Fogalmazd meg a vágyaidat, ne félj tőlük.
Szívesen
beszélgettem volna még Marcival, de ezután mindketten észbe kaptunk, hogy be
kellene menni, és becuccolni a szobáinkba. Eldöntöttem, hogy én nem azért
jöttem ebbe a táborba, hogy sorozatos csalódásokat halmozzak magammal szemben,
és nem is azért, hogy mások előtt égessem magam a hülye félelmeim miatt, hanem
egyszerűen csak azért, mert jól akarom érezni magam. És én élvezni fogom a
tábort. Motiváltnak éreztem magam, és úgy gondoltam, hogyha elhiszem magamról,
hogy jófej vagyok, akkor úgy lesz. A tervem az volt, hogy a megérzéseimre
hallgatok, és bármilyen döntést is kell meghoznom, azt fogom mérlegelni, hogy
mit szeretnék igazán. Nem azt, hogy mire gondolom úgy, képes vagyok rá. Mert ha
utóbbi szerint cselekednék, akkor drasztikusan leszűkülne a kör.
Miután
visszamentünk az épületbe, megállapítottuk, hogy igazából semmiről sem
maradtunk le. A következő látvány fogadott minket: Levi és Kata valamit nagyon
diskuráltak különvonulva mindenkitől, Milu, Liv és Martin hangoskodva
szórakoztatták egymást, Léna és Annamari szelfizni próbáltak, Doma és Laci azt
játszották, hogy mindig beletrollkodnak a két lány képeibe, Bora pedig a
bőröndjén ülve folyamatosan rázkódó vállal figyelte az eseményeket. Látszólag
nem bírta ki röhögés nélkül a két srác baromkodását. Marcival odamentünk hozzá,
és megkérdeztük, hogy mi a helyzet.
-
Levi és Kata már egy órája ott dumálnak valamiről, mi meg… - tört ki belőle
újra a röhögés. – Nem bírom. Nézzétek ezt a két idiótát. És hogy felhúzták
Lénáékat… - röhögött megállás nélkül.
Ahogy elnéztem Domát és Lacit, akik konkrétan halálra
idegesítették a lányokat, akik pedig folyamatosan vagy csapkodták a srácokat,
vagy próbálták kiosztani őket, belőlem is kibuggyant a nevetés. Marci tágra
nyílt szemmel figyelte, ahogy én és Bora megállás nélkül röhögünk a láttottakon.
-
Na jó, Nóra, erre az oldaladra nem voltam felkészülve – nézett rám riadt
arckifejezéssel Marci.
-
Nem gondoltad volna, hogy röhögni is tudok, mi? – jegyeztem meg, majd
Borával egymást támogatva tovább nevettünk. De komolyan, annyira vicces volt.
-
Inkább úgy fogalmaznék, hogy elfelejtettem, hogy a lányok ilyenek is tudnak
lenni.
-
Mindenki tud ilyen lenni, Marci – szólt Bora.
-
Tudom – bólintott Marci. – De ez elég idegesítő – vágott fájdalmas képet.
-
SZOBABEOSZTÁS!!! – ordította hirtelen Levi.
Mindannyian
elhallgattunk, és kíváncsian meredtünk a két táborvezetőre, akik ezek szerint
végre elkészültek a fogalmunksincsmivel. Mert ne már, hogy ők osztották be,
hogy ki kivel lesz! Azt hiszem, tizenöt-tizenhat évesen ezt már mi is meg
tudjuk oldani magunk között.
-
Na, az van, hogy két háromágyas és két kétágyas szoba áll rendelkezésünkre,
és mivel nincs vegyülés, ezért a fiúk és a lányok is egy-egy kétágyas és
háromágyas szobán osztozhatnak – ismertette Kata.
