Heey! ♥ Először is, nagyon sajnálom, hogy ez nem az új fejezet, hiszen tudom, hogy illene már folytatnom a történetet, de bocsánat... ez még most nem az. Viszont egy olyan dolognak szeretnék hangot adni, ami engem, egy nagyon nem tömeggondolkodású diákot nagyon zavart. Akár azt is hihetnétek, hogy arról akarnék szót ejteni, mennyire nehéz suli mellett a blogolás, és hogy fel akarom adni, meg ilyesmi. Ezúton ki szeretném jelenteni, hogy ilyesmiről szó sincsen. Egy egészen más téma fogalmazódott meg bennem, remélem, azért érdekesnek fogjátok találni a kis kirohanásomat.
~Cassie T. Mendez ♥
Egy nagyon rendhagyó bejegyzés írására
szántam el magam. Mivel úgy érzem, ezzel a véleménnyel valamennyire egyedül
vagyok, muszáj megosztanom itt, a blogomon, ami végülis azért jött létre, hogy
az ilyen őszinteségeim is helyet kapjanak. Szóval iskola. Mindenekelőtt azt el
kell mondanom, hogy egy tizenhat éves, tizedik osztályos gimnazista lány
vagyok, tanulmányaimat pedig feltétlenül folytatni szeretném az egyetemen.
Tehát abszolút fontosnak tartom azt, hogy tanuljak, és jó eredményeket érjek el
az iskolában. A tizedik osztály pedig számomra most egy hatalmas váltásnak
bizonyult, ugyanis már vészesen közeleg a fakultációk kiválasztása, ezzel
együtt az érettségi is, amit meg a továbbtanulás követ, végül pedig valahol a
távolban ott lebeg a kérdés, hogy mivel szeretnék foglalkozni az életben. És
tudom, még azért ráérek ilyen világrengető kérdésekkel foglalkozni, ez
egyértelmű, de nem is ezt szeretném most hangsúlyozni. A lényeg, hogy számomra
a tizedik osztály egyet jelent azzal, hogy igenis itt már fontos dolog a
tanulás. Már csak azért is, mert én, személy szerint szeretnék egy szép
bizonyítvánnyal hazamenni majd év végén. Szóval, az a lényeg, hogy tanulni
járok be a suliba. Amikor oda bemegyek, akkor jobb esetben igyekszem félretenni
minden más (sokkal szórakoztatóbb és érdekesebb) dolgot a világból, és próbálok
mindent megtenni annak érdekében, hogy figyeljek az órán, hogy tudjak érthető
jegyzetet írni a füzetembe, nem utolsó sorban pedig hogy értsem az anyagot. Én
ezért járok be az iskolába. Viszont tegnap nagyon elkeseredtem. Úgy éreztem,
hogy legszívesebben most azonnal áttenném magam magántanulói státuszba, mert
nem bírom, ami az iskolában zajlik. Röviden és tömören: úgy érzékelem, hogy
jelenleg az iskola minden más, felesleges dologról szól, csak éppen néha a
tanulásról nem. Oké, talán ez így egy elég erős kijelentés, hiszen az egész nap
folyó tanórákon mi mást is csinálnánk, ha nem tanulnánk? Helyesbítek. Úgy
érzem, hogy az iskola jelenleg nagyon sok mindenről szól, amiről nem kéne, és
amelyek mellett lassan eltörpülnek az igazi célok, vagyis hogy művelt, tanult
és erkölcsös emberek kerüljenek ki az adott intézményből, akik később hozzá
tudnak járulni munkájukkal a világ dolgaihoz. Újra elmondanám, tizedik
osztályos vagyok, és ilyenkor sokszor előfordul már, hogy az osztályom
belefárad a megtanulandó anyagmennyiségbe, hogy eluralkodik a „leszarom”
életérzés, hogy nem értjük, hirtelen miért válik ilyen égetően szükségessé az
elfogadható jövőkép kialakítása, és hogy a sok évnyi együttmüködés (vagy néha
hátráltatás) után jópár tanárunkkal haveri/baráti viszony alakul ki. Ami mind
szép és jó, csak éppen huszonöten vagyunk (ami nálunk még kevésnek is számít),
huszonöt-félék vagyunk, éppen ezért pedig huszonöt-féle akaratot szeretnénk egyszerre
érvényesíteni. De hadd közelítsem meg ezt a dolgot egy másik oldalról.
