MONDD, MIÉRT...? - Novella #2

Üdv újra! :) Az, hogy ismételten egy novellával jelentkezem, és nem a történet következő epizódjával, igazából csak azért van, mert annyi kiíratlan gondolat kavargott a fejemben, hogy inkább azokkal foglalkoztam, és kevésbé a történettel. A következő bejegyzés viszont már a következő fejezet lesz. :) Szóval, újra egy novella. Ha érezted már úgy, hogy szerelmesnek lenni nemcsak hogy nehéz, de sokszor kiábrándító is, akkor olvass bele bátran!

 

 

 

~Cassie T. Mendez ♥

 

 

Amikor azt kérdezem tőled, miért csinálod ezt velem, nem tudsz mit mondani, mivel igazából magad sem tudod a választ. Nem tudod, miért csinálod, de csinálod. Számomra ez megbocsáthatatlan.

Ott ülök az osztályteremben, nézek magam elé, és gondolkozom. Arcomat a kezeimbe temetem, amikor eszembe jut, hogy mit művelsz velem. Tulajdonképpen nincs sok közöm hozzád, de annyi pont van, hogy haragudhassak rád. Nemcsak rád haragszom egyébként, de ha már mégis belesodródtál az életembe, akkor a rád irányuló haragommal fogok törődni. Öt óra, harmincöt perc. Már nincs senki a teremben, mindenki elment élni az életét, egyedül én gubbasztok itt bent, és próbálom megfejteni az érzelmeimet. Nem, nem is az érzelmeimet próbálom megfejteni, inkább a világot, az embereket, az osztálytársaimat, téged… Nem értem, miért süllyedtél le, hiszen annyira jó ember tudnál lenni. Mégsem vagy az, nagyon nem vagy az, érezd, hogy szánalmas, amit csinálsz!

De én vagyok a hülye. A szemedben legalábbis én vagyok az idióta, akit lenézel, akit utálsz, akit semmibe veszel, de igazából nem is táplálsz irántam érzelmeket, pusztán csak nem érdekellek. Tudod, mi rosszabb annál, ha utálnak? Az, ha nem jelentesz semmit, ha nem váltasz ki érzelmet az emberekből, ha te csak egy jelentéktelen porszem vagy, akire mindenki csak legyint. Neked én ilyen vagyok, jól hiszem? Porszem, egy jelentéktelen kis semmiség, akit nem értesz, és aki jobban tenné, ha félreállna, mert magasról teszel rám is, meg mindenre, ami hozzám köthető. Értem én. Ez vagyok, ugye? Tudom, hogy így látsz. És ahogy most eszembe jutnak az emlékek és a sérelmek, felhúzom magam. Ideges leszek, ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben megütnélek. Mondjuk én sosem díjaztam az agressziót, szóval valószínű, hogy inkább megmondanám neked a magamát, de azt úgy igazán. Porig aláználak, észérvekkel. Veled úgyis lehet vitatkozni, hiszen jogira készülsz, ugye? Olyan okos vagy, annyi mindent tudsz, az egészből viszont hiányzik valami, ami miatt egy szánalom vagy, ezt le sem tagadhatod. Hiába értesz a törihez, hiába vág az eszed, valamit sosem fogsz megérteni, vagy talán majd egyszer, és ez pedig az egyenlőség kérdése. Amikor arról beszélsz, hogy miféle emberi jogok léteznek, vagy hogy mikre lennénk képesek együtt, akkor igazán büszke vagyok rád, és mosolygok, mert ezek a te „megmondós” pillanataid. Jól tudsz beszélni, ezt mondják mások, de szerintem amúgy nem. Maximum okosak a gondolataid, és van egy egyéniséged, de a lényeg, hogy művelt vagy. Sokszor azt hisszük, hogy ez elég. Sokszor megelégszünk azzal, hogy kitűnőként zártuk az évet, pedig ez nem minket minősít, csak egy aprócska részünket, ami bár elengedhetetlen az élethez, mégsem lesz mérvadó, ha majd igazán jót kell alakítanunk. Ez pedig az agyi teljesítmény. Büszke lehetsz magadra, legalább te legyél büszke, mert én már többet nem leszek, az biztos. Minden elismerésem a tiéd, már ami az agyadat illeti. Sosem leszek olyasmire képes, amire te képes voltál ebben az évben. Viszont ez fordítva is igaz. Te sem leszel soha képes arra, hogy olyan emocionális legyél, mint amilyen én mindig is voltam, és leszek is örökké. Hiányzik a szíved az egészből. Azt hiszik, jó ember vagy, mert a hozzád hasonlókkal jófej vagy, és szereted őket, és ez fantasztikus, de hol vannak ebből az egészből a gyengék? Most mintha magamra céloznék, de én nem vagyok gyenge, inkább csak más, mint te. Igen, szóval az mind szép és jó, ha okos vagy, jól teljesítesz, meg elismernek a haverjaid, meg vicces vagy, meg kedves vagy a barátaiddal, de ez csak a minimum kimaxolása. Kérdezed, hogy értem ezt. Egyszerű. Az emberek többsége olyan, amilyen te, magabiztos, jófej, határozott, ez pedig maga köré vonzza a menő embereket, akiket mindenki elismer. Bravó, ez szép teljesítmény, lubickolj csak a sikerben, de gyakorlatilag még nem tettél semmit. Hol az áttörés, hol van egy értékelhető pont, hol egy intelligens megnyilvánulás? Tehát hol a szereteted az olyan emberek felé, akik MÁSOK, mint amilyen te vagy? Ők már nem is számítanak, mi? Elkönyveled magadban, hogy szörnyen jó vagy, hiszen magad köré szedted az olyanokat, akik „számítanak”. De el tudod-e azt érni, hogy a MÁSOK is tiszteljenek? Nem, ez már nem megy, de nem is bánod, mert ők azok a bizonyos mellőzöttek, akik az élet nagy vesztesei, és ők nem is számítanak. Ezt hívják gyávaságnak, megfutamodásnak az igazi kihívás elől, vagyis a MÁSOK tiszteletének kivívásától, és én utálom az ilyen embereket. Nekem te így sosem leszek intelligens. Az intelligencia számomra nemcsak az IQ-ról szól, hanem arról a bizonyos érzelmi szálról is, ami sokaknak nincs meg, mégis intelligensnek vallják magukat. Nem vagytok azok, se ti, se te egyedül.

