HETEDIK FEJEZET - 2. nap/1. rész

Heey! ♥ Szinte hihetetlen, és magam sem hiszem el teljesen, de igen, itt vagyok. Az új fejezettel! Hatalmas volt a késés, ezért ezermillió bocsánat, és remélem nem haragszotok rám annyira... Sorolhatnám itt a különböző kifogásokat, de azt hiszem, annak nem lenne túl sok értelme. Igen, nehéz dolog viszonylag rövid időközönként új, színvonalas és terjedelmes fejezettel előrukkolni, ezzel sokaknak meggyűlik a baja, de ígérem, igyekezni fogok a továbbiakban. És köszönöm, hogy ez alatt az idő alatt is bővült az olvasók száma! ♥ Szóval remélem, nem hagyott el még benneteket a remény, ugyanis még élek, és jó olvasást kívánok a hetedik fejezethez! :)

 

 

~Cassie T. Mendez ♥

 

 

Amikor kedd reggel, a tábor második napjának kezdetén kipattant a szemem valamikor hat óra körül, és rápillantottam a békésen alvó Livre és Borára, úgy éreztem, hogy most azonnal helyre kell tennem az agyam. Mert volt mit átgondolnom, mégpedig olyan dolgokat, amik tegnap este, illetve már éjszaka csak kusza zavart keltettek bennem, és nem igazán dolgoztam fel őket. Megfordultam a másik oldalamra, és nem törődtem azzal, hogy még bőven lenne időm visszaaludni, csak szépen sorban szerettem volna tudatosítani magamban, hogy pontosan mi is történt tegnap. Amúgy is szeretek az ágyban fekve gondolkodni, mert ilyenkor nagy mértékű nyugalom áraszt el.

Szóval.

Addig minden a legnagyobb rendben ment, amíg éppen a focipályára igyekeztünk azzal a feltett szándékkal, hogy kilógunk. Izgalmas volt sutyorogva lépkedni, és minden mozdulatunknak különös óvatosságot szentelni, nehogy valaki (Levi vagy Kata) észrevegyen minket. Amint kiértünk a focipályára, végre elereszthettük a hangunkat, mert kellően távol kerültünk a táborvezetőinktől. Nem mintha azt tartottuk volna olyan elképesztően poénosnak, hogy kijátszuk Leviéket, egyszerűen csak szerettünk volna igazán őrültek lenni. Ehhez pedig hozzátartozik az éjszakai bandázás.

Büszke voltam magamra, hogy egy ilyen menő társaság tagja lehetek, és bár még mindig kakukktojásnak éreztem magam, megnyugtatott a legjobb barátom közelsége. Az, hogy Marci ott volt velem, hasonlóan kívülálló gondolkodásmóddal, nemcsak elképesztően inspirálóan hatott rám, hanem békét is közvetített számomra. Hiába lógtam ki én is, nem voltam feszült vagy ideges, mint előtte bármikor. Van még hova fejlődnöm, de azt hiszem, jó úton haladok, és ez mindenképpen bíztató.

És hogy miért is festhettünk ilyen elképesztően menőn? Nos, társaságunk élén Milu feszített, hátán a gitárjával, zsebében a kezével, arcán a világ legmagabiztosabb mosolyával. A helyzet az, hogy Milu egy tipikus helyes srác, akiért a legtöbben odavannak, viszont sokan (köztük én is) azért sablonosnak és unalmasnak tartják a legújabb divat szerinti öltözékét, na meg a pávafrizuráját. Milu elmaradhatatlan társa, Martin természetesen hasonló lazasággal menetelt elöl. Liv is velük volt. Fejéről most lekerült a fullcap, hosszú haját laza kontyba fogta, és vidáman ugrándozott a srácok oldalán. Természetesen Laci és Doma is teljesen be voltak zsongva, számukra ez hatalmas trollkodásnak számított, hogy csapatostul kilógunk, de gyanítom, leginkább Laci titkos „hódolója” miatt pörögtek fel ennyire. Mindenesetre ők Miluék mögött röhögtek folyamatosan. Őket követően ballagtunk mi hárman, én, Marci és Bora, a vonulást pedig a két lány, Léna és Annamari zárta. Ők valahogy mindig elkülönültek tőlünk, és folyton susogtak valamiről, biztosan különböző pletykákról.