Rögtön megkezdődött
a klikkesedés, vagyis konkrétan az, hogy ki kivel akar egy szobába kerülni. Mi
Borával egymás mellé álltunk, ahogy Léna és Annamari, Doma és Laci, vagy Martin
és Milu is ezt tették. Szegény Marcinak nagyon meg kellett fontolnia, hogy
egyedül maradottként melyik fiúcsapathoz szeretne csapódni. Szerintem amúgy
legszívesebben egyedül lakott volna egész héten. Liv, a másik magára hagyatott
szinte azonnal kiszúrta Borát, úgyhogy végül hozzánk csatlakozott, mint
harmadik fő. Rögtön sejtettem, hogy ez aztán érdekes egy hét lesz így.
-
Na, Marci? – sürgette Levi a barátunkat, aki látszólag teljesen tanácstalan
volt, és nem tudta eldönteni, melyik párossal jár kevésbé rosszul. Végül
odalépett Domáékhoz, akik mellettünk álltak.
-
Rájuk még talán hatok – mondta nekem halkan.
-
Hatni akarsz rájuk? – kérdeztem szórakozottan.
-
Úgy értem, hozzájuk biztosan nem kell alkalmazkodnom – helyesbített.
-
Ez igaz – bólintottam. – Amúgy majd próbáljuk úgy csinálni, hogy egymás
melletti szobákba legyünk.
-
Ja, azt kéne – szállt be Bora is. – Mondjuk Liv miatt a másikok is a
közelben lesznek – húzta el a száját.
-
Amúgy miért is van velünk Liv? – töprengtem.
-
Hidd el, egyébként tud kedves meg jófej lenni, csak most a srácok teljesen
hatással vannak rá. De a szobánkban ők nem lesznek ott, csak Liv, és szerintem
így nem lesz semmi gáz – magyarázta Bora.
-
Reméljük, így lesz.
Amint tisztázódtak
a szobatársak, el is indulhattunk a szállásra, amiről egyébként még fogalmunk
sem volt. Azt se tudtuk, hogy milyen lesz.
-
Oké, szóval a szobáitok nem ebben az épületben lesznek, hanem faházakban,
de ne ijedjetek meg, ez igényes hely, ahol kitűnő állapotban vannak a kis
házikók is. Egyébként meg szerintem sokkal nagyobb buli egy táborban a faház,
mint a rendes szálloda – mondta Levi.
Mindenki
fontolgatta a hallottakat, és megpróbáltunk megbarátkozni a gondolattal,
miszerint faházakban fogunk lakni. Mondjuk abban mindenki igazat adott Levinek,
hogy a tábor az tábor, vagyis faházzal az igazi.
-
Akkor faházra fel! – kiáltotta Levi, majd a vezetésével elindultunk kifelé,
hogy meglessük az otthonainkat.
Kihúztuk a bőröndjeinket,
volt aki a sporttáskáját dobta a vállára, és már mehettünk is. Csak akkor tűnt
fel igazán, mekkora is ez az üdülőpark, amikor már elég durván messze kerültünk
a főépületttől, és a park egy teljesen más típusú részére érkeztünk. Ez már
sokkal inkább hajazott egy diákszállóra, mint az eddig megismert üdülőparkra.
Láttunk focipályát, röpladbapályát, büfét, éttermi helyiséget, és még egy
lepukkant játszóteret is. De ami a legfontosabb volt, hogy ott feküdt előttünk
egy barátságos kis tisztás, melyen kör alakba helyezkedtek el a faházikók,
középen egy nagy teret adva. Elsőre nem is nézett ki olyan rosszul.
-
Itt vannak a kulcsok! – lóbálta meg a kezét Kata, mire mindannyian köré
gyűltünk. – Közvetlenül a legelső házak a mieink, a szélső kettő a két
kétszemélyes.
Kata rögtön Miluék
és Lénáék kezébe nyomta a kulcsokat, hogy osztozzanak rajta. A maradék két
kulcsot pedig odaadta a hármasoknak. Livvel és Borával azonnal célba vettük a
mi házikónkat, ami Lénáék mellett volt. Liv gyakorlott mozdulatokkal
csavargatta a kulcsot a meggyötört zárban, majd mikor végre bejutottunk,
megpillanthattuk kis otthonunk belső terét. Oké, a ház nagyon kicsi volt. Volt
benne három ágy. Meg középen egy kis asztalka. Meg egy rozoga szekrény. És
ennyi. Tulajdonképpen takarosan festett egy faházhoz képest, és tök jó
állapotban volt az egész, csak éppen nem volt benne semmi. Vagy csak az én
elvárásaim túl nagyok?