Nyugodj le, suttogom magamnak, mert az indulataim kezdik elönteni az agyamat, és már ott tartok, hogy elmegyek hozzád, és kihisztizem neked a bánatom. Nem szabad ezt tennem, úgyhogy csendben tűröm, hogy igazságtalan az élet, és megpróbálok lehiggadni. Sikerül. Azért sikerül, mert rájövök, hogy az ember csak elvérzik, ha mások véleményével, mások hozzá való viszonyulásával törődik, és nem a saját elvárásaival magával szemben. Néha egy igazi vesztesnek érzem magam, amiért nincs kiegyensúlyozott életem, nem látom magam értékes embernek, nincsenek fiú barátaim, nem vagyok semmiben sem kiemelkedő, és még a fogyatékos gondolataimmal is meg kell küzdenem, jelen esetben az osztályteremben, ahová bármelyik pillanatban benyithat valaki, aki síkhülyének fog nézni. Észreveszem, hogy elkalandoztam, ezért újra visszakanyarodok az eredeti problémához, vagyis hozzád. Te annyira szánalmas vagy, remélem tudod. Én szeretlek téged, értékelem a humorodat, de te lessüllyedsz valahová, ahová csak az igazán szánalmasok süllyednek le. És tudod, mi a borzasztó tényállás? Az, hogy nem tudlak elfelejteni. Ott vagy bennem, szeretlek, féltékeny vagyok, szomorkodok miattad, látlak az álmaimban, elképzelem, ahogy kézenfogva sétálunk a parkban, pedig nem vagy jó ember, tulajdonképpen csalódott vagyok miattad. Nem ugyanaz az ember vagy, mint akit megismertem, és ez fáj a legjobban. Most felállok, összehúzom magamon a pulcsimat, és várok. Várom a megoldást, várom azt a magyarázatot, ami a te jelenségedre ad valami épkézláb mentséget. Várom, hogy kiderüljön, menthető vagy, és belátod, hogy hülyeség volt az egész, és én mindig is ott voltam neked, csak észre kellett volna venned. Várom, de ilyen csak a mesékben létezik, ez pedig a könyörtelen valóság, ahol nincs hepiend, csak ha te megküzdesz érte. Nem borul a herceg a lábad elé az elbűvölő személyiséged miatt, mert az emberek sosem fognak észrevenni önszántukból. Egy aprócska kérdés azonban mégis felmerül bennem. Mi van vele? Igen, vele, akiért te annyira odavagy, és aki a szememben még nálad is szánalmasabb. Ne áltasd magad, tudod, kiről van szó, ha nem mondanám, akkor is ő járna a fejedben. Szívem szerint most kiadnám magamból a dühömet, amit iránta táplálok, de nem jut eszembe semmi. Csak szimplán ostobának tartom őt, mert egyszerűen az. De te nem látsz tovább a népszerűségénél, az eredményeinél és a magabiztosságánál. Pedig tudnék mit mesélni róla, tudnék beszélni arról, hogy mi az, amiben ő borzalmas, és ami számomra értékelhetetlen benne. Például ő konkrétan bántja a gyengébbeket. Mégpedig szörnyen alattomos módon, mert először csak olyan, mintha viccelődne, aztán már élcelődik, aztán azon kapod magad, hogy már sérelmezi is az érintettet. Azt hiszed, csak egy buta kis játékról van szó, közben viszont nagyon is komoly a dolog, ez pedig elfogadhatatlan. Te pedig nevetsz rajta, pontosabban vele együtt, és élteted őt, mintha olyan rohadtul elfogadott lenne az, amit csinál. Pedig nem az. Még ha jól csinálná a sérelmezést, könyörgöm, ha legalább vicces is lenne! De még az sem. Te pedig nevetsz, és számomra felfoghatatlan, hogy mit látsz benne annyira szellemesnek. Alattomos lány. Az egész lénye olyan, mint a sérelmezési fázisai. Kedves velem, segít, ha kérem őt, de amikor helyzet van, amikor igazán toleránsnak kellene lenni, akkor megmutatja a valódi oldalát, ami már rohad, mint a kukacos alma. Te mégis szereted őt, de mégis mi fogott meg benne? Tudod, én is voltam már szerelmes, de hiába volt már az régen, arra azért emlékszem, hogy volt annyi eszem, hogy amikor már nem láttam benne azt a misztikus csodát, amit a legelején, akkor kész voltam elengedni. Az a különbség közted és köztem, hogy én nem vakulok meg a szerelemtől, te viszont igen. Való igaz, hogy nem tudlak kiverni a fejemből, mikor amúgy minden okom meglenne rá, de legalább ismerem azt a bazinagy hiányosságodat, ami szánalmassá tesz. Róla pedig ne is beszéljünk. Azt hiszed, barátok vagytok ti ketten, ugye? Azt hiszed, ez a kapcsolat elmélyült már annyira, hogy nem tudtok meglenni egymás nélkül, igaz? Naiv vagy. Egyikőtök sem barátja a másiknak, inkább csak kényszeresen ragaszkodtok egymáshoz, de nem veszitek észre, hogy csak kapálóztok a mély vízben, és fulladoztok. Próbáltok fennmaradni, de nem sikerül. Próbáltok beszélgetni, de amikor társalogtok, akkor sem önmagatokat adjátok. Valaki más bőrébe bújtok, és bár szörnyen élvezetes popcornnal a kezemben bámulni a szerencsétlenkedéseteket, azért lenne jobb dolgom is. Talán egyszer majd rájössz… Talán.