Minden osztályban vannak menők, vannak
nyomik és vannak semlegesek. Ez elég nyers megfogalmazás, de a lényeg
nyilvánvalóan érthető. Igaz, talán mindenhol más emberek számítanak menőnek, de
nagy általánosságban véve azok a diákok a népszerűek, akik szépek, okosak,
mindenkivel szót tudnak érteni és elképesztően jófejek. A menők azok, akik
irányítják az osztály életét, akik mindig szívesen elvállalják a vezető
pozíciót, és akikkel mindenki jóban akar lenni. Ha fokozni akarjuk a dolgot, ők
azok, akik egyfajta ideált mutatnak a többiek számára, és akikhez hasonlóak
akarnak lenni a diákok. Mindig az ő véleményük számít, bármiről is legyen szó.
Például ha egy nyomi és egy menő merő véletlenségből ugyanazt a viccet sütik
el, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy az emberek csak a menő diákon fognak
nevetni, a nyomi nem, pedig hát ugyanarról a viccről van szó. Ez az a jelenség,
ami valószínűleg minden osztályban jelen van, köztük az enyémben is, és én csak
külső szemlélőként, tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel csóválom a fejem,
hogy mégis MI A FRANC VAN? Az emberek tényleg ennyire hülyék? Komolyan? Azért
ez elég durva. De mindegy. Szóval,
vannak ezek a bizonyos menő osztálytársak. Hadd meséljem el, hogy ez nálunk
mégis hogyan zajlik. A menők nálunk azok az emberek csoportja, akiknek
alapvetően van eszük (igen, ez így van), de nem arra használják, amire kellene.
Gyakorlatilag csak magukra gondolnak, és nincsenek tekintettel a másik emberre,
mert nekik van tekintélyük, tehát csakis az ő akaratuk érvényesülhet. El vannak
szállva maguktól, hozzáteszem, fogalmam sincs, miért… Mert az oké, hogy van
eszük, de azt is csak azért tudják érvényesíteni, mert mérhetetlen önbizalmuk a
segítségükre van ebben. Hiába valószínű, hogy az osztály másik fele is legalább
annyira okos, mint ők, ha egyszer megszokták már a megalázást, az elnyomást és
azt, hogy ők úgyse lehetnek jók. Csak egyetlen egy túlságosan is magabiztos
ember is bőven elég ahhoz, hogy, teszem azt, egy szerény, bizonytalan lánnynak
végleg tudathasadást okozzon. Ennél a lánynál minden képesség adott lett volna,
hogy legalább úgy szárnyaljon, mint a nagyképű társa, de erről neki már sohasem
lesz fogalma. Most csak azt szeretném mondani, hogy túl sok a negatív külső
tényező és körülmény. Hogy folytassam a gondolatmenetet, hadd áruljam el, mi
történik még nálunk. A népszerű és menő diákok minden órán odafigyelnek és
buzgón jelentkeznek, mert hát a tanárnál is be kell vágódni, ez egyértelmű.
Aztán. Ha véletlenül dolgozat írására kerülne sor, akkor ők lesznek az elsők,
akik biztosan lázadni fognak a számonkérés kiadott időpontja ellen, mert hát
akkorra már három másik dolgozat is be lett ígérve, meg hát ilyen edzés, olyan
különóra stb. Természetesen a tanár át fogja rakni a dolgozat időpontját,
mondván „végülis az a lényeg, hogy megtanuljuk”. Oké. DE. Mi van azzal, akinek
az új időpont a nem megfelelő? Mi van azzal, aki tisztelettudó és nem fogja
felülbírálni a dolgozat időpontját? Mi van azzal, akinek nem megoldás az, hogy
mindent úgy alakít, ahogy neki (és egyedül csak neki) tökéletes? Mi van azzal,
aki belátja, hogy az edzés meg a különóra csak egyéni probléma, és a huszonnégy
másik gyereket ez egyáltalán nem érinti? Hát, nem tudom, mi van az ilyenekkel,
merthogy őket aztán senki nem veszi észre, pláne nem a tanár. Akinek pedig ez
lenne a dolga. És persze, kiket fog annyira szeretni a tanár? Hát persze, hogy a
menőket, mert őket látszólag mélységesen érdekli a dolgozat, mert fontos nekik,
hogy mikor írják meg. És ne felejtsük el, hogy a menők azok, akik folyamatosan
jelentkeznek, ergó figyelnek az órákon, aktívak és érdeklődőek. Na, de mióta
egyenlő ez a két dolog egymással? Mióta következik egyik a másikból? Magyarul.
