2016. szeptember 18., vasárnap

Gondolataim az iskoláról...

Heey! ♥ Először is, nagyon sajnálom, hogy ez nem az új fejezet, hiszen tudom, hogy illene már folytatnom a történetet, de bocsánat... ez még most nem az. Viszont egy olyan dolognak szeretnék hangot adni, ami engem, egy nagyon nem tömeggondolkodású diákot nagyon zavart. Akár azt is hihetnétek, hogy arról akarnék szót ejteni, mennyire nehéz suli mellett a blogolás, és hogy fel akarom adni, meg ilyesmi. Ezúton ki szeretném jelenteni, hogy ilyesmiről szó sincsen. Egy egészen más téma fogalmazódott meg bennem, remélem, azért érdekesnek fogjátok találni a kis kirohanásomat.
 
 
~Cassie T. Mendez ♥
 


 

Egy nagyon rendhagyó bejegyzés írására szántam el magam. Mivel úgy érzem, ezzel a véleménnyel valamennyire egyedül vagyok, muszáj megosztanom itt, a blogomon, ami végülis azért jött létre, hogy az ilyen őszinteségeim is helyet kapjanak. Szóval iskola. Mindenekelőtt azt el kell mondanom, hogy egy tizenhat éves, tizedik osztályos gimnazista lány vagyok, tanulmányaimat pedig feltétlenül folytatni szeretném az egyetemen. Tehát abszolút fontosnak tartom azt, hogy tanuljak, és jó eredményeket érjek el az iskolában. A tizedik osztály pedig számomra most egy hatalmas váltásnak bizonyult, ugyanis már vészesen közeleg a fakultációk kiválasztása, ezzel együtt az érettségi is, amit meg a továbbtanulás követ, végül pedig valahol a távolban ott lebeg a kérdés, hogy mivel szeretnék foglalkozni az életben. És tudom, még azért ráérek ilyen világrengető kérdésekkel foglalkozni, ez egyértelmű, de nem is ezt szeretném most hangsúlyozni. A lényeg, hogy számomra a tizedik osztály egyet jelent azzal, hogy igenis itt már fontos dolog a tanulás. Már csak azért is, mert én, személy szerint szeretnék egy szép bizonyítvánnyal hazamenni majd év végén. Szóval, az a lényeg, hogy tanulni járok be a suliba. Amikor oda bemegyek, akkor jobb esetben igyekszem félretenni minden más (sokkal szórakoztatóbb és érdekesebb) dolgot a világból, és próbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy figyeljek az órán, hogy tudjak érthető jegyzetet írni a füzetembe, nem utolsó sorban pedig hogy értsem az anyagot. Én ezért járok be az iskolába. Viszont tegnap nagyon elkeseredtem. Úgy éreztem, hogy legszívesebben most azonnal áttenném magam magántanulói státuszba, mert nem bírom, ami az iskolában zajlik. Röviden és tömören: úgy érzékelem, hogy jelenleg az iskola minden más, felesleges dologról szól, csak éppen néha a tanulásról nem. Oké, talán ez így egy elég erős kijelentés, hiszen az egész nap folyó tanórákon mi mást is csinálnánk, ha nem tanulnánk? Helyesbítek. Úgy érzem, hogy az iskola jelenleg nagyon sok mindenről szól, amiről nem kéne, és amelyek mellett lassan eltörpülnek az igazi célok, vagyis hogy művelt, tanult és erkölcsös emberek kerüljenek ki az adott intézményből, akik később hozzá tudnak járulni munkájukkal a világ dolgaihoz. Újra elmondanám, tizedik osztályos vagyok, és ilyenkor sokszor előfordul már, hogy az osztályom belefárad a megtanulandó anyagmennyiségbe, hogy eluralkodik a „leszarom” életérzés, hogy nem értjük, hirtelen miért válik ilyen égetően szükségessé az elfogadható jövőkép kialakítása, és hogy a sok évnyi együttmüködés (vagy néha hátráltatás) után jópár tanárunkkal haveri/baráti viszony alakul ki. Ami mind szép és jó, csak éppen huszonöten vagyunk (ami nálunk még kevésnek is számít), huszonöt-félék vagyunk, éppen ezért pedig huszonöt-féle akaratot szeretnénk egyszerre érvényesíteni. De hadd közelítsem meg ezt a dolgot egy másik oldalról.