Megmozdul a kilincs, én összerezzenek. Csak nem? Nem, az nem lehet, hogy valaki bejön. Pechemre azonban mégis lehet, az ajtó kitárul, és beléptek. Ti. Ketten. A gyomrom összeugrik, de ti tudomást sem vesztek rólam, csak mosolyogtok, nevettek, beszélgettek, elvagytok. Persze mű az egész, de mégis azt színlelitek, hogy jól megvagytok. Görcsösen kapaszkodtok a másikba, és nem veszitek magatokat észre. Figyelem, ahogy ő kedve szerint rángat, minden hülyeségbe belevisz, te pedig még mindig imádod. Nem tetszik egyikőtök viselkedése sem. Mikor jöttök már végre rá, hogy nem jó, amit csináltok? És tudod, mi az, ami még bánt? Az, hogy nem ismersz. Semmennyire sem ismersz, és mégis elítélsz, csak kérlek, hallgass meg! Nem tudom, mivel érdemeltem ki azt, hogy semmibe vegyél, hogy egy ilyen alattomos lányt többre tartsál, mint engem, de azt hiszem, félreértettél. Nem az vagyok, akinek hiszel, te mégis eltaszítasz magadtól, mert valaki másnak képzelsz. Csak azért, mert nehezen nyílok meg, még nem vagyok egy nyomorék, akire ennyire magasról tenned kéne. Tudod, manapság az emberek túlságosan felszínesek. Ha két ember elhülyéskedik egymással, akkor már ismerik egymást, legalábbis ők azt hiszik. És ha valaki nem csupán a hülyéskedésre vevő, akkor már ejtve is lesz. Hol marad a mélyebbre ásás? Egy ember több annál, mint amilyennek mutatja magát, éppen ezért kell megismerni a másikat. Te viszont valahogy sosem akartál felém nyitni, mintha kiiktatnál az életedből, csak azt nem tudom, miért. Most ott álltok egymás mellett, beszéltek valami felszínes témáról, és fájdalmasan megjátszod magad. Megjátszod, hogy tényleg érdekel, amit mond. Vagy végülis lehet, hogy tényleg érdekel, de a reakcióid megjátszottak. Mintha olyan különleges lenne az a pillanat, ahogy álltok egymás mellett, és csak beszéltek és beszéltek. Nem jó ez így. Minek ide megjátszott reakció, kényszeres beszélgetés, ez csak a szerencsétlenségeteket tükrőzi, nem veszitek észre?