Kihágásunk helyszínén aztán mindannyian levágtuk magunkat a fűbe, és először csak kíváncsian hordoztuk körbe a tekintetünket a környezeten. Teljes sötétség uralkodott, csak a telefonok kijelzője világította meg a társaságunkat. Automatikusan egy tágas kis körben helyezkedtünk el, és kíváncsian fürkésztük Milut, aki komótosan, élvezve a rá irányuló figyelmet, cipzározta ki a gitártokját, majd emelte ki belőle a hangszert. Hirtelen belém nyilallt a ma délelőtti kellemetlen élmény emléke, amikor ez a végtelenül menő srác hozzám szólt, és még gitározni is meg akart tanítani. Ha igazán jófej lettem volna, akkor rögtön belementem volna a gitározgatásba, és most talán én ülnék ott mellette a laza lány haverjaként, mint Liv. De én konkrétan elmenekültem előle. Mint valami nyomorék. Rossz, fojtogató érzés öntötte el a mellkasomat, a szégyen érzete pedig kezdte egyre erősebben beleásni magát a lelkembe. Kicsit helyezkedni kezdtem, nem bírtam mozdulatlanul ülni, mintha minden rendben lenne. Hirtelen éreztem, ahogy a karom véletlenül hozzáér Marciéhoz, ettől pedig összerezzentem. Lehunytam a szemem, erőt vettem magamon, és hagytam, hogy a nyugalom végre átvegye a pánik helyét a szívemben. Marci, az én legjobb barátom egész lényével azt hirdeti másoknak, hogy csak magunknak éljük az életünket, ne érdekeljen a többiek véleménye, és amikor ő akárcsak egy pillanatra is eszembe jut, akkor vele együtt ezek a gondolatok is előszöknek. Ez csodálatos.

Agymenésem közepette nem igazán figyeltem a többiekre, de nem is zajlott még semmi fontos, mindenki csak nevetgélt, röhögött, és élvezkedve lubickolt a megszegett szabály nem mindennapi élményében. Mondjuk kétlem, hogy egyeseknek ez olyan szokatlan dolog lenne, de mindegy.

-          Na, játssz már valamit, Miluka – türelmetlenkedett Liv, aki ezek szerint megelégelte, ahogy a haverja tétlenül teszi magát a gitárjával.

Hálás voltam Livnek, amiért végre kizökkentette Milut a menőzésből, pontosabban abból, hogy céltalanul pengette a hangszert, ezzel mindenki figyelmét magára vonva. Pedig ha elkezdene normálisan játszani, az csak még nagyobb csodálatot váltana ki a legtöbbekből…

-          Reggel mikor kinéztem, és láttam… - kezdte a mindannyiunk által jól ismert dalt, aminek a dallamát is végre megszólaltatta.

És igen. Léna, Annamari és még Bora is látványosan olvadozni kezdett az ámulattól, Milu vonzerejétől, de legfőképpen attól, ahogy irigylésreméltó lazasággal pengette a hangszert, közben pedig még énekelt is. Mondanom sem kell, hogy ezután mind bekapcsolódtunk a közös éneklésbe, és együtt óbégattuk: „de sajnos szemembe sütött a nap…” Ideje volt nekem is elengednem magam, úgyhogy Marci és Bora között ülve végül fesztelenül engedtem ki a hangom, csakúgy, mint a többiek.

Utólag végigondolva, szinte lehetetlen, hogy tíz táborozó éneklését nem hallotta meg senki, pedig így történt. Én eleinte féltem és aggódva nézegettem mindenfelé, mert biztosra vettem, hogy valaki észrevesz minket, de miután kellő ideig nem tűnt fel senki körülöttünk, beletörődtem a dologba. Csak jól éreztem magam, és kész. Különben is, ha bajba kerülünk, mind megszívjuk, nem csak én. Oké, ez önző hozzáállás, de hát nem így van?

Egymás után következtek a régi emlékeket felidéző dalok, amiket mind együtt énekeltünk, és rengeteget nevettünk közben. Óhatatlanul is felmerült bennem, hogy valahol azért elég durván menő az, amit Milu csinál… Komolyan, ő minden dalt le tud játszani a gitáron? Le a kalappal előtte, de tényleg.