-
Hol a…? – szólaltam meg elsőként.
-
Vécé? – fejezte be a kérdést Liv. – Itt bent nincs. Kint van egy közös
mosdó.
Tábor ide vagy oda,
azért a saját mosdó jól esett volna, de végül kénytelen voltam beletörődni a
legkevésbé sem kényelmes körülményekbe. Hozzá kell tennem, hogy soha nem voltam
és soha nem is leszek egy elkényeztetett nagyvárosi lány, egyszerűen csak még
sohasem kerültem ilyen helyzetbe. Az alsós osztálykirándulások is, meg életem
eddigi táborai is mind olyan helyen voltak, ahol legalább saját mosdónk volt.
Na, mindegy.
-
Tavaly is itt voltatok? Faházakban? – kérdeztem a szobatársaimtól, hiszen
ők már rutinos táborozóknak számítottak.
-
Nem, tavaly más volt – válaszolt Bora szűkszavúan. – De akkor sem volt
saját vécénk – tette hozzá.
-
Viszont idén elvileg rohadt jó lesz az egész – folytatta Liv.
-
Jaaa – helyeselt Bora. – Nem tudok túl sok mindent, de amit igen, azt már
nagyon várom.
-
Lesznek meccsek, röpi, foci meg ilyenek – sorolta Liv.
-
Szeretek röpizni – jegyeztem meg, mert rövid életű röplabda pályafutásom
ellenére azért ez a sport még mindig közel állt hozzám. – Viszont focizni a
lányoknak is kell?
-
Persze – felelte Liv, mintha ez olyan természetes lenne. – De hallod, Nóri.
Ezt ne úgy képzeld el, mint valami élet-halál mérkőzést. Csak játék, és
mindenki baromi jófej, ha béna vagy, akkor is. Ez a legjobb az egészben.
Nincsenek különbségek, nem érzed magad gyengébbnek, csak mert lány vagy.
-
Te amúgy sem éreznéd magad gyengébbnek – csúszott ki a számon, mert
valójában nem értettem, miről beszél. Ő, akit imádnak a srácok, miért is érezné
magát gyengébbnek?
-
Mi van? – röhögött Liv totál értetlen arckifejezéssel.
Amúgy tényleg hülye
voltam, amiért ilyet mondtam, hiszen Liv nem is csinált semmit. Tök jófej volt
velünk, nem különcködött, nem ment át rögtön a srácokhoz, én pedig ahelyett,
hogy normálisan viselkedtem volna vele, jöttem a baromságaimmal. De hát ha
egyszer tényleg így gondoltam…
-
Úgy értem – köszörültem meg a torkom. Ha már belekeveredtem ebbe, akkor már
csak azért is ki akartam deríteni, mit gondol erről. – Úgy értem, a fiúk
nemcsak hogy elfogadnak, hanem imádnak is téged, miért éreznéd magad gyengének
mellettük?
-
Hát mert attól még nem tudok focizni, és úgyanúgy kiröhögnek – válaszolta.
– Amúgy meg. Ha valaki jóban van a fiúkkal, az nem kiváltság, sőt néha elég
kellemetlen, például amikor elfelejtik, hogy lány vagyok.
-
Elfelejtik, hogy lány vagy? – röhögött Bora.
-
Ha már annyira közéjük tartozol, hogy egyenlő félnek tekintenek, akkor úgy
kezelnek, mint bármelyik fiú haverjukat. Magyarul, részletesen kielemzik, ha
látnak egy jó csajt, vagy undorítóan esznek előtted, és elvárják, hogy te is
tedd ezt. Ilyenek.