Minden osztályban vannak menők, vannak nyomik és vannak semlegesek. Ez elég nyers megfogalmazás, de a lényeg nyilvánvalóan érthető. Igaz, talán mindenhol más emberek számítanak menőnek, de nagy általánosságban véve azok a diákok a népszerűek, akik szépek, okosak, mindenkivel szót tudnak érteni és elképesztően jófejek. A menők azok, akik irányítják az osztály életét, akik mindig szívesen elvállalják a vezető pozíciót, és akikkel mindenki jóban akar lenni. Ha fokozni akarjuk a dolgot, ők azok, akik egyfajta ideált mutatnak a többiek számára, és akikhez hasonlóak akarnak lenni a diákok. Mindig az ő véleményük számít, bármiről is legyen szó. Például ha egy nyomi és egy menő merő véletlenségből ugyanazt a viccet sütik el, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy az emberek csak a menő diákon fognak nevetni, a nyomi nem, pedig hát ugyanarról a viccről van szó. Ez az a jelenség, ami valószínűleg minden osztályban jelen van, köztük az enyémben is, és én csak külső szemlélőként, tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel csóválom a fejem, hogy mégis MI A FRANC VAN? Az emberek tényleg ennyire hülyék? Komolyan? Azért ez elég durva.  De mindegy. Szóval, vannak ezek a bizonyos menő osztálytársak. Hadd meséljem el, hogy ez nálunk mégis hogyan zajlik. A menők nálunk azok az emberek csoportja, akiknek alapvetően van eszük (igen, ez így van), de nem arra használják, amire kellene. Gyakorlatilag csak magukra gondolnak, és nincsenek tekintettel a másik emberre, mert nekik van tekintélyük, tehát csakis az ő akaratuk érvényesülhet. El vannak szállva maguktól, hozzáteszem, fogalmam sincs, miért… Mert az oké, hogy van eszük, de azt is csak azért tudják érvényesíteni, mert mérhetetlen önbizalmuk a segítségükre van ebben. Hiába valószínű, hogy az osztály másik fele is legalább annyira okos, mint ők, ha egyszer megszokták már a megalázást, az elnyomást és azt, hogy ők úgyse lehetnek jók. Csak egyetlen egy túlságosan is magabiztos ember is bőven elég ahhoz, hogy, teszem azt, egy szerény, bizonytalan lánnynak végleg tudathasadást okozzon. Ennél a lánynál minden képesség adott lett volna, hogy legalább úgy szárnyaljon, mint a nagyképű társa, de erről neki már sohasem lesz fogalma. Most csak azt szeretném mondani, hogy túl sok a negatív külső tényező és körülmény. Hogy folytassam a gondolatmenetet, hadd áruljam el, mi történik még nálunk. A népszerű és menő diákok minden órán odafigyelnek és buzgón jelentkeznek, mert hát a tanárnál is be kell vágódni, ez egyértelmű. Aztán. Ha véletlenül dolgozat írására kerülne sor, akkor ők lesznek az elsők, akik biztosan lázadni fognak a számonkérés kiadott időpontja ellen, mert hát akkorra már három másik dolgozat is be lett ígérve, meg hát ilyen edzés, olyan különóra stb. Természetesen a tanár át fogja rakni a dolgozat időpontját, mondván „végülis az a lényeg, hogy megtanuljuk”. Oké. DE. Mi van azzal, akinek az új időpont a nem megfelelő? Mi van azzal, aki tisztelettudó és nem fogja felülbírálni a dolgozat időpontját? Mi van azzal, akinek nem megoldás az, hogy mindent úgy alakít, ahogy neki (és egyedül csak neki) tökéletes? Mi van azzal, aki belátja, hogy az edzés meg a különóra csak egyéni probléma, és a huszonnégy másik gyereket ez egyáltalán nem érinti? Hát, nem tudom, mi van az ilyenekkel, merthogy őket aztán senki nem veszi észre, pláne nem a tanár. Akinek pedig ez lenne a dolga. És persze, kiket fog annyira szeretni a tanár? Hát persze, hogy a menőket, mert őket látszólag mélységesen érdekli