Megrázom a fejem, pechemre látható módon, így ti is odakapjátok a fejeteket. Végre észrevesztek, de ó, bár ne így történt volna! Kínos csend telepedik a teremre, csak arra vártok, hogy valamiféle magyarázatot adjak az iménti viselkedésemre. Én viszont úgy teszek, mintha nem történt volna semmi. Valójában nem is történt. Hiszen én csak gondolkoztam, és ez kihatott a testemre is. Ne nézzetek rám úgy, mintha elmebajos lennék, kérlek. Még mindig a válaszomra vártok.

-          Én csak… csak… - kapkodom a fejemet köztetek, és azon agyalok, hogy most valljam be az igazat, vagy ne. És ha nem, akkor mit mondjak helyette. – Csak… épp gondolkoztam.

Most úgy néztek rám, mintha földönkívüli lennék, látszik, hogy nem értitek, miket beszélek, de még inkább az süt le rólatok, hogy soha nem is akarnátok változtatni a hozzám állásotokhoz. Bármit is csinálnék, értetlenkednétek, mert a ti szemetekben én ilyen vagyok, semmi több. Minek is próbálkozzak?

-          Te ostoba.

-          Semmire kellő.

-          Jelentéktelen.

-          Hülye.

-          Mi a fene bajod van?

-          Beszélni sem tudsz.

-          Hagyj minket békén.

-          Nevetséges vagy.

-          Annyira béna vagy.

-          Lúzer.

-          Ne legyél ilyen szerencsétlen.

-          Sosem leszel elég jó.

-          Mit akarsz?

-          Te sötét.

-          Ah, de gáz vagy.

Záporoztak rám a megjegyzéseitek, és csak hallgattam, csak tűrtem, és azon gondolkoztam, hogy én nem vagyok ilyen. Nem vagyok se béna, se lúzer, mert ezeket a dolgokat ti hozzátok ki belőlem. Higgyétek el, ti is azok lennétek, ha összefognék pár emberrel, és ilyen jelzőket szegeznék rátok. Ülök a padon, felhúzom a térdeimet, összefogom őket a kezemmel, és könnyes szemmel hallgatom a szidalmazásotokat. Most ismét hozzád szólok, mert eddig úgy tűnt, számodra még van remény. És tudod, nem értelek. Tudod, mi bánt a legjobban? Nem, nem az, hogy válogatott sérelmeket szórtok rám, és nem, nem az, hogy magasról tojtok a fejemre, sokkal inkább az, hogy vakságotokban ti tényleg elhiszitek ezt rólam. Pedig nem ismertek, ó, de még mennyire nem ismertek. Azt hiszitek, hogy tépelődök, és fájnak a szavaitok, és úgy érzem, nincs helyem ebben a világban, pedig a valóság ennél sokkal meghökkentőbb. Azt gondoljátok, miközben szidtok, és legszívesebben fejbe vernétek, hogy meghunyászkodom, hogy félek tőletek, hogy feljebb valók vagytok, hogy most megmondtátok, hogy most rohadt okosak vagytok, hogy fáj, amiért ennyi hülye van a világban, hogy miért áldott meg a sors titeket nyomorékokkal. PEDIG EZ NINCS ÍGY. Tudjátok, mi az igazság? Meg fogtok döbbeni. Az igazság az, hogy már nevetek magamban és kínomban, mert tudom, esztelenek vagytok. Még ha tényleg gáz lennék. De nem vagyok. Nem ismertek, de azt hiszitek, hogy igen. Mégsincs így, mert soha nem ismertetek meg igazán, de azért intelligensen osztjátok az észt. Lenézlek titeket, szánalmasan viselkedtek, most már tényleg. Mondd, miért vakultál el ennyire?

 

Ha tetszett, ne felejts el feliratkozni, hogy le ne maradj az újdonságokról. Hamarosan jelentkezem a következő fejezettel! :)

Cassie T. Mendez ♥