És az addig oké, hogy igazi tábori hangulatban énekelgettünk, Milu gitározott, nevettünk egymáson meg hülyültünk, de történt azért más is azon az éjszakán. Fogalmam sincs, hány óra lehetett, de már kezdtünk kidőlni, Liv például Martin vállára hajtotta a fejét, és szerintem el is aludt, meg úgy általánosságban baromi fáradtak voltunk már. Bora viszont akkor pörgött fel igazán. Valószínűleg ő akkorra lendült át a holtponton, vagy rá amúgy is így hat a fáradtság, nem tudom… De totál meghülyült. És mivel mellettem ült (néha inkább ugrált), és egyébként is én vagyok a barátnője, engem kezdett el idegesíteni. Persze gondoltam, hogy a lelkesedése nem fog kitartani túl sokáig, és ha visszamegyünk a szobánkba, akkor ő is be fog ájulni az ágyba, de aztán mondott valami olyasmit, amitől nekem is kiment az álmosság a szememből.

-          Nóóóri – rángatta a karomat Bora, miután már mindannyian a szobáink felé ballagtunk vissza. – Gyere egy picit félre. Légyszike.

Félkómás állapotban semmi kedvem nem volt belemenni Bora hülyeségeibe, mert azt hittem, hogy mivel ő most éli tetőpontját, nyilván majd az én társaságomban akarja kiadni magából az energiáit. Nekem pedig ez most tuti nem ment volna.

-          Meghalok, Bora. Te komolyan nem vagy még fáradt? – meredtem rá értetlenül.

-          De, csak rájöttem valamire. Naaa, gyere, fél perc az egész – nógatott, de mire észbe kaptam volna, már el is rángatott a mosdók felé, ahol négyszemközt tudtunk lenni.

Fél perc. Nem nagyon ellenkeztem végül, mert jobbnak láttam, ha engedek neki. Végülis fél percet még csak kibírok…

-          Na – állt meg velem szemben, mintha valami nagy bejelentésre készült volna. – Hé, figyelsz rám?

-          Persze – bólogattam vadul, mint valami idióta, de legalább ezzel a mozdulatsorral elértem, hogy kinyíljon valamennyire a szemem.

-          Szóóval, ez annyira izgi – vigyorgott Bora, nekem meg eszembe jutott, hogy milyen szép is lenne a vécék előtt álomba zuhanni.

-          Mondd már, kérlek – néztem rá könyörögve.

-          Szerelmes vagyok, Nóri – jelentette be olyan izgatottan, mint aki házasodni készül.

Annyira mérges lettem hirtelen, hogy kedvem lett volna szó nélkül faképnél hagyni Borát. Mi az, hogy szerelmes? Az nem szerelem, hogy Milu egész éjszakás gitározgatása totál levette a lábáról... Mert más eshetőséget nem tudtam volna elképzelni.

-          Ennyi? – néztem rá elkerekedett szemmel.

-          Nem is vagy kíváncsi, hogy kibe? Az ilyesmit a barátnők mindig ki szokták tárgyalni. Hahó, Nóri, szerelmes vagyok – magyarázta.

-          Nem tudnál újat mondani. Menjünk vissza, holnapra úgyis elfelejted – indultam meg, de Bora határozottan visszahúzott.

-          Te tudod? – ráncolta össze a homlokát.

-          Mintha olyan komoly lenne a dolog… Jaj, Bora, nem volt olyan nehéz rájönni. Miluba a legtöbben belezúgnak.

-          Miluba? – állt meg egy pillanatra.

-          Igen. Miért? – kérdeztem bizonytalanul. Az nem lehet hogy nem Milu az…

-          De hát nem is belé vagyok szerelmes – nevetett fel. – Én Marciba vagyok.

És ez volt az a pillanat, amikor már végképp nem értettem semmit. Konkrétan azt hittem, hogy álmodom.

-          Dehogy vagy szerelmes, Bora – ráztam a fejem, de nem lehettem valami meggyőző. Valójában nem is figyeltem rá annyira, hogy mit mondok, mert csak egy valamin kattogott az agyam: ez nem lehet igaz. Ilyen nincs.

-          Hülyének nézel engem? – ugrált a barátnőm hisztérikus állapotban. – Miért nem veszel komolyan?

-          Mert nem tudlak – vallottam be őszintén.

-          Miért? – nézett rám kétségbeesetten.

-          Bora, hihetetlenül fáradt vagyok, majd holnap megbeszéljük.

-          De segítened kell nekem!

-          Csak menjünk, aludjunk egy kicsit, és holnap tiszta fejjel tudunk gondolkodni – közöltem.

Tipikus. Akkor könnyebb volt elnapolni a problémát, hogy aztán másnap kínosan szembesüljek vele.