Borával meglepetten
néztünk össze, mindketten amolyan “woow” fejet vágtunk, miután Liv beavatott
minket ezekbe a kulisszatitkokba. Nos igen, a tökéletes látszat néha csal, és
sokszor rejt kevésbé makulátlan belsőt.
-
Ne értsetek félre, imádom a srácokat, ők is engem, de még így is csak egy
lány vagyok – tárta szét a karját Liv.
-
Ha már itt tartunk – gondolkoztam el hirtelen. – Nekem nem lenne bajom a
fiúkkal, csak… olyan nagyképűnek tűnnek, nem?
Igazság szerint Liv
is beképzeltnek tűnt elsőre, de miután tökéletesen el tudtunk vele beszélgetni,
már kevésbé volt róla negatív véleményem, és elengedtem neki a kezdeti
ellenszenvemet.
-
Az önbizalom fontos dolog – válaszolta Liv.
-
De nem a túlzott önbizalom – kontráztam.
-
Szóval úgy gondolod, hogy nagyképűek?
-
Hát, nekem ez jött le elsőnek.
-
Akkor nézd el nekik, nem tudok jobbat – mondta Liv, én meg elkerekedett
szemmel néztem rá.
Bora is felvonta a
szemöldökét, mindkettőnknek elakadt a szava. Pedig én nem akartam megsérteni
Milut, és ezen keresztül Livet sem, egy cseppnyi rosszindulat sem volt
felfedezhető a szavaimban. Nem tudom, Liv hogy értette az iménti megszólalását.
Furcsa volt
megállapítani, hogy míg az elején Liv egy értelmes, kedves, esetleg aranyos
lánynak tűnt, addig azt viszont valahogy nem sikerült megértenie, mit is
kritizálok Miluék viselkedésében. Azt hittem pedig, hogy a beképzeltség nem
csak engem zavar. Mondta volna, hogy amúgy jófejek, és csak meg kéne ismernem
őket… De áá, hagyjuk. Ehelyett tulajdonképpen elismerte, hogy valóban
nagyképűek, de nem kellene ezen fennakadnom.
-
Szóval szerinted el kéne fogadnunk azt, hogy Miluék ennyire nagyra vannak
maguktól? – próbálta összegezni Bora, aki a jelek szerint szintén az én
álláspontomat osztotta.
-
Ne haragudjatok, de ez tisztára olyan, mintha engem is közéjük sorolnátok –
vallotta be Liv.
Valójában nem is
állt messze az igazságtól, de ezt nyilván nem mondhattuk meg neki. Meg amúgy
is, egy percre igazából el is hittük, hogy ő nem olyan. Hátha tényleg nem.
-
Nem, most nem rólad van szó. Tényleg csak Miluékról. És értem én, hogy
téged teljesen hidegen hagy a nagyképűségük, hiszen téged így is maximálisan
elfogadnak, de mások viszont szenvednek az ilyenek miatt. Tudod, mennyire szar
érzés, amikor rájössz, hogy az önbizalomhiány, a szorongás és a félelem mind
ezek miatt van? Annyira egyszerű lenne, csak egyenlőkként kéne kezelni
mindenkit, mintha nem lennének különbségek – magyaráztam indulatosan, mert úgy
éreztem, talán itt a lehetőség arra, hogy megértsen egy olyan valaki, aki egy
egészen másik oldalról való.
Liv felvont szemöldökkel
meredt rám, nem szólt egy szót sem, én meg feszülten vártam, hogy végre mondjon
már valamit. Kereken tíz másodpercig bámultuk így egymást. Nem tudtam kiolvasni
semmit az arckifejezéséből.
-
Jó, feladom – szólaltam meg végül. – Úgy látszik, nem tudom kifejezni
magam. Vagy nem tudom. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a problémával –
töprengtem hangosan.
-
Értem, amit mondasz – szólt végre Liv. – Csak nem értem, hogy miért
foglalkozol mások véleményével, és azzal, hogy mit gondolnak rólad.
-
Ezt én sem tudom – vallottam be. – De ha már itt tartunk, miért kell
lenézni azt, aki más?