a dolgozat, mert fontos nekik, hogy mikor írják meg. És ne felejtsük el, hogy a menők azok, akik folyamatosan jelentkeznek, ergó figyelnek az órákon, aktívak és érdeklődőek. Na, de mióta egyenlő ez a két dolog egymással? Mióta következik egyik a másikból? Magyarul. Mióta az az általános felfogás, hogy csak azt érdekli az anyag és az figyel oda az órákon, aki jelentkezik és folyamatosan, hangosan követi a tanár mondanivalóját. Már bocsánat. Attól még, hogy én nem jelentkezek, nem óbégatom be a választ két másodperccel a feltett kérdés után és nem csinálok eget rengető problémát abból, hogy melyik nap írjuk a dolgozatot, még ugyanúgy érdekel a tananyag, de legalábbis fontosnak tartom megtanulni, magamévá tenni. Nem, ismétlem, NEM azért tanulok, hogy utána elsőként jelentkezzek az órán, és a tanár megdicsérjen a tudásomért. Egyszerűen képtelen vagyok azt elfogadni, hogy azért könyveljenek el egy kevésbé (vagy egyáltalán nem) szorgalmas tanulónak, mert magamnak tanulok, és nem a tanárnak meg az osztálytársaimnak. Elegem van abból, hogy emiatt nekem is, meg másoknak is hátrányos megkülönböztetésben van részünk, csak mert halkan, a magunk egyéni elvárásainak szeretnénk megfelelni. És hogy hova is szerettem volna kilyukadni? Hogy az iskola sok minden másról is szól a tanulás mellett vagy sokszor már helyett. Egyrészről szól minden osztálytársamról, külön-külön, de legfőképpen a saját kis dolgaikról, problémáikról. Már bocsánat, de nem azért járok egy (elvileg) elit gimnáziumba, hogy mások edzéséhez meg focimeccséhez alkalmazkodjak! Én idén bevezettem magamnak, hogy heti két edzésen kívül nem vállalok több felesleges különórát, mert a tanulás az első, és hiába éreztem magam tavaly elképesztően királynak, hogy heti négy edzést vállaltam hétköznap, esetemben ez egy borzasztó nagy értelmetlenség volt. Szóval, ha valaki egy színvonalas iskolába jár, akkor néha igenis áldozatokat kell hozni a tanulás érdekében. Ez van. Másrészről pedig az iskola természetesen szól a tanárokról is, akik néha szerintem elfelejtik, hogy alapvetően mi lenne a dolguk. Véletlenül sem akarok kioktatni felnőtteket, mert én vagyok az az ember, aki szerintem az osztályomban a leginkább tiszteli a tanárokat, de akkor is. A tanároknak az a dolga, hogy a lehető leghatékonyabban átadják nekünk a tudásukat, ezen belül is leginkább azt, ami amúgy a tanyanyag is. Én nagyon jól tudom, hogy nekik borzasztó nehéz dolguk van hiszen naponta több száz hülyegyerekkel kell megértetni magukat, de a tanárság ilyen. Ehhez kell a rátermettség, amit néha egyszerűen már nem érzek senkiben sem. A tanárok között van olyan, aki kivételezik. Szinte észrevételnül, de mégiscsak kivételezik. Na, de minek? Nálunk például olyanokkal kivételeznek, akik aztán baromira nem érdemlik meg, és nem is értem, hogy mit lát bennük az adott tanár… Megintcsak egy olyan dolog, ami már rég nem a tanulásról szól. Aztán van olyan a tanárok között, aki erőteljesen szívatja a diákjait. Tipikus példa erre, ha egy tanár megtanít egy anyagot, aztán a dolgozatban valami egészen mást kérdez, amiről talán még egyetlen egy szót sem ejtett. És van egy barátnőm, aki egy olyan iskolába jár, ahol a tanárok szívatják a diákokat, és nem számít, hogy egy gyerek mennyire hajt a jó osztályzatért időt és energiát nem kímélve, hiszen a tanár magasról tesz a tudásra, és lazán ad egy olyan jegyet, amihez éppen kedve van. Vagy ki tudja. A lényeg, hogy ismét egy olyan dolog, ami nagyon nem a tanulásról szól. Ez baj. Nagyon nagy baj.