 

Természetesen visszaaludtam. Annyira hosszú volt a tegnap, hogy nem bírtam tovább ébren maradni, és végül Livékkel együtt, az ébresztőóra csöngésére ébredtem pontban nyolc órakor. Ez ideális kelési időpontnak számított, mikor tegnap ezt megbeszéltük hárman, tekintettel arra, hogy fél kilenckor megyünk reggelizni. Álmosan és nyűgösen készülődtünk el, nem nagyon beszélgettünk, szóval a tegnapi kis incidensünket Borával még csak szóba sem hoztuk. Tudtam, hogy nem úszhatom meg ennyivel, de azért igyekeztem minél inkább kerülni ezt a témát. A lehető legkellemetlenebb dolognak éreztem, hogy a legjobb barátnőm szerelmes legyen a legjobb barátomba. Aki történetesen Marci. Kész rémálom.

Fél kilenckor fáradtan ballagtunk ki a szobánkból, ám mikor megláttuk a kinti történéseket, azonnal kipattant a szemünk, és hitetlenül meredtünk Levire, aki melegítő gatyában, nyakában egy síppal gyűjtötte maga köré a kicsit sem lelkes táborozókat. Jaj ne, a reggeli torna.

-          Jó reggelt, drágák! – üdvözölt minket Levi, amikor odaléptünk hozzájuk. Húztuk a szánkat, akárcsak a többiek.

Motyogtunk valami „jó reggelt” félét, majd mindannyian elkezdtünk elvegyülni a többiek között. Én például odaléptem Marcihoz, és nem túl feltűnően végigmértem ma reggeli öltözékét. Nem mintha olyan érdekes lenne, mivel Marci a lehető legegyszerűbb ruhákat szokta viselni, de azért arra felfigyeltem, hogy ujjatlan felső volt rajta, ami hát… Jól szokott állni a fiúkon, na. Persze, csak ha izmosak. Marci az volt. Rögtön elgondolkoztam rajta, hogy vajon mitől nézhet ki így, ha nem is kondizik? Mert tuti nem kondizik, ő nem az a típus. Ó, hát persze, nyilván sportol valamit, csak azt nem tudom, hogy mit. Nehogy elfelejtsem kideríteni. Marci egyébként alapvetően vékony srác volt, és csak annyira bizonyult izmosnak, amennyire kellett.

Rögtön eszembe jutott Bora, ezért megkerestem a szememmel. Persze, hogy Marcit bámulta. Engem ez gyakorlatilag azért bosszantott, mert jó barátnőként kötelességem lenne segíteni neki, de mivel sehogyse tudtam elképzelni, hogy én Marcit összehozzak valakivel, ösztönösen ódzkodtam ettől az egésztől. Hiszen Marci annyira nem ilyen. A barátságom vele abszolút a másságunkon alapul, mi afféle „gondolkodó” páros vagyunk, és nem foglalkozunk ilyen butuska dolgokkal, mint a tiniszerelem. Nem szeretnék lesüllyedni egy olyan szintre, ahol Marci előtt dicsérem Borát, vagy elintézem, hogy kettesben legyenek, meg ilyesmi, mintha kerítő lennék, mert Marci erre nem vevő. Ő az ilyenektől nem fogja jobban kedvelni Borát. És akkor meg minek is csinálnánk? Különben is, ha kerítőt játszanék, és erre ő rájönne, akkor biztosan csalódna bennem, vagy megdöbbenne rajtam. Mellesleg én is magamon. Majd ezt így valahogy elmagyarázom Borának is.

Közben Levi folyamatosan szövegelt arról, hogy ébredjünk fel, reggel van, egy új, csodálatos napra virradtunk, blabla.

-          Nóra – bökött oldalba Marci.

Kérdőn felé fordultam.

-          Mi a baja Borának? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

Ja, igen, azt kifelejtettem, hogy Marci okos és persze kitűnő megfigyelő. Ha bármit is akarnánk trükközni Bora érdekében, az azonnal feltűnne neki. Azt is észrevette, hogy Bora egyfolytában őt lesi, meg zavartan a haját igazgatja.

-          Szerintem ide szeretne jönni hozzánk, csak… - válaszoltam kapásból, de gőzöm se volt, hogy tudnám folytatni. – csak nem mer, vagy nem tudom.

-          Nem mer? – nevetett Marci.

-          Igen, végülis ő csapódott hozzánk, lehet, hogy néha bizonytalan, és nem tudja, örülnénk-e a társaságának – magyaráztam.