-
Ez egy ördögi kör, sok a miért – válaszolt Liv.
És valóban, ez egy
olyan ördögi kör volt, amiben mindkét fél hibázott. Az egyik lenézi a másikat,
a másik pedig foglalkozik ezzel, amivel csak tovább gerjeszti a folyamatot.
Nagyot sóhajtva fordultunk a csomagjainkhoz, és abban mindhárman
egyetértettünk, hogy ideje kipakolni a cuccokat.
----------------------------------------------------------------------
És végül, most nem öt kérdéssel jöttem, hanem egy egyszerű, ám számomra nagy segítséget jelentő kéréssel, mégpedig hogy írjátok meg kommentben, mi tetszik eddig a történetben, és mi nem! Őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg ha abból tanulhatok is. :)
Személy szerint az, hogy Nóri karaktere bizonyos fokig olyan, mint én. A történetével pedig el tudok indulni az önbizalpmhiány leküzdés útján. Köszi!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésKedves Ildikó!
TörlésAzt hiszem, tökéletesen megfogtad a blogom lényegét. Függetlenül attól, hogy sablonos-e a sztori, vagy idegesítő-e ha a főszereplő gátlásos, szerettem volna valamit nyújtani az olvasóknak, ami lehet akár egyfajta segítség is. Az önbizalomhiány leküzdése nagyon fontos, és kívánom neked, hogy lendülj át rajta hamar, hiszen semmi okod nincsen rá. :) Köszönöm a kommentedet! ♥
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésÉn is nagyon köszönöm, sokat jelent ez nekem. Részint ezért kezdtem el én is blogolni. Sokat segít nekem.
TörlésDrága Cassie!
VálaszTörlésNem jutok szavakhoz, de tényleg. Egyszerűen imádom. Nem szoktam blogokat olvasni, vagy ha igen, akkor is csak a "meghúzódom a háttérben" típusok csoportját erősítem, de már csak a történeted témája, és az egésze miatt muszáj írnom. Hihetetlen, mennyire tudok azonosulni Nóri karakterével. És hogy mennyire emberi minden karakter! Nagyon sok író átesik a ló túloldalára, és valaki vagy túl kedves, vagy túl gonosz, de nálad mindenki az arany középútnál található, mégis mindannyian különlegesek valamiért. Szavakba nem tudom önteni mennyire imádom, és lassan abba is hagyom, mert hogy őszinte legyek, mást nem tudok írni csak hogy imádom,imádom,imádom!
Izgatottan várom a következőt ❤
x claudianna
Kedves claudianna!
TörlésSzavakba sem tudom önteni, mennyire hálás vagyok a kommentedért, mert eszméletlenül jól esett, amit írtál.
Jó volt olvasni az észrevételedet, vagyis hogy a karakterek valóban emberiek, legalábbis úgy próbáltam őket megalkotni, mint amilyenek azok az átlagos emberek, akik körülvesznek minket. Semmi sem fekete-fehér, nincsen gonosz vagy jó ember, csak olyanok vannak, akikben bizonyos tulajdonságok nagyobb mértékben jelen vannak. Nagyon örülök, hogy ez ennyire átjött Neked. :)
Köszönöm a hozzászólásodat, meg ilyesmi... Bár nem tudom, ez mennyire fejezi ki a hálámat. ♥
Nekem minden nagyon de nagyon tetszik imádom!:) Csak olyan ritkán vannak tényleg részek hogy valamikor vissza kell lapoznom hogy he mit is olvastam ami ilyen jó volt és izgalmas:)
VálaszTörlésPuszi:Az aki mindig olvasa a blogodat:)
U.i Remélem tényleg heti egy rész lesz:)
Kedves Dorka!
TörlésKöszönöm a kedves szavaidat, és hogy ennyire tetszik a történet. :) A fejezetek érkezése pedig khm... igen, valóban ritka dolog, de most megpróbálkozok a heti egy új fejezettel, főleg hogy ebben most meg is erősítettél. Remélem, összejön.
Köszönöm a kommentedet! ♥