 

VISZONT

 

Beláttam, hogy nem lenne jobb magántanulónak lenni, sőt. Ha belegondolunk, az iskola az élet metaforája. Az iskola tanít meg az életre, mert e között a két dolog között egy erőteljes párhuzam figyelhető meg. A nagybetűs ÉLETBEN nem lesz semmi sem könnyebb, sőt minden bizonnyal csak nehezebb lesz, ahogy azt szüleinktől hallani szoktuk. Ez még csak a bevezetés, a felkészítés, és milyen jó, hogy van egy intézmény, ami megtanít élni. Az élet igazságtalan, és hiába vannak céljaink, álmaink vagy terveink, mindig lesznek zavaró tényezők, amik miatt akár eldobhatnánk mindent és feladhatnánk az egészet, úgy, ahogy van. Ha majd lesz egy munkánk, ott lesznek a munkatársak, akikkel sokszor akaratunk ellenére is együtt kell múködnünk, és ott lesznek a főnökök, akik felettünk állnak, és bármennyire is mennénk a magunk feje után, nem tehetjük. Az életben sok zavaró tényező van, amelyek minden erejükkel azon vannak, hogy minket hátráltassanak, de miért is hagynánk ezt nekik? Szokták azt mondani, hogy az ember csak magára számíthat. Valami ilyesmire gondolok én is, és valami ilyesmi zajlik az iskolában is. Meg az életben. És nem mondom, hogy ez így jól van, mert nincs jól. Az iskoláról szóló kritikám akár magára az életre is vonatkozhatna. Kritika az életről. De mivel nehézségek nélkül nincs élet, így azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez így fantasztikus. Kitalálni, elkezdeni, küzdeni, teljesíteni. Pont.
 
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Köszönöm annak, aki elolvasta. Remélem, azért nem volt nagyon értelmetlen ez a kis gondolatfuttatás... Mindenesetre nagyon őszintén írtam minden egyes szót, próbáltam tökéletesen átadni az érzéseimet, és fontosnak tartom leszögezni, hogy tudom, az iskola nem csak ennyi. Valaki például imád bejárni, mert szereti az osztályát, és jó kis közösséget alkotnak együtt. Meg amúgy is, sokunknak vannak ott barátai, akik miatt igenis jó dolog az iskola. Én most csak egy olyan problémára világítottam rá, ami számomra nagyon fontos és igencsak zavaró, egyébként pedig nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, szóval várom a kommenteket! :) Köszönöm.



1 megjegyzés:

  1. Imádom a gondolkodásmódodat!:) Nálam általánosban ez volt, most kilencedikes vagyok és remélem, hogy jó lesz az öt év, ami előttem áll.:) Bár mi többen vagyunk (34-en), már szeretem az osztályomat:) Szép hetet!😊
    Üdv: Angi:)

    VálaszTörlés