Oké, hazudtam, de emiatt egy csepp bűntudatot sem éreztem. Mindentől függetlenül azért én igenis jó barátnak tartom magam, éppen ezért ennyi belefér. Borának meg feltétlenül meg kell mondanom, hogy kevésbé legyen feltűnő!

Valószínűleg most az jött volna, hogy idehívom Borát, mert elméletileg ő most nem mert idejönni hozzánk, de ezt se tartottam jó ötletnek. Előre féltem, hogy totál leleplezi magát, ha Marci közvetlen közelében tartózkodik.

-          Hívd ide – vonta meg a vállát Marci, mire odamentem Borához, és szó nélkül odacipeltem hozzánk. Végülis az ő hibája lesz, ha felfedi magát.

Bora tisztára zavarban volt, ilyen közel már nem is mert ránézni Marcira, végig az én karomat rángatta, volt hogy csakúgy megszorította a kezem, én meg próbáltam természetesen viselkedni, de ez így elég nehezen ment.

-          És hogy aludtatok? – kérdezte hirtelen Marci, oldva a feszültséget. Tudtam, hogy ismét feltűnt neki Bora nyugtalansága, de talán az okára még nem jött rá. Hiszen ki tudja, ő is csak fiú, nem lehet tudni, miként gondolkozik.

-          Mélyen. Az éjszakázás után konkrétan bedőltem az ágyamba – feleltem. – Bora? – próbáltam szóra bírni a barátnőmet, csak hogy ne legyen ilyen kínos a helyzet.

-          Hát, én, öhm, nehezen aludtam el – mondta, én meg kissé megkönnyebbültem, mert legalább meg tudott szólalni.

-          Egyébként én is. Nem szeretek aludni éjszaka, agyban olyankor vagyok a legaktívabb. Szeretem a sötétséget, van benne valami nagy nyugalom. Ilyenkor szívesen kimennék sétálni, meg nézni a csillagokat – osztotta meg velünk a gondolatait Marci.

Szinte éreztem, ahogy Bora arra gondol, bármit megtenne egyszer egy sétáért a csillagos ég alatt Marcival. Mondjuk a lányok általában bírják a romantikus fiúkat, már ha ebből a válaszból arra lehet egyáltalán következtetni, hogy Marci romantikus alkat. Szerintem igen.

-          Azért az éjszaka elég ijesztő tud lenni – gondolkoztam hangosan.

-          Nem az éjszaka ijesztő, hanem amit beleképzelsz – vágta rá Marci, és elég volt csak egy fél pillantást vetnem Borára, rögtön láttam, hogy tátott szájjal issza Marci minden egyes szavát.

Kezdett megint elég kellemetlenné válni a dolog, bár nem is értem, hogy miért én feszengek, ha egyszer Bora van ennyire feltűnően megbabonázva. Mindegy, a következő pillanatban Levi tesitanárosan megfújta a sípját, úgyhogy mindenki rá kezdett el figyelni. Fellélegeztem.

-          Tíz kör futás a házak körül! – utasította, majd még egyszer belefújt a sípjába, és kezdődhetett a reggeli torna.

Levi is elkezdett velünk együtt futni, illetve leginkább terelgetni próbált minket, meg hajtani, hogy a gyors sétából kezdjünk már el egy kicsit futni is. Én úgy döntöttem, hogy nem leszek renitens, és ha már van lehetőségem a mozgásra, akkor ki is fogom használni. Jó, egyszerűen csak arról van szó, hogy szeretek edzeni. Valamennyire. Otthon például neki szoktam állni tornázni, mert nekem jól esik. Kár, hogy eddig még nem bírtam megállapodni egy sportnál sem.

-          Marci – kocogtam oda hozzá, mert kissé elszakadtunk egymástól. – Futunk?

Hülye kérdés.

-          Az a feladat – mosolygott.

-          Úgy értem, együtt. A többiek mind lázadnak, de szerintem nem olyan rossz ez. Menjünk előre – magyaráztam.

Marci egy apró bólintással jelezte, hogy ezt abszolút jó ötletnek tartja, így utat törtünk magunknak a szenvedő táborozók között, és előrenyomultunk.

Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy milyen menőknek tűnhetünk, vagy éppen furcsáknak… De természetesen erről szó sem volt. Legalábbis én ezt hamar elhessegettem a gondolataimból, mert magamnak szerettem volna élni, nem másoknak. Soha nem szabadna azzal foglalkoznom, mit gondolnak rólam mások, még ha poztitívat, akkor sem. Erre Marci tanított meg.