Mióta az az általános felfogás, hogy csak azt érdekli az anyag és az figyel oda
az órákon, aki jelentkezik és folyamatosan, hangosan követi a tanár
mondanivalóját. Már bocsánat. Attól még, hogy én nem jelentkezek, nem óbégatom
be a választ két másodperccel a feltett kérdés után és nem csinálok eget
rengető problémát abból, hogy melyik nap írjuk a dolgozatot, még ugyanúgy
érdekel a tananyag, de legalábbis fontosnak tartom megtanulni, magamévá tenni.
Nem, ismétlem, NEM azért tanulok, hogy utána elsőként jelentkezzek az órán, és
a tanár megdicsérjen a tudásomért. Egyszerűen képtelen vagyok azt elfogadni,
hogy azért könyveljenek el egy kevésbé (vagy egyáltalán nem) szorgalmas
tanulónak, mert magamnak tanulok, és nem a tanárnak meg az osztálytársaimnak.
Elegem van abból, hogy emiatt nekem is, meg másoknak is hátrányos
megkülönböztetésben van részünk, csak mert halkan, a magunk egyéni elvárásainak
szeretnénk megfelelni. És hogy hova is szerettem volna kilyukadni? Hogy az
iskola sok minden másról is szól a tanulás mellett vagy sokszor már helyett.
Egyrészről szól minden osztálytársamról, külön-külön, de legfőképpen a saját
kis dolgaikról, problémáikról. Már bocsánat, de nem azért járok egy (elvileg)
elit gimnáziumba, hogy mások edzéséhez meg focimeccséhez alkalmazkodjak! Én
idén bevezettem magamnak, hogy heti két edzésen kívül nem vállalok több
felesleges különórát, mert a tanulás az első, és hiába éreztem magam tavaly
elképesztően királynak, hogy heti négy edzést vállaltam hétköznap, esetemben ez
egy borzasztó nagy értelmetlenség volt. Szóval, ha valaki egy színvonalas
iskolába jár, akkor néha igenis áldozatokat kell hozni a tanulás érdekében. Ez
van. Másrészről pedig az iskola természetesen szól a tanárokról is, akik néha
szerintem elfelejtik, hogy alapvetően mi lenne a dolguk. Véletlenül sem akarok
kioktatni felnőtteket, mert én vagyok az az ember, aki szerintem az
osztályomban a leginkább tiszteli a tanárokat, de akkor is. A tanároknak az a
dolga, hogy a lehető leghatékonyabban átadják nekünk a tudásukat, ezen belül is
leginkább azt, ami amúgy a tanyanyag is. Én nagyon jól tudom, hogy nekik
borzasztó nehéz dolguk van hiszen naponta több száz hülyegyerekkel kell
megértetni magukat, de a tanárság ilyen. Ehhez kell a rátermettség, amit néha
egyszerűen már nem érzek senkiben sem. A tanárok között van olyan, aki
kivételezik. Szinte észrevételnül, de mégiscsak kivételezik. Na, de minek?