Marci egyébként kiválóan bírta a futást, ellentétben velem, ugyanis én sosem szerettem igazán futni, talán ez volt az a sport, amit a legkevésbé kedveltem. Szóval a kezdeti lelkesedésem nemsokára alább is hagyott, miután rájöttem, hogy köszönöm, elég volt nekem ennyi a körözésből.

-          Mit sportolsz? – léptem oda hozzá, kihasználva a lehetőséget, hogy most tökéletesen megállja a helyét a kérdésem.

-          El szoktam járni futni. Egyedül – válaszolta, és ezen én egyáltalán nem lepődtem meg.

Sokat agyaltam, hogy vajon mit edzhet Marci, ám valahogy nem jutott eszembe az az eshetőség, miszerint saját maga oldja meg a dolgot, nem jár egyesülethez. Viszont a válaszán cseppet sem csodálkoztam, ez olyan hozzá illő.

-          Nem szeretem a csapatsportokat, amikor másokkal kell együttműködni – tette még hozzá.

-          Ezzel én is így vagyok, bár volt egy időszak, amikor röplabdáztam – mondtam.

-          És miért hagytad abba? – érdeklődött Marci.

-          Nem egészen az én világom volt – feleltem szűkszavúan.

Tudom, Marcinak bármit elmondhatok, most mégis nem éreztem szükségesnek, hogy kiöntsem neki a lelkemet. Most valljam be, hogy sehol nem találom a helyemet, így a röplabdacsapatba se sikerült beilleszkednem? Ugyan, nem akartam itt az áldozatot játszani, Marci éppen elég jól ismer ahhoz, hogy sejtse, mi lehetett a problémám.

Egy kis gimnasztika és bemelegítés következett, amit Levi vezényelt. Látszott rajta, hogy mennyire élvezi ezt a tesitanár stílust, végig elképesztő lelkesedéssel mutogatta a különböző gyakorlatokat.

-          Azon gondolkoztam, – szólaltam meg újból két hajlítgatás között, Marcihoz fordulva. – hogy szívesen eljárnék kondizni. Tudom, hogy mostanában ez milyen menő dolog, de én nem ezért mennék. Rájöttem, hogy otthon is imádok különböző erősítéseket végezni, egyszerűen kikapcsol. Meg persze hasznos is, és jó érzés ennyivel is hozzájárulni az egészségemhez.

-          Meg ahhoz, hogy jól nézz ki, ugye? – nevetett Marci.

Való igaz, hogy eredetileg az a szándék vezérelt, hogy csinos legyek, mint a versenyszerűen sportoló osztálytársaim, meg hát ki nem álmodozott már egy ízléses kockahasról… De összességében biztosan nem csinálnám ezt az egészet, ha nem élvezném. Márpedig élvezem, és kifejezetten szeretem is.

-          Jó, nyilván – ismertem be.

-          Egyébként értelek, én is imádok néha csak úgy spontán meghalni a súlyzózásban. Van benne valami megnyugtató. És egészen könnyen meglátszik az edzés eredménye, így a sikerélmény is megvan. Majd mehetnénk konditerembe.

Ezt most úgy értette, hogy ketten? Együtt? Együtt szeretne velem edzeni? Borzasztóan beparáztam, és bár ez még csak egy felvetés volt, én már kész elméleteket szövögettem jövőbeli közös edzéseinkről. Hogy én mások előtt eddzek? Főleg Marci előtt? Jaj.

-          Igen, jó lenne – válaszoltam végül.

Végülis tényleg jó lenne. Jó lenne, ha nem őrlődnék kétségek között. Egyébként amit mondott, mármint hogy „majd mehetnénk konditerembe”, az teljesen úgy hangzott, mintha természetesnek venné, hogy a barátságunk nemcsak a tábor idejére vonatkozik. Rossz tapasztalat, hogy a táborokban nem feltétlenül születnek hosszútávú kapcsolatok, hiszen ahogy letelik az egy hét, mindenki visszatér a régi életéhez, a megszokott barátokhoz, meg úgy általában a szürke hétköznapokhoz. Mintha a tábor, ami kizökkentett minket a normális kerékvágásból, és az ott született barátságok csak arra az egy hétre és kizárólag csak arra lennének érvényesek. Persze tudhatnám, hogy Marcival az élet sosem lehet szokásos vagy átlagos. Vele igenis tartani fogom a kapcsolatot a továbbiakban is. Hiszen nem ez lenne a természetes?