Nálunk például olyanokkal kivételeznek, akik aztán baromira nem érdemlik meg,
és nem is értem, hogy mit lát bennük az adott tanár… Megintcsak egy olyan
dolog, ami már rég nem a tanulásról szól. Aztán van olyan a tanárok között, aki
erőteljesen szívatja a diákjait. Tipikus példa erre, ha egy tanár megtanít egy
anyagot, aztán a dolgozatban valami egészen mást kérdez, amiről talán még
egyetlen egy szót sem ejtett. És van egy barátnőm, aki egy olyan iskolába jár,
ahol a tanárok szívatják a diákokat, és nem számít, hogy egy gyerek mennyire
hajt a jó osztályzatért időt és energiát nem kímélve, hiszen a tanár magasról
tesz a tudásra, és lazán ad egy olyan jegyet, amihez éppen kedve van. Vagy ki
tudja. A lényeg, hogy ismét egy olyan dolog, ami nagyon nem a tanulásról szól.
Ez baj. Nagyon nagy baj.
VISZONT
Beláttam, hogy nem lenne jobb
magántanulónak lenni, sőt. Ha belegondolunk, az iskola az élet metaforája. Az
iskola tanít meg az életre, mert e között a két dolog között egy erőteljes
párhuzam figyelhető meg. A nagybetűs ÉLETBEN nem lesz semmi sem könnyebb, sőt
minden bizonnyal csak nehezebb lesz, ahogy azt szüleinktől hallani szoktuk. Ez
még csak a bevezetés, a felkészítés, és milyen jó, hogy van egy intézmény, ami
megtanít élni. Az élet igazságtalan, és hiába vannak céljaink, álmaink vagy
terveink, mindig lesznek zavaró tényezők, amik miatt akár eldobhatnánk mindent
és feladhatnánk az egészet, úgy, ahogy van. Ha majd lesz egy munkánk, ott
lesznek a munkatársak, akikkel sokszor akaratunk ellenére is együtt kell
múködnünk, és ott lesznek a főnökök, akik felettünk állnak, és bármennyire is
mennénk a magunk feje után, nem tehetjük. Az életben sok zavaró tényező van,
amelyek minden erejükkel azon vannak, hogy minket hátráltassanak, de miért is
hagynánk ezt nekik? Szokták azt mondani, hogy az ember csak magára számíthat.
Valami ilyesmire gondolok én is, és valami ilyesmi zajlik az iskolában is. Meg
az életben. És nem mondom, hogy ez így jól van, mert nincs jól. Az iskoláról
szóló kritikám akár magára az életre is vonatkozhatna. Kritika az életről. De
mivel nehézségek nélkül nincs élet, így azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom,
hogy ez így fantasztikus. Kitalálni, elkezdeni, küzdeni, teljesíteni. Pont.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Köszönöm annak, aki elolvasta. Remélem, azért nem volt nagyon értelmetlen ez a kis gondolatfuttatás... Mindenesetre nagyon őszintén írtam minden egyes szót, próbáltam tökéletesen átadni az érzéseimet, és fontosnak tartom leszögezni, hogy tudom, az iskola nem csak ennyi. Valaki például imád bejárni, mert szereti az osztályát, és jó kis közösséget alkotnak együtt. Meg amúgy is, sokunknak vannak ott barátai, akik miatt igenis jó dolog az iskola. Én most csak egy olyan problémára világítottam rá, ami számomra nagyon fontos és igencsak zavaró, egyébként pedig nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, szóval várom a kommenteket! :) Köszönöm.
Köszönöm annak, aki elolvasta. Remélem, azért nem volt nagyon értelmetlen ez a kis gondolatfuttatás... Mindenesetre nagyon őszintén írtam minden egyes szót, próbáltam tökéletesen átadni az érzéseimet, és fontosnak tartom leszögezni, hogy tudom, az iskola nem csak ennyi. Valaki például imád bejárni, mert szereti az osztályát, és jó kis közösséget alkotnak együtt. Meg amúgy is, sokunknak vannak ott barátai, akik miatt igenis jó dolog az iskola. Én most csak egy olyan problémára világítottam rá, ami számomra nagyon fontos és igencsak zavaró, egyébként pedig nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, szóval várom a kommenteket! :) Köszönöm.
Imádom a gondolkodásmódodat!:) Nálam általánosban ez volt, most kilencedikes vagyok és remélem, hogy jó lesz az öt év, ami előttem áll.:) Bár mi többen vagyunk (34-en), már szeretem az osztályomat:) Szép hetet!😊
VálaszTörlésÜdv: Angi:)