A reggeli, kifejezetten frissítő torna után Levi kiadta az utasítást, vagyis hogy fél óra múlva mindenki jöjjön ki ismét. Reggelizni fogunk ugyanis, ami azt jelenti, hogy az evés így fél tízre fog tolódni. Egyébként miután Bora és Liv röhögcsélve bevonultak a srácok szobájába Miluval és Martinnal, tippem sem volt, mit kezdjek magammal. Livéknek egyébként szokásukká vált, hogy engem nem hívnak sehová, ha a fiúkról van szó. Végülis érthető, hiszen két lány jut két fiúra. Vagy mi. De az is lehet, hogy Milu beszámolt nekik a kellemetlen gitáros incidensükről, és kikötötte, hogy ő többet nem akar velem szóba állni. Mindegy, nem szeretném ezt az egészet túlkomplikálni, mert valójában nincs is szükségem az ő társaságukra. Ott van nekem… Igen, Marci. Merthogy mikor észrevette, hogy szerencsétlenül vesztegelek a szobám előtt, azonnal beinvitált hozzájuk. Én pedig szó nélkül követtem őt a szobájukba, ahol egyébként Domát és Lacit még sohasem láttam. Hogy hol lehetnek ők ilyenkor? Passz. Ezúttal sem voltak jelen, amikor beléptem Marci után a kis házba. Azonnal elkezdtem görcsölni azon, hogy csak ketten vagyunk, bár ez csak egy ilyen tipkus, ok nélküli, lányos félelem, ami egy kis átgondolás után általában meg is szokott szűnni. Most is csak le kellett futtatnom magamban a kérdést, hogy tulajdonképpen mitől is olyan nyugtalanító ez a szituáció, hiszen voltunk már Marcival kettesben, mégis mitől lenne más, ha a szobájában tartózkodunk? És máris csillapodott a parám.

-          Boráéknak nem vagy elég érdekes, mi? – tette fel Marci a váratlan kérdést.

Hát, ez eléggé szíven ütött. Valahol mélyen tudtam, hogy úgy van, ahogy mondja, de ez így kimondva… Fájt. De valóban, Livék valószínűleg nem tartanak a társaságuk oszlopos tagjának.

-          Senkinek nem vagyok az. Ez van – vontam meg a vállam unottan, és próbáltam lazának tűnni, mintha baromira nem érdekelne az egész. Pedig az igazság az, hogy mindig is szenvedtem a jelentékteleségem miatt. És mindig megkapom, hogy nem kellek az embereknek. Ezúttal Marci szembesített vele… Na, tessék.

-          Senkinek? – húzta fel a fél szemöldökét Marci. Ez nagyon vicces látvány volt, így akaratlanul is elnevettem magam. – Na, mi az? – kérdezte röhögve, és látva, hogy jól szórakozom rajta, tovább húzgálta hol az egyik szemöldökét, hol a másikat.

-          Hagyd abba, nem bírom – nevettem folyamatosan, az ágyán ülve.

-          Amúgy tessék – rántott elő hirtelen a táskájából egy összehajtogatott lapocskát.

Meglepetten masszíroztam az arcizmaimat, amik elfáradtak a röhögéstől, majd értetlenül elvettem tőle a papírt. Olyan váratlanul nyomta a kezembe, hogy nem is értettem, hogy jutott ez eszébe. Meg hogy ez mi a fene akar lenni…

Mit sem sejtve hajtogattam ki a lapot, és szépen lassan rájöttem, hogy ez egy lista. Nem is akármilyen lista. Mint ahogy a tetejére, nagy és aláhúzott betűkkel volt feltüntetve, ez egy nyári bakancslista. Tehát azok a dolgok voltak rajta felsorakoztatva, amiket a feljegyzője a vakáció alatt szeretne mindenképpen megvalósítani. Mosolyogva konstatáltam, hogy még sohasem láttam senkinek a bakancslistáját, és hogy ez mennyire érdekes dolog. Végülis Marciról volt szó, aki biztosan nem a szokásos sablon szöveget írta le, mint például világkörüli utazás… Ám mielőtt belekezdhettem volna a tizenöt pontos kis lista olvasásába, észrevettem egyet közülük, ami már ki volt húzva. Még csak most kezdődött a nyár, és Marci ezek szerint máris belevetette magát a felsoroltak megvalósításába. Erre gondoltam, ám amikor megláttam, hogy pontosan mit takar az a bizonyos pont, több kérdés is megfogalmazódott bennem. Kétség kívül ez állt a kihúzást jelölő vonalka mögött: Igaz barátra találni.

-          Ezt ilyen hamar sikerült teljesíteni? – mondtam ki hangosan az első gondolatomat. – Pedig még csak pár napja tart a nyári szünet…

Vártam, hogy válaszoljon, de mielőtt szóra nyithatta volna a száját, eszembe jutott valami, amitől hevesebben kezdett el dobogni a szívem. Pillanatok alatt átgondoltam a szituációt, és egyszerűen nem tudtam nem arra következtetni, hogy ez a pont miattam lett kihúzva.

-          És ki ez az igaz barát? – kérdeztem, megpróbálkozva a lehetetlennel, vagyis azzal, hogy gyanútlannak és természetesnek tűnjek. Muszáj volt megkérdeznem tőle, mert egyrészt az ember soha nem lehet eléggé biztos magában (főleg ha rólam van szó), másrészt ha igazam van, akkor azt tőle szeretném hallani.

-          Hát, figyelj, végül rájöttem, hogy Doma és Laci nem is olyan idióták, mint amilyennek tűnnek. Rengeteget beszélgettem velük, és azt hiszem, túlteljesítettem a kitűzött célomat. Két igaz barátot is találtam a személyükben.

És ahogy ezeket a szavakat kimondta, rájöttem, hogy én vagyok a világ legnagyobb nyomorékja. Komolyan elhittem, hogy én lehetek bárkinek is az igaz barátja? Ó, miért lennék én olyan meghatározó személyiség?

-          Jaj, Nóra, tudod, hogy te vagy az – simította meg a vállam nevetve, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Lehetne egyszerre mindkettőt? – Kit érdekel, hogy Boráéknak nem vagy érdekes? Szerintem az vagy.

A visszatért önbecsülésem hitetlen röhögésre késztetett, és csak remélni mertem, hogy Marcinak nem tűnik fel, milyen szélsőségeken mentem keresztül pillanatok alatt. Igen, elég nagy nyomorék vagyok, de csak mert ekkora hülyét lehet csinálni belőlem.

-          Én vagyok az igaz barátod? – néztem rá kissé értetlenül, de igazán meghatottan.

-          Te vagy – bólintott határozottan. – Tudod, miért? Veled nem abból áll az együtt töltött idő, hogy nevetgélünk egymáson, hülyéskedünk, meg poénkodunk. Veled végre lehet értelmesen beszélgetni, és tök máshogy gondolkozol, mint a többiek. Megértesz engem, ahogy én is téged, és a barátságunk nem abból áll, hogy össze-vissza humorizálunk, meg szívatjuk egymást.

Biztos, hogy elpirultam, de nem igazán foglalkoztam vele, mert sokkal inkább lekötött az, hogy ilyen szépet még soha nem mondtak nekem idáig. Álmaimban mindig úgy képzeltem, hogy a legszebb vallomás biztosan egy szerelmi lesz, ami után a srác megcsókol engem. Tévedtem. Ez így volt tökéletes.

-          Szóval – tekergettem egy tincsemet zavartan, miközben tovább böngésztem a bakancslistát. – Még sohasem repültél? – néztem fel rá arra utalva, hogy ezt is felírta magának. Zseniális témaváltás, mielőtt teljes mértékben elolvadnék.

-          Nem utaztam még repülőn, de ennek idén sürgősen véget vetünk. Mondjuk még nem döntöttem el, hogy pontosan hova szeretnék menni, annyi mindenre vagyok kíváncsi – ecsetelte, én pedig nagyon koncentráltam arra, hogy felfogjam a mondanivalóját. Oké, még nem teljesen sikerült visszazökkennem a valóságba, de rajta vagyok az ügyön.

-          A családodnak nincs beleszólása? – jegyeztem meg szórakozottan.

-          Rám bízták. Tudják, hogy jól járnak vele, ha én választom az úticélt – vigyorgott büszkén.

És ezek után a reggeliig maradt tíz percben úgy beszélgettünk, mint mindig. Mint két barát. Két igaz barát, akiket talán most először ért meg valaki teljes mértékben.

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Remélem, elnyerte a tetszéseteket ez a fejezet is! Izgatottan várom a véleményeiteket kommentben, hiszen nagyon szeretem olvasni a megjegyzéseiteket! :)